/ / /

· írta

First Cut 2017 – Így gondolkodnak a világról és a mozgóképről a Sapientia filmszakosai

Beszámoló

Film és fotó határán mozgó kísérleti munkák, animációs dokumentumfilm, kisjátékfilmek és portréfilm is készült az elmúlt egy-két évben a kolozsvári Sapientia filmszakán. A First Cut 2017 címmel megrendezett eseményen a végzősök mellett minden évfolyam mutatott valamit a tanszéken folyó kreatív munkából. A válogatás alapján nem beszélhetünk jól körülhatárolható filmes iskoláról, inkább egyedi látásmódok körvonalazódnak, és a sokféle műfaj, téma mögött a mozgókép médiumáról való intenzív gondolkodás látszik.

A 2015-ben indult Filmtudomány mesterképzés három videoinstallációval és egy 51 perces dokumentumfilmmel képviseltette magát.

Az alagsori Stúdió előterében Ilyés Zalán Fotófilm című munkája fogadott, ami pontosan az, amire a címe utal: állókép és mozgókép ötvözete, egymásra csúsztatott tér- és idősávok nagyvárosi – polgári és ipari – tájakról. A The Artists are Represented című installációban hat hallgató Marshall McLuhan „a médium maga az üzenet” mondatát gondolta tovább, így: „a médium hatalmi pozíció”, a film médiumát pedig arra használták fel, hogy megmutassák a művészt, aki általában nem látszik, hanem láttat. A kolozsvári Monostor negyed hangulatát idéző installáció alkotói pedig hatalmi pozíciójukat megosztották a nézővel, aki babzsákokon ülve kiválaszthatja, hogy a négy vetített mozgóképsor közül melyiket nézi, így tulajdonképpen magának vághatja össze a blokkrengeteg mindennapjairól szóló filmet.

Monostor: fotófilmes installáció (II. év Filmtudomány mesterképző)

Ambrus Emese mesteris munkája, az Európa kis utcája című portréfilm volt a filmes válogatás legkidolgozottabb darabja. Főszereplője Zénó, azaz Zorkóczy Zenóbia, aki németországi életét feladva egyszemélyes vándortársulatként kis erdélyi falvakban lép fel, ahol csillogó gyermekszemeken kívül más szakmai elégtétel nem nagyon terem, közben pedig édesanyja segítségével neveli gyermekét egy székelyföldi településen. A cigány Elvis-imitátorról szóló 2006-os portréfilmjéhez, a Viva Constanța!-hoz  hasonlóan Ambrus Emese ezt a filmjét is egy központi szereplő köré építette, akit több évszakon át elkísért mindennapi útjaira, ezúttal operatőrként is. Az egyszemélyes stáb előnyei érződnek a filmen: Zénó biztonságban érzi magát, őszinte, spontán, a kamera így nem csak elszántságát, hanem vívódásait, pillanatnyi kétségbeeséseit is elkapja. Ambrus Emese a háttérben marad, hagyja, hogy a helyzetek magukért beszéljenek, de nem vágja ki azokat a jeleneteket sem, amelyekben utalás történik a kamera jelenlétére. Így amit látunk az nem csak Zénó története, hanem a dokumentumfilm elkészülésének története is. Hozzájárul az összképhez az is, hogy a szórványiskola portása, vagy a befutott kolozsvári színész hogy reagál a kamera jelenlétére. Akárcsak a Viva Constanța! esetében, a főszereplő itt is énekel, Zénó előadásainak dalbetétei adnak ritmust a filmnek, a zenés intermezzók alatt elgondolkodhatunk azon, amit a film a női szerepekről vagy a vidéki élet abszurditásairól mond.

Ambrus Emese: Európa kis utcája

A filmművészet, fotóművészet, média szak harmadéves államvizsgafilmjei kiszolgáltatott vagy döntésképtelen szereplőkkel, sötét álomképekkel és az emlékezet és képzelet közötti vékony határral foglalkoztak.

Hegyi Andor magyarországi származású, így valószínűleg saját félelmeit filmesítette meg az I Love CLUJ című mini road movieban: egy fiatal magyarországi srác felvételizni jön a Sapientia filmszakára, először jár Kolozsváron, tulajdonképpen kényszerből, mert inkább a budapesti Filmművészetire szeretne bejutni. „Mindig is vonzódtam Kolozsvárhoz” – hazudja a felvételin, aztán kiruccanása rémálommá válik, miután pajkos erdélyi kortársai átverik. Mint minden road movie-ban, itt is van személyiségfejlődés: a főszereplő a szorongástól, a követelőző pökhendiségen, majd kétségbeesésen át eljut a teljes rezignáltságig és végre rá tud gyújtani egy baráti szivarra az idegen taxisofőrrel. Bár a kisfilm realistának túl valószínűtlen, abszurdnak meg nem elég abszurd, azért vannak jó pillanatai, például a képkivágással is érzékeltetett fordulópont, amikor az utolsó kétségbeesett menekülési kísérletet még közeliben látjuk, majd totálban derül ki, hogy a szereplő rájött, minden hiába.

Nagy Anita: Cukor nélkül

Valóban minden cukormáz nélküli családi pillanatképet mutat Nagy Anita Cukor nélkül című kisfilmje. Az apa iszik, az anya áldozatként viselkedik és 18 év körüli lányára hárítaná a család- és békefenntartó szerepét, ő viszont épp abban az életszakaszban van, amikor kirepülne a családi fészekből. Egy nappal az egyetemi felvételi előtt el kell döntenie, hogy szülei játszmáját játssza vagy saját lábára áll. A szereplők egy napját látjuk, amiből a legemlékezetesebb egy perceken keresztül kitartott, román újhullámos filmbe illő jelenet, amikor a család egy autóban utazik, mi pedig a folyton párásodó szélvédőn keresztül figyelhetjük őket.

Nagy Klementina Táj a vájdlingban című ötperces animációja a leírás szerint Petri György A sertés énekeiből című verséből ihletődött, ugyanakkor a szürrealizmus és a pszichoanalízis ihlette filmklasszikusokat idézi. Ha Petri versében a levágásra ítélt malac rímes monológot mond, akkor itt Buñuel, Hitchcock és Lynch filmek szereplőinek bőrébe bújva teljesíti be szomorú sorsát. Mintha még hasonlítana is Janet Leigh-re a Psychóból. A filmtörténeti utalásokon kívül nem sok mondanivalót fedezhetünk fel a filmben, de a hangsávért, amely ügyesen használja például Hitchcock híres zuhanyzójelenetének vonós zenéjét, jó lenne újranézni.

Szterczey Benedek Szabolcs: Your Face without the Screen

Szterczey Benedek Szabolcs a döntésképtelenségnek állított görbe tükröt Your Face without the Screen című rövidfilmjében. A Big Brother, és a „negyedik falat” egyre inkább lebontó színházi előadások korában nem is tűnik olyan elrugaszkodottnak a helyszín: egy olyan „múzeum”, ahol a műalkotások saját életüket élő emberek, a válságba került pár, a számítógépfüggő, magányos egyetemista, az alkoholista elvált férfi. A film hatásosan építi a feszültséget, fokozatosan vezet rá arra, hogy ez nem színjáték, hanem a valóság, amelyben a szereplők élete egy „kurátor” döntéseitől függ. Hossza és a karakterek egydimenzióssága miatt megmarad gegnek, ötletnek, viszont megvan benne a mélyebb társadalomkritika lehetősége.

Az élőszereplős felvételeket, fényképeket és animációt ötvöző animációs dokumentumfilm formája telitalálat Buzási Gyopár Felnőttmeséjéhez, ugyanis jól érzékelteti, hogy az emlékezet valóság és fikció kölcsönhatásából születik. A film szereplői egy családi legendát, a titokzatos Babuka történetét mesélik, és színezik ki saját elvárásaikkal. Miközben egy gyönyörű nő mesébe illő második világháborús kalandját próbálják rekonstruálni, a film nem annyira a történet főszereplőjéről szól, aki csak fényképen tűnik fel, hanem a mesélőkről – beleértve a film alkotóit is – akik talán kicsit mindannyian szeretnének Babukák lenni.

Buzási Gyopár: Felnőttmese

Nem árt leszögezni, hogy valamikor e cikk írója is ezen az egyetemen végzett, így némi elfogultsággal szemlél minden fejlődést, örül a változatos feladatoknak, annak, hogy az elsőévesek 13 perces burleszk-paródiával ünneplik a némafilmet és közben láthatóan jól érzik magukat, hogy a vizsgafilmekben hitelesek a színészek, nem zökkennek a vágópontok és egyre profibb minden. Jöhet a First Cut 2018. Addigis az installációk és kiállítások június 27-én és 29-én, kedden és csütörtökön délután négytől nyolcig látogathatóak még a Sapientia-EMTE kolozsvári, Tordai úti épületében, a filmekkel pedig remélhetőleg fesztiválokon találkozunk még.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Címkék

, , , , , , , , , , cikk