Jankovics Márton

/ / /

· írta

A zseni bukása

Huszárik Zoltán: Csontváry, 1980

Kritika

Huszárik Zoltán második és egyben utolsó nagyjátékfilmje az elátkozott filmtervek közé tartozott, de a sok csapás ellenére is elkészült a rendező halála előtt. A Csontváry persze korántsem életrajzi film, inkább egy monumentális, ám kissé széteső mozgóképes ars poetica, amelybe Huszárik minden vívódását igyekezett belesűríteni a nagy művész és a társadalom ellentmondásos kapcsolatáról. A lesújtó kritika végül visszaigazolta félelmeit a kortársak kíméletlen ítéletével kapcsolatban. 

Egy Csontváryról szóló filmnek tulajdonképpen kötelező megbuknia. Gondoljunk csak bele, milyen gyanús lenne, ha a meg nem értett zsenik magyar védőszentjéről készült alkotást hirtelen felkapná és zajosan ünnepelni kezdené a közönség, míg az emberek egymást letaposva tódulnának rá a mozikba. Huszárik sikeresen elhárította ezt a veszélyt, hiszen 1980-ban hatalmasat bukott hányattatott sorsú filmjével, a hosszú évekig forgatott Csontváryval.

„Huszárik Zoltán gyönyörű filmet készített, de az az érzésem, nem fogja használni az ország. Nem baj, majd egyszer felfedezik" – zárta cikkét Sváby Lajos festő a Filmvilágban, és a mondat első, baljós felében biztos igaza lett. A pár elismerő hang hamar beleveszett a negatív vélemények kórusába, a kritikusok szinte egymással versengve döngölték földbe a filmet. Van, aki szerint a lesújtó fogadtatás még a rendező váratlan, korai halálába is belejátszhatott. Mert Huszárik egy évvel a bemutató után meghalt, így mindössze öt évvel élte túl a másik Zoltánt, bizonyos Latinovitsot, aki barátja és alkotótársa volt, és akinek eredetileg a Csontváry címszerepét is szánta. Sváby jövendölése egyelőre nem vált be, a nagy, meg nem értett művet azóta sem „fedezték fel" igazán. Filmtörténeti szövegekben rendre olyan alkotásként hivatkoznak rá, amelynek vannak ugyan briliáns részletei, mégis messze alulmarad a tíz évvel korábbi remekművel, a legnagyobbak panteonjába emelt Szindbáddal szemben.

Huszárik Zoltán: Csontváry, 1980

És összességében a Csontváry tényleg művészi kudarcnak tekinthető; ám egy nagy, tanulságos és mindenképp figyelemre méltó kudarcnak. Csontváry hatalmas képeihez hasonlóan Huszárik is túlméretezett vászonra festette filmjét, amelynek vannak lenyűgözően szép és ügyetlen ecsetvonásai, ám a lényeg nem ez, hanem az összbenyomás. Vagyis annak a hiánya. Ezek a vonások ugyanis nem állnak össze egységes kompozícióvá, és végképp nem dereng fel belőlük a Napút, és az a bizonyos Nagy Motívum, amely megrengethetné egy társadalom önképét, és amelynek megfestésére a különc iglói patikus is felesküdött annak idején.

Pedig ha volt valaha magyar rendező, akinek sikerülhetett volna Csontváry elszigetelt, végtelenül magányos és őrületbe torkolló életét és látomásos művészetét megragadni, az minden bizonnyal Huszárik Zoltán. Az például bölcs döntés, hogy nem hagyományos életrajzi filmet forgatott, hanem saját formanyelvébe és témáiba oldotta bele Csontváry három kontinensen átívelő kalandozását és műtermi tépelődéseit. A lineáris elbeszélés helyett a Szindbád és a kísérleti rövidfilmek avantgárd megoldásait viszi tovább, csak ezúttal már nem az életszeretet és halálvágy dialektikája van a kaleidoszkóppá tört lencse fókuszában, hanem a küldetéstudattal bíró művész és a tőle normalitást elváró társadalom ambivalens viszonya.

Huszárik Zoltán: Csontváry, 1980 (2)

Mert a Csontváry nem a kortársai által körberöhögött, majd posztumusz felfedezett, zseniális festőről, sokkal inkább a művészi elhivatottság terhéről szól, amihez pusztán apropóként használja címszereplőjét. „Különleges engedélyem, megbízatásom, misszióm, feladatom, kötelességem, küldetésem van, ami csakis rám tartozik" – fakad ki a főhős, mikor a film elején arról érdeklődnek tőle, van-e engedélye éjszaka a Csontváry-múzeumban tartózkodni.

Ő nem más, mint Z., a színész, akinek a nagy festőt kellene eljátszania egy filmben, és éppen összeroppanni készül a szerep súlya alatt. Huszárik párhuzamosan futtatja kettejük „történetét": míg az egyik oldalon jelenetek villannak fel Csontváry zarándoklataiból és látomásaiból, a másikon Z. magánéleti problémái és művészi tépelődéseit láthatjuk. A film központjában álló kérdések így megkettőződnek: már nemcsak az merül fel, hogy szükségképpen teljes magányra ítéli-e a zsenit, ha vállalja elhívatását, hanem az is, hogy lehet-e egyáltalán úgy az ő nyomdokaiba lépni, hogy közben fenntartjuk normális életünket és emberi kapcsolatainkat. Nem véletlen, hogy a szereppel vívódó Z. is elmar magától mindenkit, és a családi asztal helyett mellett már nem, csak az elmegyógyintézetben lel otthonra.

Huszárik Zoltán: Csontváry, 1980 (3)

„Nem az a célom, hogy elismerést vívjak ki magamnak. Nem az a célom, hogy ünnepeljenek és fölfedezzenek. Nem erre van szükség. Nem is a művekről van szó, melyeket megteremthetek. Én azokra gondolok, akik valóban hivatottak, akiket szétfeszít a zseniális energia, ugyanakkor nem képesek megküzdeni mindennapi gondjaikkal" – magyarázza a színpadról az üres nézőtérnek, hogy miért is fogja megalapítani a zseniális emberek menhelyét, ahol mindenki szabadon kísérletezhet.

A két cseleményszál azonban képtelen szerves egységbe forrni, így a film nem pusztán dupla fenekűvé, de kuszává és nehézkessé is válik általuk. Itt ugyanis már nem egy rövidfilmről van szó, amelyet elvihet a hátán a kreatív vizualitás, hanem közel két órás játékidőről, ahol egy idő után Huszárik lenyűgöző montázsai és képzettársításai is kifulladnak.

Huszárik Zoltán: Csontváry, 1980 (4)

A  legizgalmasabb részek Csontváry képeinek mozgóképes továbbgondolásai a taorminai naplementéről, a jajcei vízesésről, a viharos tengerről vagy épp a sivatagról. Itt Huszárik ugyanúgy segít belesni a felszín mögé, ahogy a Szindbád vacsorajelenetében is túllépett az evés puszta bemutatásán, és az analitikus vágás segítségével egészen az érzéki öröm lényegéig hatolt. Ezekben az éteri és mégis szenvedéllyel teli jelenetekben elemi módon sikerül megragadni valamit Csontváry elhivatottságából és természet iránti megszállottságából. Ezekhez képest a finálé nagy, történelmi látomása teátrális és kissé erőltetett giccstabló csupán. Z. karaktere pedig nincs eléggé felépítve ahhoz, hogy átélhetővé váljanak művészi tépelődései, amik így gyakran puszta szenvelgésnek hatnak.

Ez a Csontváry és közénk beiktatott figura egyszerre idézi meg Huszárik és Latinovits alakját, akiknek szintén megvoltak a maguk küzdelmei a „közvetítői" szerep mellékhatásaival, vagyis művészi hivatás és a kiegyensúlyozott élet összeegyeztethetetlenségével. A lekettőzés ötlete amúgy már korábban megvolt, de a Csontváry szerepére szánt Latinovits 1976-os öngyilkossága után csak még hangsúlyosabbá vált.

Huszárik Zoltán: Csontváry, 1980 (5)

Latinovits elvesztése nyilván hatalmas csapást jelentett Huszárik számára, de nélküle is elszántan folytatta a film előkészítését. A következő kiszemeltje egy orosz színész, Szmoktunovszkij volt, ám őt az utolsó pillanatban tiltotta le egy Szovjetunióból érkező rejtélyes levél a projektről. Így esett végül a bolgár Ichak Ficnire a választás, aki külsőre amúgy sokkal jobban hasonlított Csontváryra, mint Latinovits. A visszaemlékezések szerint Ficnik és Huszárik nem igazán értette meg egymást a forgatás alatt, és nem csak a nyelvi távolság, hanem az eltérő gondolkodásmód miatt sem. A filmtörténet nagy, megválaszolhatatlan és teljességgel fölösleges kérdései közé tartozik, mi lett volna, ha Latinovits nem vet véget életének, és tényleg eljátssza a film főszerepét.

A végül elkészült Csontváry a kudarca ellenére is figyelemre méltó és monumentális alkotás, mozgóképes ars poetica – még ha a sok hányattatottság miatt nem is sikerült olyan zseniálisra, mint a hasonlóan nagyszabású festőfilmek (Andrej Rubljov, Caravaggio). Ambíciójában mindenképp méltó a címben szereplő példaképhez: a kor elvárásaival, a közönségízlésével és a művészek dolgába belepofázó rendszerekkel szemben létrehozni a nagy művet, amely a legégetőbb kérdéseket igyekszik a társadalomnak szegezni, még ha az csak lesajnálóan nevet is válasz helyett.

Huszárik Zoltán: Csontváry, 1980 (6)

„Mit akartok tőlem? Idegen vagyok köztetek. Ti belőlem nem fogtok Csontváryt csinálni! Nem kell a szerep, elég!" – üvölti a főhős a pusztában, miközben letépi az ingét és felrúgja a festőállványt. Aztán megnyugszik és viszi tovább a karaktert. Akárcsak Huszárik, aki a fél évtizedes kálvária során maga is azonosult a festővel, és eljátszotta a magára osztott szerepet, vállalva annak minden tragikus következményét.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Csontváry

Csontváry

Magyar filmdráma, 1980. Rendező: Huszárik Zoltán. Szereplők: Ichak Finci, Holl István, Drahota Andrea, Dajka Margit, Balázs Samu.

  • A Filmtett szerint
    7/10
  • A látogatók szerint
    9 · 5 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film