Pernecker Dávid

/ / /

· írta

Majdnem szerelem volt

Benedict Andrews: Una

Kritika

Nem lehet nem tűkön ülve várni, hogy Una egyszer csak torkon szúrja a férfit, aki megerőszakolta, amikor még csak 13 éves lányka volt. De ez nem az a film.

Nehéz úgy nézni Benedict Andrews filmjét, hogy ne járjon az ember fejében Stanley Kubrick 1962-es Lolitájának emléke. Félreértés ne essék, a David Harrower Blackbird című színdarabjából készült film – melyet maga a drámaíró írt vászonra – nem a kétes minőségű Kubrick-adaptáció, avagy Nabokov regényének klónja. Sokkal több annál. Harrower málhás, nehéz, érzelmileg és intellektuálisan is rendkívül összetett és megterhelő története ugyan erősen visszhangozza Dolores (azaz Lolita) és Humbert Humbert bizarr viszonyának egyes momentumait és motívumait, de az Una jóval részletesebben és keményebben fogalmazva túr egy nem véletlenül tiltott szerelem mélyére.  Ez nyilván azért is lehet így, mert már nem 1962-t írunk, amikor csak úgy lehetett filmet készíteni a Lolitából, hogy azt a pedofília minden értelmezhető jegyétől és az arra történő utalásoktól megfosztották a buzgó és prűd és beszari cenzorok.

Benedict Andrews: Una

Az Una egy nő és egy férfi története, sőt, szerelmi története. A nőt, Unát (Rooney Mara) a férfi, Ray (Ben Mendelsohn) úgymond megerőszakolja. A nő ekkor még csak lány, mindössze 13 éves, míg a férfi 40.  Az erőszak azért úgymond erőszak, mert a 13 éves Una és Ray szerelmesek egymásba. Pontosabban Ray szerelmes, Una csak azt hiszi, hogy szerelmes. Miután a bűnös kapcsolatra fény derül, Ray börtönbe kerül, Una pedig úgy nő fel, hogy szellemét, elméjét, racionalitását apránként felemészti a trauma feldolgozhatatlansága. A trauma, amiről azt sem tudta akkor, megtörténtekor, hogy trauma. Una hosszú évekkel a sokk után keresi fel Rayt egy labirintusszerű raktárépületben, hogy átbeszélje vele a történteket, hogy valamit így végre mentális, emocionális kapaszkodóként magával vihessen érezhetően céltalan és alaktalan jövőjébe. Lehet ez a lezárás, közös emlékeik tisztázása, annak kiderítése, hogy Raynek ő volt-e az egyetlen kiskorú szerelme, de lehet az érzelemmentes és üres menedékszex is.

Benedict Andrews: Una (2)

Az Una nem a pedofília aktusára, annak undorítóságára és igazolhatatlanságára helyezi a fókuszt, nem felesleges morális példabeszéd és közel sem gyűlölettől vagy viszolygástól vezérelt prédikáció. Harrower és Andrews filmjének nincs ennél nagyobb erénye. Una és Ray együttléteit egy percre sem látni, elég a levetett kislányruha képe, elég a sűrű lombú fák közé igyekvő lány után sétáló Ray képe, és elég a vallomásán agyaló zavarodott lány szótlan képe (miközben PJ Harvey szól), és lehetne még sorolni. Andrews pedig nagyon vékony jégen jár azzal, hogy a kislány és a felnőtt férfi intim légyottjainak jeleit gyönyörű, néha akár költőinek is nevezhető – de végig baljós, lesújtó hangulatú – kompozíciókban mutatja. Ugyanakkor a jól adagolt flashback-jelenetek, a rövid múltbeli montázsszekvenciák, vagy a másodpercekre bevillanó kimondatlan, de súlyos üzenettel bíró képek alapján összerakni azt, amit köztük történt, sokkal kimerítőbb, mint egy provokatív erőszakjelenet.

Benedict Andrews: Una (3)

Andrews és Harrower így arra tud koncentrálni, amire nem sokan vállalkoztak előttük. Egy mindent felőrlő, megmagyarázhatatlan, illogikus, tragikus szerelem romjai alatt spirituálisan és szellemileg is halódó pár konfrontációjára. Una és Ray kapcsolata embertelenségében is megdöbbentően emberi. A legbelül szarrátört férfi és nő hamvába holt viszontlátásszexe (vagy búcsúszexe?) pl. nem nevezhető kimondottan az erőszakdrámák kliséjének, pont azért, mert sokkoló specifikussága mögött két őszintén összezavarodott volt szerető legitim érzelmi vihara tombol. Mindezt a sejtelmes aláfestő zene és az érezhetően rendkívül átgondolt képkompozíciók is aláhúzzák, nem beszélve a sokat mondó és sokat mondóan világított terekben egymáshoz képest beszédes távolságokban (vagy „közelségekben”) mozgó szereplők „táncáról”.

Benedict Andrews: Una (4)

Aki fázik a filmekben manapság egyre ritkább morális ambiguitástól, az nem fogja tudni végignézni az Unát. Mert hát mégiscsak egy megbűnhődött, új életet kezdett pedofilt látunk (Mendelsohn óriási mester), aki őszintén – és urambocsá’ egyes jelenetekben szimpatikusan – önti ki a szívét egy olyan nőnek, aki a vele történtek hatására soha nem fog tudni teljes életet élni. Aki már nem képes értékelni szexualitását, akit megloptak az intimitás megtapasztalásától, ugyanakkor testét számítóan használja, ha úgy adódik (a Ray barátját és beosztottját alakító Riz Ahmed karakterét akár sajnálni is lehet ezért). Una nem csak törött, de egy kicsit rögeszmésen kattant is, majdhogynem szánalmasan – amit azonban nem róhat fel neki senki. Andrews pedig hatalmas feszültségforrásként aknázza ki Rooney Mara immáron sokadik nagyszerű alakítását. Nem lehet nem tűkön ülve várni, hogy Una – amolyan rape and revenge jelleggel – egyszer csak torkon szúrja a férfit. De ez nem az a film. Ez az a film, melynek katarzis és megfejtés nélkül lepergő utolsó csodálatos képkockája után egy darabig a seggén marad a néző, és csak pislog, próbálva valamiféle morálfilozófiai fogódzó után nézni, csekély sikerrel. Ez pedig így van rendjén.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Una

Una

Amerikai–brit–kanadai filmdráma, 2016. Rendező: Benedict Andrews. Szereplők: Ruby Stokes, Rooney Mara, David Shields, Ben Mendelsohn, Riz Ahmed, Tara Fitzgerald, Tobias Menzies.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    7/10
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film