Pernecker Dávid

/ / /

· írta

A Pankráció Bámulatos Hölgyei

Liz Flahive, Carly Mensch: GLOW

Kritika

Ez a női birkózásról szóló sorozat nem is a női birkózásról szól. Azaz nem csak arról.

Volt a 80-as években egy amerikai tévéműsor, amely koncepcióját tekintve akarva se lehetett volna amerikaibb. Modellek, kiugrott, kezdő vagy becsődölt színésznők, kaszkadőrcsajok birkóztak egymással spandex-jelmezekben. Az 1986-tól 1990-ig sugárzott G.L.O.W.Gorgeous Ladies of Wrestling a karrierjükben megfeneklett nők amolyan utolsó mentsvára volt, de annál sokkal többé vált, és nem csak a hős és az ellenség végtelenül duális szerepeiben bohóckodó dámák számára. A gyorsan kisebbfajta kultklasszikussá érett műsor ihlette Liz Flahive és Carly Mensch azonos című sorozatát, mely ugyan meghajtja fejét az eredeti előtt, de mégsem „igaz történetet” mesél el. A GLOW eredettörténetének ismerete nélkül is elvarázsolja nézőit, akiknek többsége feltehetően pontosan annyira jártas az előre megírt, agyonkoreografált, teátrális és banális pankrációban, mint a sorozat hősnői. Szóval semennyire. De ez a női birkózásról szóló sorozat nem is a női birkózásról szól. Azaz nem csak arról.

Az eredeti G.L.O.W.

A GLOW szerzői egy munkanélküli, végtelenül aspiráns, lankadatlan lelkesedéssel megáldott és megvert álmodozó színésznő-kezdemény, Ruth (Alison Brie) szemén keresztül tekintenek a férfiak által uralt pankrációra. De nem az a lényeg, amit Ruth a szorítón belül lát (és amibe idővel, sok-sok hasfalszaggató, szívmelengető, lélekemelő bénázással belerázódik), hanem az, ahogy a színésznő megismerkedik sorstalan sorstársaival, ahogy együtt, botladozva éreznek rá a birkózás velejére, ami igazából nem más, mint a kamuesésektől, kamupofonoktól színes-szagos felhőbe burkolózott élni- és bizonyítani akarás metaforája.

Anélkül, hogy bármiféle morális vagy intellektuális fölénnyel kérkedne, a GLOW nagyszerű szatírává tud válni. Egyszerre elképesztően vicces, szánalmas és megható az, ahogy Ruth első jelenetében egy színészmeghallgatáson pofára esik. A komplex férfikarakter monológját adja elő, hatalmas vehemenciával, noha az egymondatos titkárnőszerepre hívták be. Nem kellenek a filmekbe összetett, erős nőalakok, nyitja fel a szemét a meghallgatást vezető nő. Egyetlen olyan tippet tud adni, ami egy olyan színművészetis zsákutcához passzolhat, mint Ruth: ez a G.L.O.W. Ebben a rövid jelenetben ott van a 80-as évek Hollywoodjának szexizmusa, a filmüzlet és a feltétel nélküli művészet frontális karambolja, a karrieréhség toxikussága. A ringbe apránként belenövő nők azonban megmutatják, hogy vesztett helyzetükből nem csak felállni képesek, de közben dobnak egy szaltót, és jól rávágnak a tesztoszterontól túlfűtött fattyúsport sztárjainak és rajongóinak a seggére is.

Liz Flahive, Carly Mensch: GLOW

Ruth és Debbie (Betty Gilpin) a „színésznő-mesterség” két pólusa: Ruth nem képes azzá lenni, Debbie viszont szappanopera-sztárból vált megunt, mellőzött, elfelejtett hullócsillaggá. Noha eleinte nem akarják ezt az egészet, gyorsan rájönnek, hogy az egyáltalán nem konvencionális színészmunkát kívánó csajpankrációban ki tudnak bontakozni, és magánéleti válságaikra is megoldást találnak a szorítón innen és túl. Ja, és amúgy valaha legjobb barátnők voltak, de Ruth lefeküdt Debbie férjével. Kettejük beszédes nüanszokból és kirobbanó momentumokból épülő kapcsolata jelenti a sorozat gerincét. Brie és Gilpin lenyűgöző páros, csak szuperlatívuszokkal lehetne leírni, hogy mennyi élettel, virtussal, csillogással, szentséges trágársággal és felemelő rokonszenvvel töltik meg szerepeiket.  És akkor ott van Marc Maron (Maron, WTF with Marc Maron-podcast), aki az utóbbi évek legviccesebb figurájába lehel lelket. Sam Sylvia, a G.L.O.W. rendezője „inkább rasszista, mint szexista”, kokainista, láncdohányos állópöcsű kőparaszt, akit Maron főként önmagaként alakít. Önpusztító cinizmusa mögött azonban hatalmas kreativitás rejlik, politikailag közel sem korrekt – és szó szerint kegyetlenül nevetséges – szövegei mögül pedig némi empátia is érződik. Csak Maron tudja ezt a jó ízlés vékony jegén járó figurát egyszerre szánni- és ütnivalóan, de mégis tiszta szívvel szerethetően ábrázolni.

Liz Flahive, Carly Mensch: GLOW (2)

Egy percig sem lehet panasz a GLOW „megcsináltságára” sem. Az atmoszféra tökéletes, ráadásul a manapság túl népszerű újramelegített korabeli klisék túlpörgetése nélkül válik azzá. Nincs itt neonfényes, pálmafás, dübörgő szintipoptól hangos aprópénzzé tett nosztalgikus vurstli, a korszellem a gagyi divatcikkekben, a sminkben, a frizurákban és a kínos rádióslágerekben tombol. A félórás epizódokban rengeteg a történés, de az alkotók, Flahive és Mensch példás mesélő-arányérzéke, a fordulatok feszes tempója, és a kitűnő vágás (éljenek a parádés edző- és jelmezvarró montázsok!) miatt a GLOW nem sűrűvé válik, hanem gyönyörűen tömörré.

Liz Flahive, Carly Mensch: GLOW (3)

Mindezek ellenére a GLOW a színészek és az írók remekműve. Minden karakter karakteres, mindenkire jut elég idő, mindenki elmélyül és feltárul, mindenki rácáfol sémákra, és mindenki rohadtul vicces dolgokat mond és csinál. Önfeledt és fertőző öröm árad a GLOW minden pillanatából, a nézőnek pedig szinte fel sem tűnik, hogy valami olyan organikusan könnyű, természetesen emberi, és őszinte nyersességében is érzékeny dolgot lát, amihez legközelebb csak a GLOW második évada alatt lesz szerencséje.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

GLOW

GLOW

Amerikai vígjáték, filmdráma, tévésorozat, 2017. Szereplők: Alison Brie, Betty Gilpin, Sydelle Noel, Britney Young, Marc Maron, Britt Baron.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    9/10
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film