Szálkamentes karrier

Harrison Ford portréja

Harrison Ford munkássága ékes példája annak, hogy néha fontos lehet megkülönböztetnünk a színész és a filmsztár fogalmát. Szerencsés esetben ez a két fogalomkör persze mutat némi metszetet. De le kell szögeznünk, hogy ha végignézünk az idén hetvenötödik életévét ünneplő Harrison Ford pályafutásán, ez a metszet elég szűkre sikeredett.

Talán ennek is tudható be az, hogy a legnagyobb szakmai elismerést, az Oscar-díjat eleddig nem sikerült Fordnak a kezébe kaparintania. Ám ha más oldalról közelítünk, elég nyilvánvalóvá válik, hogy elérte azt, amit filmsztár csak elérhet, azaz ikonikus figurák maszkjai tapadnak arcához, ezáltal a legközismertebb emberek közé sorolható, és a producerek mind a mai napig hatalmas bevételi garanciát látnak benne.

A világot jelentő gerendák

Igaz, ami igaz, története sikertörténet, sőt, ő maga az amerikai álom megtestesítője. Ford a hatvanas évek második felétől elég távolról, apróbb statisztaszerepekkel próbált egyre közelebb araszolni Hollywood fő áramlata felé. A hetvenes években tévésorozatokban próbált boldogulni: mellékszerepeket kapott a klasszikus Kung-fu sorozatban és a később Magyarországon is befutott Petrocelliben. Ebben az időszakban felbukkan még egy pillanat erejéig Antonioni Zabriskie Pointjában, ám ezután mintha némi göcsört mutatkozna a pályaíven.

Mivel nem tud rendesen beékelődni a filmezés világába, elsajátítja az ácsmesterséget és asztalosmunkákból tartja fent a családot. Ennek a véletlennek köszönheti későbbi karrierjének beindulását is, hiszen – a legenda szerint – George Lucasnak, a hollywoodi új generáció egyik fenegyerekének készít éppen új bútorokat, mikor is azon kapja magát, hogy az enyv száradása közben a szövegösszemondásban segédkezik az újdonsült rendezőnek. A hippikorszak szabadsága és az, hogy reformerként gondolkodó író-rendező kortársai meglátnak benne valamit, elkezdi lassan az eredeti pályaelképzelés felé lökdösni. Lucas egy nagyobbacska mellékszerepet ad neki az American Graffitiben, melynek nem elhanyagolandó módon Francis Ford Coppola az egyik producere.

Ezt követően Coppola, aki már túl van a Keresztapa (1971) sikerén, szintén felfogadja a kabala-ácsot irodájának rendbehozatalára, és ő is felkínál neki egy kisebb szerepet a Gene Hackman által fémjelzett Magánbeszélgetésben (1974) és későbbi Vietnam-víziójában, az Apokalipszis mostban (1979) is. Ford itt már említésre méltóan nyeldekel, pillog és habog, miközben a filmbeli renegát főhős, Kurtz ezredes (Marlon Brando) költői látomását hallgatják egy magnószalagról. Bár csupán pár mondata van, mégis érezhető a jelenléte ebben a kulcsfontosságú jelenetben.

A legsikeresebb űrszereplő

Ám Coppola két filmje között sem múlik el láthatatlanul az idő. Az ácskalapács ugyanis lassan kikerül a képből, és átveszi helyét a lézerpisztoly. A Csillagok háborújának első része Az új remény (1977) címet viselte. De mivel nem volt még mivel összevetni a filmet, az alcímet sokáig nem is vette figyelembe senki. Ám a lényeg mégis csak az, hogy a pár éven belül trilógiává szélesedett sci-fi nem a főszereplő Jedi lovag, vagyis Mark Hamill, hanem a mellékszerepben brillírozó cinikus űrvagány, Han Solo, azaz Harrison Ford karrierjét kapcsolta át hiperűrsebességre. A Birodalom visszavág (1980) a kitűnő forgatókönyvnek köszönhetően még tágabb teret engedett többek között annak, hogy Solo figurája kiteljesedjen, mi több, itt még a hibernálás misztikuma is fenntartotta az érdeklődést a Ford által megszemélyesített karakter iránt. Arról már nem is beszélve, hogy állandó évődése a vágykeltően szép hercegnővel (Carrie Fisher) a film egyik meghatározó szálává nőtte ki magát. Így A Jedi visszatér (1983), bár kioltotta a képzelgő kíváncsiságot, hiszen Solo túlélte az élve fagyasztást, ám ehelyett egy beteljesülő romantikus szállal cicomázta fel a történetet. Harrison Ford itt már nem csupán a magának való ironikus zsoldosból lett lázadó tisztet formázgatja, hanem egy teljes filharmonikus zenekar bevetését igénylő love story lovagjává is avanzsál. Az, hogy a lázadó szexista hős figurája a trilógia végére teljesen beleolvad az amorózó szerepkörébe, elhozza majd azt is, hogy a harmincas évei végén, negyvenes évei elején járó filmsztárt a szívdöglesztő hollywoodi bálványok közé sorolják. Elvégre ez a sztárság egyik meghatározása. Saját nemed elismer, a másik nem pedig az egekbe ajnároz.

Ezt erősíti az 1982-ben készült Ridley Scott-féle Blade Runner is, azaz magyarul az indokolatlannak tűnő, bár hangzatos Szárnyas fejvadász. A 2017-ben játszódó disztópikus jövőben Ford alakítja azt a fejvadászt, aki valamiféle biorobotokat, vagy ha tetszik, transzhumánokat von ki a forgalomból. A (pontos szóhasználattal élve) replikánsok kiirtására szakosodott exzsaru az előzőekhez hasonlóan cinikus modort kap a megformálás során, bár itt kissé néha pikírt is. A film a maga idejében nem teljesítette be a hozzá fűzött elvárásokat, de az idők során mégis hivatkozási ponttá nőtte ki magát. Annyira, hogy mivel 2017 van, már el is készült a replikánsa, azaz hamarosan a mozikba várható a legújabb Harrison Forddal forgatott film, a Blade Runner 2049. Kíváncsi vagyok, mi lesz akkor, ha Ford esetleg él még bő harminc évet, és 2049-ben virgonc 102 éves lesz. (Nem egyszer vált már az ironikus jóslatom valósággá.)

A jövőből a múltba

Mivel (sajnos) a Spielberg-féle E.T., a földönkívüliből (1982) kivágták a jeleneteit, így a Star Wars-trilógiával nagyjából párhuzamosan készült Indiana Jones hármasságát kell szemügyre vennünk. Jelzem, később ez a sorozat is bővül még egy epizóddal. De erről majd később, mikor az idősődő Han Solóra is sor kerül majd.

Már az Indiana Jones nyitódarabja, a szintén Spielberg által filmre vitt Az elveszett frigyláda fosztogatói (1981) valamicskével bonyolultabb karaktermegformálást várt el Fordtól, mint amit eddig láthattunk tőle. Természetesen megmarad a cinikus él, amely figuráinak egyszerű, ám erőteljes színezetet biztosít, de ezzel itt inkább a bőrzekében ostorral felfegyverzett kalapos főhőst ruházták fel az alkotók. Indiana Jones másik énje, a kevesebbet mutatott régészprofesszor inkább félszegnek és zavartnak tűnik az egyetemi környezetben – főleg mivel a humor egyik forrása az, hogy a katedrán állva ki van téve a női hallgatók szemérmetlen csodálatának. Itt öltözete a kornak is megfelelő tweedzakó, szemüveg, ostor helyett pedig a mutatópálca. A kettős identitású szuperhősökről, feltételezem, nem kell különösebben szólnom, itt a különbség maximum az, hogy Jones nem saját környezetében tevékenykedik, tehát nem egy telefonfülkében kell elkerülnie a pacuhát, hanem van ideje átvedleni, míg a világtérkép fehér foltjaira ér.

Az első rész, azon kívül, hogy felvezeti és megszeretteti a karaktert, egyben korban is elhelyezi: 1936-ban vagyunk, ahol Jones gaz nácikkal kerül morális ellentétbe. Érdekes módon itt egyik segítsége a volt szerelme. Jelzem, mind a karakter megalkotása, mind az anyagi felelősség itt George Lucas vállán nyugodott, aki kisvártatva busásan meg is lett jutalmazva mindezért. A filmet ugyanis nyolc Oscarra jelölték, és rekordbevételt hozott a konyhára. (Nyolcból négyet meg is nyert.) Bár John Williams zenéjét mindenki fütyülte akkoriban, a dallam mégsem nyerte el az arany szobrocskát, mert azt abban az évben Vangelis kapta meg a Tűzszekerekért, ami mondjuk szintén baromi jó zene, de sem fütyülni, sem dúdolni nem igazán lehet.

A második rész, az Indiana Jones és a végzet temploma (1984) témájában és megvalósításában is sokkal sötétebb az első résznél. Hiszen itt a gyerekrablás és a gyerekek démoni szektákba való kényszerítése, illetve rabszolgasága volt a legfőbb motívum. Ezért egyébként többek között ez a film is hozzájárult a filmkorhatár újragondolásához az Amerikai Egyesült Államokban. Itt a női főszerepben már Spielberg feleségét, Kate Capshaw-t láthatjuk, aki, szemben az első részben látott tűzrőlpattant Karen Allennel, a liba szinten vegetáló nőtípus toposzát hivatott erősíteni a filmben.

A harmadik rész, mely az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag (1989) címet kapta a keresztségben, Jones gyerekkorába enged némi bepillantást, hogy hamarosan 1938-ra ugorhasson a történet, és elkezdődjön a Szent Grál felkutatása. Itt Indiana Jones nem szimplán magányos hősként van jelen, hanem megismerhetjük az apját (Sean Connery) is, és, mint látjuk, a fa sem került messzebb a leesett almától. A főbb gegek az apa–fiú viszonyban most nem is annyira a kígyóktól (mint a korábbi Indiana Jones-filmekben), hanem a patkányoktól való viszolygásban, illetve ismét a nácik utálatában kulminálódnak. Itt a nő szerepköre ismét kitágul a Dr. Elsa Schneidert alakító Alison Doodynak köszönhetően. Ez talán a leginkább akciódús Indiana Jones-film. Bár meg kell jegyezni, ezzel még nem zárul le Ford és Jones közös kalandja.

Futottak még

Mi többet tehet egy jóvágású akciósztár, mint hogy ikonikus karakterekkel írja be magát a filmtörténelembe? Ám Ford, míg sodorta az új-hollywoodi rendezők csúcsokat rengető svungja, azért készített egy pár olyan filmet is, amelyek bár nem kimondottan rossz filmek, de azóta beleragadtak a videóba. Ide sorolandó a Hősök (1977) vagy a Navarone ágyúinak a második része, A különítmény (1977) is. Vagy akár a Hanover Street (1979), melynek háttértémája az előzőekéhez hasonlóan szintén a háború.

Ami talán kilóg a sorból, a San Franciscó-i kölyök vagy a Rabbi a vadnyugaton című vígjáték, melyben ugyan szokott cinikus formáját hozza, de itt ez Gene Wilder komikus megformálásának ellenpontozására szolgál. Elkészül közben az American Graffiti második része (1979) is, de igazándiból annak nem is célja, hogy utolérje az első rész sikerét, inkább csak nosztalgiázás.

Az Oscar előszobájában

A kis szemtanú (1985) az amisok zárt világát igyekszik megismertetni velünk. Persze a Ford által játszott zsaru itt is inkább bumfordiságáról tesz tanúbizonyságot, míg valamelyest el nem csábítja Kelly McGillis, aki akkoriban azért komoly versenyben volt az ügyeletes szexbomba címért. Ezért a filmért Golden Globe-ra jelölik Fordot mint legjobb drámai színészt. Amely, tekintettel a ’86-os Golden Globe-díjátadó mezőnyére, nem is tűnhetett eleve elvetélt gondolatnak; de még az Oscarért való indulás sem, hiszen arra is jelölték.

És röhej, de némileg kilóg a sorból a Moszkító-part (1986), ahol végre nem a megszokott szerepben, hanem egy fanatikus feltaláló bőrében találjuk Fordot, egy olyanéban, aki ráadásul még a saját családja életét is terrorizálja. Bár a hihető karaktermegformálásnak a közelében sem vagyunk, de mivel a történet fantazmagóriákra épített vígjátékelemekkel megspékelt alkotás, nem rí ki nagyon, hogy híján vagyunk a színészetnek. Bár tény, hogy Fordtól nem a megszokott hozzáállást kapjuk. Itt ’87-ben szintén a legjobb drámai színész Golden Globe-jára volt esélyes, bár számomra teljesen érthető módon a díjat végül nem ő kapta.

Viszont ha egy erősen idegborzolós és sejtelmes thrillert akarunk, akkor Polanski és az Őrület (1988). Polanski ugyanis kihozza Fordból, ami kihozható, és így az orvos, akinek tévedésből elrabolták a feleségét, kísértetiesen visszatér majd szerepmegformálás tekintetében az öt évvel későbbi Szökevény (1993) című filmben. Jelzem, Ford ott is orvost játszik, bár a feleséget ott nem elrabolják, hanem egy tisztázatlan gyilkosság áldozata lesz. Az állhatatos orvos mindkét esetben beveti minden kompetenciáját, hogy az ügy végére járjon, és tisztázza egyben magát is. Bár a szökevény szerepében az említett módon nagyon magára talált, mégsem ő nyert most sem, de ezúttal, el kell ismerni, erős is volt a felhozatal.

Sem a két film között készült tárgyalótermi dráma, az Ártatlanságra ítélve (1990), sem a Csak egy lövés (1991) nem nyitja ki számára a színjátszás kapuit, holott ez utóbbiban, az eredeti címen Regarding Henry-ben egy olyan férfit alakít, aki alapvetően egy urizáló görény attitűdjét viseli, majd egy szerencsésen túlélt fejlövés következtében igazából lövése se lesz róla, hogy kicsoda is valójában, és hogy milyen jellemmel érvényesült addig a világban. A nulláról felépítendő karakter, aki közben elindul a lassú visszaemlékezés agyrögös útján, csemege kéne hogy legyen minden színjátszással foglalkozó egyénnek. De Ford mégsem tudja teljes egészében kihasználni az alkalmat. Nem is jelölik alakításáért semmire.

Nem így a Sabrináért (1995), ahol is a legjobb musical- és vígjátékszínész díjáért versenyeztetik a Golden Globe-on. De abban az évben John Travolta nyert a Szóljatok a köpcösnekben nyújtott alakításáért, ami azért nem volt felejthetetlen, de el kell ismerni, hogy egy fokkal emlékezetesebbre sikerült, mint Ford Sabrina-beli jelenléte. Bár rossz sem volt benne, de azért Sydney Pollack filmjét mégis inkább a címszerepet játszó Julia Ormond vitte a hátán. Szó se róla, a kilencvenes évek közepétől a kétezres évek elejéig Ford mondhatni a jó iparos cégérét igyekezett fényesíteni. Viszonylag izgalmas akciófilmek és kellemesen humoros romantikus komédiák szegélyezik pályáját, méghozzá a producerek számításainak megfelelően.

Az akcióhős

Egy akcióhős akkor jó, ha a színész nem játszik rá nagyon. Ford ehhez elég jól is tudta tartani magát. Nézzük hát a repertoárt. A Végveszélyben (1994) című film hozta azt, amit egy akciófilmnek hoznia kell. Akárcsak Az ördög maga (1997) IRA-s története, ahol is inkább Brad Pittre terelődött a nézők figyelme. Ám Az elnök különgépében (1997) már úgy vitézkedett Ford, ahogy kell. Az amerikaiak mindig is szerettek volna egy ilyen elnököt, de Reagan mégsem tüzelt vissza, mikor rálőttek. Így Ford elnöke olyan, mint ha egy Kennedyt kevernénk egy fiatalos Eisenhowerrel. Jóképű, de nem adja olcsón a bőrét, és egymaga számol le a gépeltérítő terroristákkal. Ez a film siker is lett.

A (magyarul) Atomcsapda, avagy a K-19, the Widowmaker (2002) című filmben a filmsztár meglepő módon nem egy amerikai hőst alkot meg, hanem egy szovjet tengeralattjáró parancsnokát játssza. Bár a történet a hidegháborús években játszódik, a befejező akkord már a kétezres évek jelenét hozza, ahol Ford már idős embernek van maszkírozva. (Jelzem, egész jól áll neki.) Pár, ebbe a kategóriába tartozó filmet átugranék – említésre méltónak mutatkozik mondjuk az azóta már szinte megszokottá is vált műfaji hibrid, a Cowboyok és űrlények (2011), ahol a környék urát, Dolarhyde ezredest hozza megkapó nyersességgel, és kiemelendő még a Végjáték címen futó Ender’s Game is, ahol bár nem ő áll a középpontban, ám egy érdekes struktúrájú forgatókönyv megvalósulása.

A romantikus hős

A Hat nap, hét éjszaka (1998) szintén a romantikus filmek kedvelőit örvendezteti meg. A Harrison Ford által játszott figura nagyon hasonlít a Leia hercegnővel csipkelődő Han Solóra; a különbség, hogy Anne Heche borzasztóan idegesítő, míg a hercegnő nem volt az. A vígjáték nagy sikerrel futott a mozikban, és meg kell jegyezni, Fordnak itt már némi kujonos élt kölcsönzött a kora.

Az Eszeveszett küzdelem (2010) nem tartozik a romantikus vígjátékok kategóriájába, mégis ez az igazi jutalomjáték lehetősége Harrison Ford számára, aki él is ezzel. A nonkomformista, laborjában rockzenét üvöltető kutatóorvos szerepe, aki az emberi kapcsolatok terén egy elviselhetetlen barom, igazán jól áll Fordnak. Nem beszélve arról, hogy a Hugh Laurie által fémjelzett Dr. House című sorozat már igencsak aládúcolt az ehhez hasonlóknak.

Ehhez hasonlóan a minőségi hírkészítés korosodó krakélerét hozza az Ébredj velünk, azaz Morning Glory című 2010-es vígjátékban. Ebben persze őt is megpróbálják összeboronálni a szintén korosodó Diane Keatonnal, mint ahogy szinte mindenkit ebből a korosztályból, de ez most is csak elég nyögvenyelősen működik. Mit várunk? Annie Hall nem nyugdíjazható, és kész. A 42-es (2013), a szegregációt üzleti érdekből elutasító baseballklub-tulajdonos Branch Rickey és az első ligában brillírozó első fekete játékos közös története. Ahol is az idősödő Ford megint csak egy kívülről nézve cinikus, ám a lelke mélyén valamelyest érző szívű fickót ábrázol. No de, mint már erről volt szó, ez már egy jó ideje rutinból megy neki.

A nyugdíjas ikon

Több, mint a hajlott korba érés jele, ha Sylvester Stallone bevesz a Feláldozhatók szereplői közé. Stalonne ugyanis ezekkel a filmekkel megalkotta az egykori akcióhősök önreflexív panoptikumát. Ford pedig ennek a harmadik részében, a The Expendables 3-ban (2014) domborított egy különálló, ám rangidős figurát. Nincs komolyan vehető történeti szál, csak komoly hentelés és némi bikkfahumor. Hát hogy maradhatna ki ebből egy ács?

És ne feledjük azt sem, hogy Spielberg és Lucas már egyszer 2008-ban visszahozta őt Indiana Jonesként, mint ahogy Han Solo is megjelent a 2015-ös Star Warsban, Az ébredő erőben. Szó se róla, már tettem róla említést, hogy Ford a Szárnyas fejvadász 2049-ben is hozza majd őszülő önmagát, mármint az őszülő Rick Deckardot, és gondolom, folytatódik még majd a sor.

Talán az akadémia sem lesz mindig hűtlen, és – ki tudja? láttunk már ilyet – egy életmű-Oscar talán elindítja majd a rendezés útján. Hiszen elég ideig volt már filmsztár. Ismerjük kisfiús félmosolyát, tipikus szájbiggyesztését, professzoros attitűdjeit és (egyre kevésbé) katonás testtartását. Mit tud még?

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó