/ / /

· írta

A rögvalóságtól a posztigazságig Beszámoló a 24. Astra Filmfesztiválról Beszámoló

A szebeni Astra dokumentumfilm-fesztivál egyetlen helyszínnel rendelkező családias fesztiválból 24 év alatt az egyik legfontosabb romániai filmes eseménnyé nőtte ki magát, A-kategóriás fesztiválokra emlékeztető struktúrával, hét helyszínnel, off-programokkal. Október 16. és 22. között 132 külföldi, illetve hazai filmből rakhattak össze saját valóság-puzzle-t a látogatók.

A rögvalóságtól a posztigazságig  – Beszámoló a 24. Astra Filmfesztiválról

Az én kirakósom három központi elem köré épül: számomra a legfelkavaróbb film a dél-olaszországi ördögűző-mozgalomról szóló megfigyelő-dokumentumfilm volt, a legszemélyesebb és egyben legáltalánosabb érvényűnek egy animációs rövidfilm tűnt, a leginkább pedig a Testimony című interaktív VR-produkció elszalasztását sajnálom.

A nemzetközi versenyszekció fődíját elnyerő Libera Nos másfél óráján át látjuk, ahogy az egyik legnépszerűbb ördögűző paphoz, Cataldo atyához és kollégáihoz zarándokolnak a Gonosztól megszállott hívek. Középkorú nők, tizenéves gyermekek, piercinges bőrkabátosok. Az autópályán megközelíthető dél-olaszországi város, a szereplők öltözete arra enged következtetni, hogy a jelenben járunk, a többi viszont a legsötétebb középkort idézi. Mint kiderül, a démonok teljes mértékben összeférnek a modern technológiával: Cataldo atya telefonon is ördögöt űz. A „megszállottak” – mint ahogy a kamaszlány ki is mondja – jól megvannak a démonaikkal, mintha végre sikerülne egy kis figyelmet kivívniuk: atyai kezet a fejükön, néhány szabad pillanatot, amikor höröghetnek, mint az állatok. Az egyház pedig jótékonyan kiszolgálja ezt az igényüket, és nem csak Olaszországban: Federica di Giacomo felirattal zárja a filmjét, amelyből kiderül, hogy az Egyesült Államokban és több nyugat-európai országban is drasztikusan megnőtt az ördögűző katolikus papok száma.

A 12 alkotást tartalmazó rövidfilmes blokkból formai megoldásaival tűnt ki Alexandru Petru Badeliță Franciaországban készült animációs dokumentumfilmje. A Eu te-am făcut, eu te omor személyes trauma, bántalmazással teli gyermekkor kegyetlen boncolgatása. A VHS-felvételek és a fekete-fehér családi fotók új értelmet kapnak az animáció, a zenei részletek, az anya, az apa és a gyermek képzelt monológja által. Az egyvelegből nem történet kerekedik ki, hanem Munch közismert Sikolyának parafrázisába sűrűsödő nyomasztó rettegés, amin áldozat, áldozatból lett elkövető és passzív szemlélő egyaránt osztozik.

A Testimony című VR-installációt annak ellenére emelem ki, hogy nem láttam. Zohar Kfir alkotása a virtuális valóság szekció „egyebek” címkéje alatt futott a fesztiválkatalógusban, kétsoros ismertetővel, ami azért kár, mert ez volt az egyik olyan tartalom, amelyik – egy szerencsés néző beszámolója szerint –, valóban kihasználta a 360 fokos térben és az interaktivitásban rejlő lehetőségeket. Szexuális abúzust átélt nők vallomásait láthatja párhuzamosan a néző, és maga döntheti el, tekintetével melyik történetet indítja el, így lényegében magának vágja össze a filmet. A szekcióból három másik filmet néztem meg, és egyik sem mondott le a klasszikus filmre jellemző kronológiáról, így nem léptek túl a technikai újdonság szintjén. Az Astra Filmfesztivál alcímben emelte ki az immerziót és a virtualitást, a nagyközönség szempontjából mégis kissé mellékesen kezelte a „jövő médiumát”: a műsorfüzetben tételesen nem szerepelt a kínálat, igaz, a fesztivál Facebook-oldalán több poszt szólt erről.

A rögvalóságtól a posztigazságig  – Beszámoló a 24. Astra Filmfesztiválról (2)

A Nagypiac téren második éve felszerelt kupola-mozi, a Dóm inkább szerves részét képezte a fesztiválnak, sokan próbálták ki, hogy kényelmes-e fekve filmet nézni. Az egész látómezőt betöltő full-dome filmek többsége látványos ismeretterjesztő animáció volt, ennek megfelelően sok iskoláscsoport látogatta a Dómot. Kilencedik alkalommal szerveztek egyébként külön ifjúsági programot, és Dumitru Budrala fesztiváligazgató boldogan jelentette be a zárógálán, hogy az Astra Film Juniorra idén rekordszámú, 23 000 néző volt kíváncsi.

A fesztivál nemcsak a technikai újdonságokat igyekszik felkarolni, hanem a társadalmi-politikai történésekkel is lépést tart, így idén két mesterkurzust is szerveztek posztigazság témában. A Krím elcsatolása, Trump megválasztása vagy a romániai kormányellenes tüntetések 2017. februárjában újra és újra előhozták az „alternatív tények”, a kamuhírek, a kritikátlan médiafogyasztás és ezek döntő társadalmi befolyásának témáját. A jelenségről szóló riportfilmek és beszélgetés mellett szó esett a filmes vonatkozásról is: Ruben Vermeersch The Applause Man című áldokumentumfilmjét mutatta be. Főszereplője, Anton a 90-es években azzal vált hírhedtté Belgiumban, hogy az előadások végén felszökött a színpadra és tapsot „lopott” a legnagyobb sztároktól – állítja a film, és ebből persze egy szó (kép) sem igaz. Vermeersch remek filmnyelvi tesztet hozott össze és bebizonyította, hogy a néző szinte bármiről meggyőzhető. Arra azonban ő maga sem számított, hogy a kísérlet annyira jól sikerül, hogy az egyértelmű utalások ellenére sem jön rá a többség az átverésre. Azt, hogy hogyan működik az aggasztó jelenség élesben, láthattuk a Les film de Cannes @ Astra Film Sibiu szekció egyik filmjében is: Barbet Schroeder a burmai buddhista terror „arcát”, a „Tiszteletreméltó Wirathu” szerzetest szólaltatta meg, aki röplapok, beszédek, DVD-k segítségével nagymértékben hozzájárult az iszlamofóbia, a gyűlölet terjesztéséhez, és ezzel a burmai buddhista-muszlim konfliktus elmélyüléséhez.

A rögvalóságtól a posztigazságig  – Beszámoló a 24. Astra Filmfesztiválról (3)

Az Astra programjába két magyar rendező „road movie”-ját válogatták be idén: Bereczky Csaba zenés Soul Exodusát a közép-kelet európai,, Ambrus Emese Európa kis utcája című portréfilmjét pedig a romániai versenybe.

A hazai filmes válogatás egyébként különösen erős volt, több olyan egészestés alkotással, amelyek moziforgalmazásig is eljutottak. Az Ouăle lui Tarzan, Alexandru Solomon filmje például a közép- és kelet-európai filmek versenyében szerepelt, feltehetően azért is, mert nem romániai témát mutat be, hanem a keleti blokk egyik titokzatos „városi legendájának”, a szovjet majomember megteremtésére vonatkozó kísérlet történetének jár utána egy abháziai kutatóintézetben, miközben nagyon is a jelenre összpontosít.

A hazai filmek versenyében vett részt a Planeta Petrila, Andrei Dăscălescu filmje a Zsil-völgyi bányavároskában élő Ion Barbu civil aktivistáról, aki elképesztő kitartással és burjánzó kreativitással cáfolja azt az feltevést, miszerint Petrila csak egy unalmas, jövő nélküli vidéki városka. Ugyanitt mérkőzőtt, és nyert fődíjat Radu Jude romániai zsidóüldözésről szóló érzékeny filmes „esszéje”, a Țara moartă (Halott ország), amely azt bizonyítja, hogy amit a fényképek – egy kor vizuális dokumentumai – nem mutatnak meg, épp annyira fontosak lehetnek, mint a láthatóvá tett dolgok.

A romániai mezőnyt erősítette Claudiu Mitcu A per című filmje is, amely megadja a lehetőséget a főszereplőnek – akit állítása szerint ártatlanul ítéltek 25 év börtönre –, hogy a nézők „ítélőszéke” előtt védekezzen, miután a román igazságszolgáltatástól annak idején nem kapta meg ezt a lehetőséget.

Kiemelt figyelmet kapott a romániai kiberszex-ipar két szereplőjét megszólaltató Phoenixxx, ugyanis a Kolozsváron végzett Mihai Gavril Dragolea projektje egy évvel korábban részt vett az Astra Romanian Docs in Progress szakmai programjában. A személytelen és a közvélemény által elítélt munkát végző két nő eltérő mértékben engedte közel magához a filmest, egyikük inkább csak vicces történeteket mesél a livechat világából, a másik lány, aki kislányát tartja el ebből a munkából, többet mutat az életéből, talán önigazolásként is. Kettőjük párbeszéde viszont enyhíti az aránytalanság érzését.

Díszvendég és fesztiváligazgató a színpadon: Bill Nichols és Dumitru Budrala

A friss dokumentumfilmek mellett más csemegékkel is szolgált az Astra. Cristi Puiu, a román újhullám ikonikus rendezője, aki mindig közel állt a szebeni fesztiválhoz zsűritagként vagy meghívott alkotóként, most filmgyűjteményéről tartott előadást, illetve bemutatta az általa újra felfedezett, 1982-es Baloane de curcubeu című agyoncenzúrázott, majd betiltott filmet. A 80-as évek román falusi valóságát pörgő humorral, kusturicásan bemutató vígjáték rendezője, az Ausztráliában élő Demian József kiválóság-díjat vehetett át az Astra zárógáláján.

Még ízletesebb csemegeként Nagyszebenben levetítették Werner Herzog 2005-ös Grizzly Man című filmjét. Herzognak filmrendezőként hatalmas szerencséje volt, hogy rátalált az amerikai Timothy Treadwell kazettáira: az alaszkai medvék önjelölt „védelmezője” tíz éven keresztül rögzítette interakcióit a világ egyik legveszélyesebb nagyvadjával. Nekünk pedig szerencsénk volt, hogy a film elemzését a dokumentumfilm-elmélet „atyjától”, Bill Nicholstól hallhattuk, aki többek között az Aranypolgár felépítését mutatta ki Herzog dokfilmjében és amellett érvelt, hogy a rendező rokon lélekre talált a grizzlyemberben, aki kis kamerájával, konvenciókra és tabukra fittyet hányva a maga herzogi „eksztatikus igazságát” kereste.

Józsa Erika és Demián József

Az Astra sokszínű, provokatív témákat felvonultató, az új technológiákra nyitott fesztivál maradt, amely a versenyszellem helyett a sokszínűséget, az integráló jelleget hangsúlyozza azzal is, hogy témakörök szerint is felcímkézik az alkotásokat, ez utóbbi megjelölés szerepel a filmcímek mellett a programfüzetben is. Ugyanakkor az azonos versenyszekcióban szereplő filmek nem kaptak azonos vetítéstechnikai és nézőszámbeli lehetőséget: nem minden film fért be a fesztiválközpontnak számító Thalia terembe. Abszolút pozitívumként említhető viszont az Astra másik jól bejáratott eleme, a Thalia-terem alagsorában felállított videóbár, ahol képernyőn bármikor meg lehet nézni az aktuális válogatásban szereplő filmeket.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó fesztivál

Címkék

, , , , , , cikk