Németh Szabolcs Előd

/ / /

· írta

Nem épp makulátlan elmék ragyogása Joe Penhall: Mindhunter Kritika

David Fincher újra hódít a tévében! Ezúttal egy Hetedik- és Zódiákus-utánérzéssel nyerte el a tetszésünket és ragasztott minket tíz óra erejéig a képernyők elé.

A hollywoodi kortárs rendezőtitánok közül szépen lassan csak Nolan és Tarantino maradt azon a listán, akik nem indítottak, rendeztek, produceltek tévésorozatot. (A Coen fivérek westernantológiája, a The Ballad of Buster Scruggs nemsokára startol a Netflixen!) Ne feledjük, hogy David Fincher volt a producere (és pár résznek rendezője is) a sajnos nemsokára elkaszálásra kerülő Kártyavárnak (House of Cards), ami megalapozta a Netflix minőségi mércéjét és megmutatta, hogy milyen kreatív közeg lehet egy saját tartalmakat gyártó streamszolgáltató cég. Az azóta eltelt fél évtized alatt pedig számos rendező fordult meg a Netflixnél és társaiknál, kiváló projektekkel. Fincher visszatért, és most sem hazudtolja meg magát: a sorozatgyilkosok iránti érdeklődése nem lankadt – a nézők szerencséjére. A Mindhunter méltó előző munkáihoz, a Netflix újabb sikert könyvelhet el.

Nem épp makulátlan elmék ragyogása – Joe Penhall: Mindhunter

Az októberben debütált első évad két FBI-ügynökről szól, akik az 1970-es években járnak az Amerikai Egyesült Államok leghírhedtebb sorozatgyilkosai, nemi erőszaktevői nyomában. De nem azért, hogy elfogják őket: Fincher John E. Douglas életét vette alapul a sorozathoz. Douglas az említett időszakban az FBI-nak dolgozott és sorozatgyilkosok pszichológiai profiljait készítette el, sőt többükkel, így pl. Charles Mansonnal vagy Ted Bundyval – elfogásuk után persze – még interjút is készített. (Amúgy a Hannibal sorozat Will Graham karakterét is róla mintázták). Egyszóval ő volt az, aki óriási nyomás alatt, számos kritikával, előítélettel, szakmai nehézséggel szembenézve és megküzdve megalapozta a „profilozást” a kriminalisztikába, ő vezette be a „sorozatgyilkos” fogalmát. A profilozást azóta szinte minden nyomozós történetben megtaláljuk, sőt, a nagy sikerű és mai napig is futó Criminal Minds e köré szerveződik.

Nem épp makulátlan elmék ragyogása – Joe Penhall: Mindhunter (2)

A sorozat nem életrajzi/történelmi film, a valós események fel vannak dúsítva, át vannak dramatizálva: az ügynökök és az elkövetők nevei is ki vannak cserélve, de alapvetően tükrözik az igaziakat. Az óriás, ám nagyszájú és jó modorú úriember látszatát keltő, ám végtelenül manipulatív Kemper az első sorozatgyilkos, akivel a két FBI-ügynök főhős – a zöldfülű, de lelkes Holden (a Followingból ismert Jonathan Groff) és a tapasztaltabb, idősebb, de ezen a terepen szintén újonc Bill (Holt McCallany) – találkozik és interjút készít. És ezen a ponton kezd igazán izgalmassá és személyessé válni a sorozat. Ahogy azt egy Fincher-sztoriban megszoktuk, az infernális bűnügyekkel találkozó és azokban elmerülő ügynököket lelkileg és idegileg felőrli a gonosz elmékkel való interakció. Úgy sem lesz lidércmentesebb a két főszereplő élete, hogy a szemben ülők bilincsben vannak. A munkájukhoz csatlakozik egy Wendy Carr (Anna Torv) nevű pszichológus is, aki segít kialakítani a kutatásuk módszertani kereteit, azzal a céllal, hogy együtt olyan tudományágat alapoznak meg, amely segíthet megelőzni a Kemper-féléket, nehogy hasonló rémtetteket vigyenek véghez. Természetesen unalmas lenne csak a beszélgetéseket és a szakmázást nézni órákon keresztül: közben Holden és Bill járja az országot is: nemcsak azért, hogy a különböző őrülteket kifaggassák, hanem hogy rendőrörsökön előadásokat tartsanak különböző FBI-technikákról, illetve segítsenek elakadt nyomozásokban, ha igény van erre. Így jut lehetőség élesben is kipróbálni az elméletet... További izgalmakra ad alkalmat a minden rész elején pár percre felbukkanó, különálló történet, amely valószínűleg a következő évadra készíti előre a matériát egy olyan fickóról, akiből sorozatgyilkos válik és Holdenék jól kinyomozhatják.

Fincher hatása leginkább az atmoszférateremtésben érhető tetten, eszünkbe juthat róla mind a Zódiákus, mind a Hetedik. Ahogy azokban is lassan folydogáltak az események, itt sem erőltetik a tempót, ahhoz képest sem, hogy sok tíz óra áll  még az alkotók rendelkezésére. A szépiás színekben mutatott helyszínek, belsők és díszletek ránehezednek a szereplőkre, s érezzük az 1970-es évek Amerikájának a vietnámi háború, a Watergate-botrány és a Manson-gyilkosságok utáni zavarodottságát, amelyben az emberek nem igazán tudják már felfogni, értelmezni a világot és annak történéseit. Holden is egy értelmetlenül tragédiába torkolló túsztárgyalás után kezd el gondolkodni azon, hogy mi is motiválja az elkövetőket igazából, s vezeti el őt az FBI Viselkedéstudományi Osztályához.

Nem épp makulátlan elmék ragyogása – Joe Penhall: Mindhunter (3)

A porszem akkor kerül bele a sorozat olajozottan beinduló gépezetébe, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy milyen sok szálon akar futni a történet. Annak ellenére, hogy még van legalább két-három évadra elég alapanyag, mintha nem lennének jól adagolva a hangsúlyok, és nincsenek a forgatókönyvben eléggé kidolgozva, rétegezve a széles spektrumú bonyodalmak. Talán túl nagyot markoltak papíron, és mindegyik szál kissé elfuseráltnak látszik lefilmezve: nem érezzük, hogy igazán elmélyedünk az olyan őrültek pszichéjében, mint Kemper (aki személye ellenére a sorozat legélvezetesebb figurája), Jerry Brudos vagy Richard Speck. Az aktuális ügyek pedig nem válnak elég izgalmassá hozzájuk képest, mert azokra sem jut elég játékidő, ugyanis ott van Holden és Wendy néhol túl hosszúra nyújtott megánéleti szála. Természetesen árnyalni és tovább bontani a szálakat lesz még elég játékidő, de ahhoz lehet, ügyesebb írói kezek kellenek.

Nem épp makulátlan elmék ragyogása – Joe Penhall: Mindhunter (4)

Ömlenek ránk az újabbnál újabb Netflix-sorozatok, de ha valamit érdemes idén ősszel binge-elni, akkor az biztos a Mindhunter, mert szépséghibái ellenére is magával ránt és nem ereszt.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.