Kolozsvártól Buchenwaldig

Csibi László: Nussbaum 95736

Bár a címe egyértelműen a holokausztra utal, Csibi László új történelmi témájú riportfilmje nagyobbat merít ennél: egy túlélő élményein keresztül a kolozsvári zsidóság vészkorszak előtti és utáni életérzését is felvillantja, így fontos adalékokkal szolgál Erdély 20. századi történetéhez. Ugyanakkor nem csak a múltbeli események felmutatása foglalkoztatja, hanem az is, hogy ezek hogyan kapcsolódnak a jelenhez.

Miközben a holokausztról szóló dokumentumfilmek hivatkozási pontja, Claude Lanzmann lengyelországi túlélőket és elkövetőket megszólaltató Shoah című filmje 11 éves munka után, már 1985-ben elkészült, Erdélyben hasonló formában máig nem történt meg a második világháborúval való szembenézés. Csibi László talán az utolsó lehetőséget ragadta meg arra, hogy a szinte 90 éves, Kolozsváron élő Nussbaum László holokauszt-túlélő történetét kamerával is rögzítse.

A rendező ezzel folytatta a történelmet alulnézetből kibeszélő, többnyire kizárólag szemtanúkkal készült interjúkból építkező filmjeinek sorozatát. A kastély árnyékában című filmjében bonchidai lakosok emlékeztek a Bánffy-kastélyra és urára, a Kós Károlyról készített portréfilmjében maga az író szólalt meg, archív felvételeken keresztül. Nem véletlen, hogy az erdélyi zsidók deportálásának történetéről éppen Csibi László forgatott filmet, ugyanis az 1940 és 1944 közötti időszakkal már foglalkozott legutóbbi filmjében. Az Észak-Erdély visszacsatolása után fellángoló román–magyar feszültséget tematizáló Édes Erdély, itt voltunk a zsidó szemponttal nem foglalkozik, ezt pótolja most a Nussbaum 95736.

A Nussbaum-családot Tordán érte a második bécsi döntés, és abban a reményben, hogy visszakapják 1918 előtti életüket, a szülők úgy döntöttek, hogy átköltöznek a Magyarországhoz visszacsatolt Kolozsvárra. Nem sejtették, hogy ez a 30 kilométer végzetes lesz számukra: a négytagú családból csak a nagyobbik fiú, László tért haza a lágerből. Az ő emlékeit halljuk, időrendi sorrendben, miközben sorra felkeresi életének helyszíneit Tordán, Kolozsváron, Auschwitzban, Buchenwaldban.

A rendező a múlt felidézésének klasszikus, jól bejáratott dokumentumfilmes módszereit választja: követi interjúalanyát a történetek helyszínére, megmutatja a régi családi fényképeket, ahol pedig nincs egyedi vizuális emlék, az általánoshoz folyamodik: koncentrációs táborokban készült fényképeket, korabeli mozgóképeket használ. Mindent megtesz viszont azért, hogy ezek ne csak sablonos vágóképként működjenek, hanem épüljenek be a film szövetébe: ezt segíti Bocsárdi Magor zenéje, a 3D-hatással és kameramozgással felturbózott fényképek, az erdélyi helyszínek esetében pedig a felülnézetbe emelkedő kamera.

Akárcsak a város fölé emelkedő kamera, Nussbaum László is távolról és felülről szemléli saját élményeit. Bár a traumával való szembenézés vagy a megbocsátás pillanata nem Csibi László kamerája előtt történik meg, hiszen a szereplő már rég túl van rajtuk, a film mégis tartalmaz drámai feszültséget: Nussbaum László történetei tele vannak látatlanban is megelevenedő karakterekkel. Ott van például a tiszt, aki udvariasan, de ellentmondást nem tűrően felszólítja a zsidó családot, hogy költözzön el, mert neki nagyobb albérletre van szüksége, vagy a keresztény stróman, aki nem csak a nevét adja a Nussbaum-apa üzletéhez, hanem meghívja a zsidó családot karácsonyozni, de ugyanúgy az alig több mint harminc éves Doktor Mengele, aki operaáriákat fütyörészve, glaszékesztyűben dönt a foglyok életéről.

Csibi László korábbi filmjeihez hasonlóan most is számít a néző meglévő történelmi tudására. Nem annyira az események pontos ismertetése, mint azok jelen felőli értékelése érdekli. A filmben használt archív felvételek közül az első nem az áldozatokat mutatja, hanem a cinkossá tett társadalmat: zsebkendőt orruk elé tartó nőket látunk, a buchenwaldi táborral a felszabadulás után először szembesülő német asszonyokat.

A múlttal való szembesülés másik kulcsjelenetét is tartalmazza a film: Nussbaum Lászlót ezúttal nem a mesélő pozíciójában látjuk, hanem „megfigyelt” szereplőként, amint megmutat valamit Tibori Szabó Zoltán holokausztkutatónak. Rosszabb minőségű, spontán felvételről van szó, elüt a korábbi megtervezett, megrendezett jelenetektől. Mégis jó döntés volt benne hagyni a filmben, amit ugyanis itt látunk, az minden archív fényképnél és mozgóképnél erősebb: egy reklámszatyorban őrzött csíkos rabruha, a holokauszt-túlélő szenvedéseinek tárgyi bizonyítéka, amúgy mocskosan, a fekete-fehér felvételek biztonságos távolságából kiemelve. Aki nem járt holokausztmúzeumban, talán most lát először ilyet színesben.

„Nem lehet megítélni egy népet sem” – vonja le a nagyon aktuálisan csengő következtetést Nussbaum László, nem csak az áldozatokra, hanem az elkövetőkre is gondolva, miközben a kamera a levegőbe emelkedik a film utolsó jelenetében. A sokktól az újjászületés örömén, majd a haragon át eljut a megbocsátásig, a néző pedig Csibi Lászlónak köszönhetően ízelítőt kaphat a belső útból.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó