Támogatástól tűrésig, majd tiltásig

Magyar nyelvű színházi felvételek a Román Televízióban 1969 és 1985 között

Érdemes-e televízióban színházi előadást bemutatni? Átérezheti-e a tévénéző a színdarabban megszülető katarzist, ha nem a színészekkel, az eredeti díszletekkel, a közönséggel van egy térben? Ezek a kérdések biztosan felmerülnek a színházi és televíziós szakemberekben egyaránt, amikor televíziós színházi felvételeken dolgoznak.

A színházi rendező az előadását ugyanúgy szeretné viszont látni a képernyőn, ahogyan a színpadra álmodta. A televíziós rendező pedig korrigálni próbálja azokat a veszteségeket, amik a „nagy előadásnak” a „kis dobozba” való bepakolásával járnak. Azzal, hogy különböző plánokban, totál- és közelképekben teszik láthatóvá az előadás részleteit, netán a vágás ritmusával siettetik vagy lassítják a történéseket, akár segíthetnek a nézőnek a megértésben – de fennáll annak is a veszélye, hogy eltorzítják az eredeti elképzelést. Ezért a televíziós színházi felvételek esetében a színházi rendezőnek és a televíziós rendezőnek a legnagyobb egyetértésben kell közreműködnie – az élvezetes színházi előadást legalább ugyanannyira élvezetes tévéműsorrá kell átalakítani.

Színpadról filmre, aztán katódsugárra

Erdélyben a színházi előadások mozgóképes rögzítésével már a 20. század elején foglalkoztak Janovics Jenő filmgyárában, Kolozsváron. A legendás színházigazgató üzletet látott abban, hogy a színdarabjait filmre vegyék és feliratokkal ellátva forgalmazzák, így több, múlt század eleji kolozsvári színdarabról vannak mozgóképeink, ezek alkotják a kolozsvári némafilmes archívum jórészét. Ilyen „lefilmezett színház” volt a Sárga csikó, a Bánk bán, A vén bakancsos és fia, a huszár is, de adaptálták filmre a nemzetközi drámairodalom több darabját is is.

Persze nemcsak a mozgókép feltalálása után, hanem néhány évtizeddel később, a televízió kikísérletezésekor is foglalkoztak azzal a gondolattal, hogy színdarabot közvetítsenek. Angliában mindez 1930-ban történt, július 14-én. A televíziózás egyik úttörője, a skót John Logie Baird ezt a színházi közvetítést kísérletnek szánta, a londoni, külvárosi stúdiójából képet és hangot közvetített az akkori miniszterelnöknek, Ramsay MacDonaldnek, egyenesen a miniszterelnöki hivatalba, a Downing Street 10. alá. Baird az új technológia előnyeiről akarta meggyőzni a kormányfőt.1

A televízió már érett médium volt, amikor a szocialista országokban elterjedt, így nem kellett mindazon kísérleti stációkon áthaladjon, mint az Egyesült Államokban, Nagy Britanniában vagy Japánban. Ennek a lemaradásnak több, technikai és gazdasági jellegű oka volt: a hidegháborús időkben nehéz volt a fejlett technológiát megszerezni, meg kellett várni, amíg a szovjet fejlesztések életképesek lettek, s azokat kellett átvenni, mint szocialista technikai vívmányokat. A gyenge vásárlóerő egy tévékészüléket komoly vagyontárggyá minősített, amit „a világ proletárjai” nehezen tudtak megengedni maguknak, így magyarázható, hogy Romániában 1959-ben (három évre az első kísérleti adás beindítása után) mindössze ezer előfizetője volt a televíziónak. A kommunisták viszont lassan felismerték a televízióban rejlő, nagyszerű propagandaeszközt, és támogatni kezdték a tévékészülékek elterjedését a lakosság körében: részletfizetési lehetőségeket biztosítottak a dolgozó népnek, vagy a hivatalos, engedélyezett szerencsejátékokon (totó-lottó) nyereményként osztották. Ezek azért fontos adatok a színházi felvételek szempontjából, mert az 50-es évek végén a színházba járók száma országos szinten még jóval nagyobb volt, mint a tévénézőké.

A Román Televízió 1969-ben indította be a magyar nyelvű adását, és heti három órányi műsoridőt biztosított a frissen megalakult magyar szerkesztőség munkatársainak, hogy azt közszolgálati és szórakoztató tartalommal megtöltsék. A műsoridő többször változtatta helyét a műsorszerkezetben, de a legstabilabb időpont hosszú éveken át a hétfő délután 4-tól 7-ig volt – ez maradt meg a köztudatban a hétfői magyar adásként. 1969-ben Bodor Pál író-publicista vezette a frissen megalakult szerkesztőséget, és igyekezett olyan munkatársakat keresni, akik az erdélyi magyar közéletet jól ismerték, otthonosan mozogtak a művészeti életben, ugyanakkor jól ismerték magát Erdélyt is, annak földrajzi és néprajzi vonatkozásaiban egyaránt. A kezdeti tévéműsorok sokoldalúságát az archívumban megmaradt dokumentumfilmek, portréfilmek, riportműsorok, színházi és zenei felvételek bizonyítják. [Amint az sorozatunk következő részéből is kiderül – a szerk.] A magyar adást 1985-ben megszüntették, az országos televízió műsort napi kétórásra csökkentették, s az archívumot is elhanyagolták. Rossz körülmények között tárolták a filmeket és mágnesszalagokat, ezért az 1989-es újrakezdésnél az újraalakított magyar szerkesztőség munkatársai a régi munkáknak csupán töredékét találtták meg a Román Televízióban. A mai adatok szerint 56 darab magyar nyelvű televíziós színházi felvétel található az archívumban, egyesek teljességükben megmaradtak, mások csak részletekben.

A romániai magyar színházi felvételeket először Labancz Frida, majd Sugár Teodor szerkesztő készítette 1971 és 1985 között. A munkatársak visszaemlékezése szerint ők teremtettek hagyományt abból, hogy a magyar adás a hétfő délutáni háromórás műsorban rendszeresen sugározzon színházi produkciókat. Labancz Frida a Román Televízió magyar adásának szerkesztője volt, annak 1969-es elindulásától egészen 1985-ös megszűnéséig, számos kulturális és ankét jellegű dokumentumfilm készítője is volt. Sugár Teodor végzettsége szerint a színház szakérőjeként érkezett a szerkesztőségbe, ismereteit a legjobb belátása szerint kamatoztatta azokban az években, amikor a televíziónál dolgozott.

Mivel színházi kritikákkal is foglalkozott, Sugár jelen volt az erdélyi színházak bemutatóin, így jó rálátása volt az előadásokra. Ha az adott évek színházi repertoárját vizsgáljuk – és azt a ránk maradt felvételek listájával összevetjük –, észrevehető, hogy az akkori nagysikerű darabok jó részét a televízió felvette. Sütő András, Harag György, Kincses Elemér, Kovács György, Lohinszky Lóránd stb. munkásságából megmaradtak jelentős filmes dokumentumok. Mindazon televíziós színházi felvételek, melyek a Román Televízió archívumából előkerültek, az eredeti előadások videófelvételeinek tekinthetőek, hiszen nem volt más szándék az illető előadás hűséges bemutatásán kívül. Megtörtént a médiumváltás, de az előző médium jelentésrendszere maradt a domináns. Ezzel szemben Harag György volt az a színházi rendező, aki két olyan felvételt is készített a Román Televízió stúdiójában, melyeket színházban nem adtak elő, csak televíziós változatban léteznek: 1975-ben egy Csehov-egyfelvonásost, Medve címmel és 1977-ben egy Tomcsa Sándor-novellából adaptált Egy rettenetes vasárnap délután című darabot. Ez a két televíziós felvétel azért érdekes számunkra, mert hozzájárult egy új műfaj, a romániai magyar tévéjáték megszületéséhez.

A következőkben kiemelek néhány fontosabb televíziós színházi közvetítést a Román Televízió Magyar Szerkesztőségének az archívumából. Ezek a romániai magyar színház- és médiatörténet szempontjából is értékesek, hiszen közvetve elénk tárul az a kultúrpolitika is, ami jellemezte az 1969 és 1985 közötti időszakot Romániában.

{kapcs}

A nézőtér kibővül – Özönvíz előtt

Harag György a romániai magyar színjátszás kiemelkedő alakja, egyedülálló rendező-művész, színházpedagógus volt. Sokszor közreműködött a Román Televízió magyar szerkesztőségével, néhány nagyon fontos színpadi rendezése a 70-es és a 80-as évekből ennek köszönhetően maradt meg az utókornak. Harag első televíziós színházi felvételét 1971-ben rögzítették. Labancz Frida szerkesztő kezdeményezte, hogy Nagy István Özönvíz előtt című drámájának Harag-féle rendezését a marosvásárhelyi színház előadásában rögzítse a televízió. Ezt az előadást a színháztörténészek a megújuló erdélyi magyar színjátszás egyik példájának tartják. Kötő József színháztörténész a következőképp emlékszik az előadásra: „Az előadás elementáris ereje stiláris értelemben is vízválasztónak számít az összmagyar színháztörténetben. Harag olvasata és rendezése korszakalkotó produkcióvá vált. A rég várt korszerűség áttörte a konvencionális színház falanxát.”

Nagy István 1936-ban írta drámáját és a következő évben már játszotta is a kolozsvári magyar társulat, de hamar lekerült a repertoárból és feledésbe merült. A két világháború közötti időszakról van szó, az akkor ellenzékinek tűnő színdarabnak nem lehetett hosszú élete. Harag György újjáéleszti a darabot, s annak ellenére, hogy kommunista az egyik szereplő, nem egy proletkult előadást látunk, hanem megkapó, visszafogott produkciót, melyből sugárzik a színészi játék öröme és a rendezőbe vetett hit. Egy tönkrement gyáros, Havadi Lajos (Bács Ferenc) feleségével (Tanai Bella) és kisgyerekével Bukarestbe menekül a hitelezői elől, ahol könyvkereskedőként kezd új életet. A feleség a bátyjától (Anatol Constantin) megőrzésre kapott pénzt odaadja férjének, aki könyveket vásárol belőle, de az összeg hamar elfogy: ez a pénz az illegalitásban működő kommunisták tagdíja volt. Az egyik régi hitelező, Darkó (Lohinszki Lóránd) is megjelenik a házukban s nem hajlandó elmenni, amíg a neki tartozott pénzt meg nem kapja. Havadiné meg akarja mérgezni az ördögi Darkót, de a mérgezett pohár a tagdíjért megérkező Sándorhoz kerül, akit közben a sógora, Havadi feljelentett, s majd később görcsökben rángva letartóztat a rendőrség.

Egy kafkai világ tárul elénk, ahol a sorsok megrekedtek, s a szereplők teljes kiúttalanságban vergődnek. A televíziós felvételnek köszönhetően ma is megnézhetjük ezt a kultikusnak tartott Harag György-rendezést, hiszen egy olyan szerencsés esettel állunk szemben, amikor a teljes felvétel megmaradt az archívumban. Harag az első képben jelzi, hogy ez televíziós felvétel lesz, mert az egyik operatőrt tudatosan a képben hagyták, mellette kocsizik el a kamera, s majd megáll és totálképben látjuk a Florica Mălureanu által készített, letisztult, puritán díszletet. Arról nincs feljegyzés, hogy a televíziós rendező Emilia Andreescu, vagy maga Harag ötlete volt-e, hogy a labirintus-szerű díszletbe időnként beállítsák az egyik kamerát, de így olyan képek tárulnaka tévénéző elé, amit a színházi közönség nem is láthatott.

A vágás ritmusa a dramaturgiát követi. A felfokozottabb párbeszédeknél gyorsabb: közelképek közelképekre vannak vágva. A nyomasztó hangulatot árasztó pillanatokban a felvétel a hosszú snittek segítségével lassul le. Az utolsó két beállítás megint filmszerűen van megoldva: Darkó (Lohinszky Lóránd) lassan átrendezi a szobát, a kamera vágás nélkül követi, amíg minden átrendeződik.

A zárókép – az elejéhez hasonlóan – egy kocsizás, eltávolodás a két alvó szereplőtől, ami alatt elhagyjuk a sivár sötét szobát, s a bejátszott hangeffektus (a ház mellett elhaladó villamos zaja) hangilag is lezárja a darabot. Az Özönvíz előtt volt Harag György első televíziós felvétele. A különleges tehetségű rendező nagyon jól megérezte a televízió által kínált technikai és esztétikai lehetőségeket – ezt bizonyítják a további fennmaradt munkái is: a Harag-rendezések televíziós változatai az archívum legigényesebb alkotásai közé sorolhatóak. Az archívumban sajnos csak részletekben van meg a Harag György által rendezett színháztörténeti fontosságú Sütő András-drámatrilógia (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel) televíziós felvétele.

Egy adaptáció története – Sánta angyalok utcája

A kolozsvári színház 1972-es darabját, Bálint Tibor A Sánta angyalok utcájából Szabó József rendezésében készült előadását Bukarestben, a televízió stúdiójában rögzítették. Abban az időben ez volt az egyik legnagyobb siker, amit a Kolozsvári Magyar Színház játszott. A darabot Bálint Tibor saját regényéből, a Zokogó majomból írta. Az alapmű magatehetetlen kisemberek története – ez esetben a kolozsvári külvárosban élő munkásoké és munkanélkülieké, a 30-as évektől egészen 1953-ig, a Sztálin haláláig tartó időszakban. Az erdélyi magyar irodalom kevés kortárs darabot tudott felmutatni akkoriban, ezért színházzal foglalkozó szakemberek arra kértek sikeres írókat, hogy próbálják elkészíteni valamelyik regényük színpadi változatát.

Kötő József abban az időben a kolozsvári színház irodalmi titkára volt, és így emlékezik erre az időszakra: „Mikor eszünkbe jutott, hogy ezt a nagyszerű regényt színpadra alkalmazzuk, az a korszak volt a színházi és magánéletünkben, amikor meg akartak fosztani bennünket a szabad gondolkodás lehetőségétől, mindenfajta személyiségjegyet el akartak tiporni, alattvalókká akartak bennünket degradálni, és ekkor megpróbálkoztunk a kiút meglelésével. Ez volt az a korszak színházunkban, amikor a Sütő-drámák, a Páskándi-drámák kerültek színre, és ebbe az útkeresésbe illeszkedett bele a Bálint Tibor regényének adaptációja is… nem egy társadalmi rétegnek a sorsát invokáltuk, hanem valahol ebben a vergődő létben kerestük létezésünknek az értelmét. Erre nagyon szép szimbólum, hogy a Zokogó majom cím a Sánta angyalok utcájává változott, mert éppen ezt kerestük: hogyan lehet ebből a sárból, mocsokból, szagos naturalizmusból (végeredményben a regény alapanyaga ez) valahogy mégiscsak kimászni, szárnyalni.”2

A Zokogó majom adaptációjával egy szászázalékosan kolozsvári produktum született. Kolozsvári író kolozsvári történetét vitték színre, a közönség több évadon át teltházzal látogatta az előadást. A színpadi feldolgozás mondhatni teljesíti azon elvárásainkat, hogy a regény által megformált karakterekkel találkozzunk, vendégeskedjünk a Zokogó majomban, kóboroljunk a Sánta angyalok utcájában, empátiával viszonyuljunk lakóihoz.

A rendezés historizál, jól meghatározza a kort, amiben játszódik. Ugyanakkor autotextuális rendezés is Szabó József munkája, hiszen a szöveget pontosan kéri előadni, hamar megértjük a rendezés belső logikáját, mely szerint előrehalad a történet. Az előadás emlékezetes jelenetei közé tartozik rögtön az eleje, amely Molnár Ferenc Játék a kastélyban című darabjára emlékeztet, a főszereplő újságíró név szerint mutatja be a színészeket és szerepet rendel hozzájuk. A jól kitalált kerettörténet segít felfűzni az egymástól eltérő, más-más helyszínen és szereplőkkel játszódó epizódokat. A televíziós változatban a vágásoknak köszönhetően még jobb az előadás ritmusa, nincsenek átrendezések, nem kell várni szereplőkre, amíg átállnak az újabb jelenetre.

A rendezésnek olykor ideotextuális jegyei is vannak, hiszen a politikai és társadalmi jelentőségű szövegrészek nagy hangsúlyt kapnak benne. Például a főszerkesztő hozzászólásai pártgyűlésen, vagy az elvándorlás gondolata is többször előjön az előadás alatt. A darab és a rendezés az akkori viszonyokhoz képest politikailag lázadónak és szókimondónak tekinthető. Az újság szerkesztőségének bemutatása, az ott zajló gyűlés és a karakterek nem csak a darabban felidézett 50-es évekre voltak jellemzőek, hanem a kommunizmus további éveire is, az előadás megszületésének időpontjára is. A díszlet nem változik a két felvonás alatt, néhány kellék segítségével értjük meg, mikor vagyunk a Sánta angyalok utcájában, mikor a Zokogó majomban vagy az Új Szó szerkesztőségében. A zárójelenetben „világításkor”, halottak napján vagyunk. Hazalátogat a kirúgott újságíró, harangszó alatt, gyertyával a kezükben, némán ismét bevonulnak a darab szereplői, hirtelen az egész színpad – a nézőtérrel együtt – mintha a Házsongárdi temetővé alakult volna át. Metaforikus befejezése egy családtörténetnek: az élhetetlenek meghaltak, és aki fel tudott törekedni, ki tudott lépni a társadalmi süllyesztőből, az újságíró, aki kiállt elvei mellett és emiatt állásából kirúgták, ott áll most az övéi között.

A Sánta angyalok utcája televíziós felvétele alatt, tartalmi és lényeges formai változásokon nem esett át az eredeti rendezés. A kamerák a klasszikus formáció szerint voltak elhelyezve, vagyis egyikük totált közvetített, mely a teljes színpadot mutatta, kettő vagy három meg a közelképeket. A vezető operatőr Constantin Lungu klasszikus, jól megkomponált képeket kért a kameramanoktól, Gheorghe Miclea televíziós rendező pedig Szabó József színházi rendezésébe nem akart beavatkozni, a vágásnál mindazon konvenciókat használta, amely abban az időkben a televíziós színházi felvételeket és tévéjátékokat jellemezték. A szokásos fix kamerák váltakozó plánokban, a tengelyugrásokat mellőzve, „mindig azt mutatjuk, aki beszél”-módszerrel mutatták be az előadást. Kiváló szereposztása volt a Sánta angyalok utcájának, az akkori legközkedveltebb kolozsvári színészek: Héjja Sándor, Vitályos Ildikó, Vadász Zoltán, Bencze Ferenc, Széles Anna, Barkó György, Toszó Ilona, Török Katalin, Jancsó Miklós, Köllő Béla, Lázár Erzsi bukkantak fel a színpadon. (Meg kell említeni, hogy a Zokogó majomból egy ötrészes, magyar gyártású filmsorozat is készült Várkonyi Gábor rendezésében 1978-ban. A filmhez Bálint Tibor és a rendező új forgatókönyvet írtak.)

Cenzúra a színházban és televízióban – Ég a nap Seneca felett

Az 1971 és 1985 között a Román Televízióban készült színházi felvételekkel kapcsolatban az a tény is megállapítható, hogy a rögzítés pillanatától a képernyőre kerülésig az út egyáltalán nem volt egyszerű, számtalanszor kellett a cenzúrán átküzdeni ezeket a felvételeket. A színdarabok bemutatásuk előtt is átesetek egy-egy cenzor véleményezésén, de ez nem garantálta a televízióra való alkalmasságot. A televízióban más elvárásoknak kellett megfeleljen a színházi felvétel, emiatt előfordult az is, hogy a teljes utómunkán – azaz már a vágási folyamaton is – átesett műsor mégsem mehetett adásba. Itt említendő meg Kincses Elemér saját rendezésű drámája a szatmárnémeti színházban, az Ég a nap Seneca felett: televíziós felvételének sugárzását 1980-ban betiltották. Az előadásból megmaradt az utolsó húsz perc egy videószalagon, ezért a következőkben ennek a betiltott tévéfelvételnek a sorsát követjük.

Kincses 1970-ben, 24 éves korában, nővérénél, vidéken vendégeskedett, ahol egy focimeccsen kificamította a bokáját. Napokig mozgásképtelenné vált, ekkor gondolta, hogy ezt az időt kihasználhatná arra, hogy írjon valamit: „ott maradtam három ezer könyv és ezer hanglemez között, és akkor nekifogtam és '70 augusztusában, négy nap alatt legépeltem ezt a Senecát. Amikor Sütő [András] elolvasta, még aznap este felhívta édesapámat, egy félórát dicsért engem és a darabot. Azután elvittem az Utunkhoz, amely már közölt általam írt színdarabot, és ott azt mondták, hogy az első része nagyszerű, a második nem annyira. Aztán elvittem a Korunkhoz ahol azt mondták, hogy az első rész gyenge és a második rész a jó. Ezek után szépen betettem a fiókba és ott állt nyolc évig, hetventől hetvennyolcig szépen aludta álmát”3.

Az első színházigazgató, aki érdeklődött e dráma iránt, az Ács Alajos, a szatmárnémeti színház akkori vezetője volt, aki konkértan harcolt azért, hogy ezt a darabot be lehessen mutatni. Elolvastatta a propagandaosztály illetékeseivel, és arra a kultúrpolitikai irányvonalra hivatkozott, miszerint hazai szerzők munkáit előnyben kell részesíteni. Darvay Nagy Adrienne könyvében Ács Alajos így emlékezik: „Központilag arra kényszerítettek, hogy minél több hazai darabot mutassunk be. Az 1971-es direktíva szerint a repertoár hetven százalékában! Mi igyekeztünk jól kihasználni ezt a lehetőséget, feladattá emeltük a hazai magyar írók ősbemutatóit: Páskándi Géza, Kocsis István, Kányádi Sándor, Kincses Elemér darabjait vittük színre.”4

A színdarab öt hét alatt került bemutatásra 1978-ban és – a szereposztásnak is köszönhetően – nagy sikernek örvendett: „remek szereposztás volt, álomban próbáltunk,  olyan volt, mint egy gyönyörűséges álom.” A bemutatón csak a helyi cenzorok vettek részt. A művelődési minisztérium államtitkára, a Színházi Igazgatóság vezetője, Măciuca elvtárs a harmadik előadást látta. Néhány nap múlva bukaresti irodájába rendelte Kincsest. Attól félt, hogy az irodájában lehallgatókészülék van, ezért gratulációit csak mutatva, testbeszédben adta elő, majd megszólalt és megkérte, hogy még egy mondatot írjanak be a szövegbe és ezután így játsszák. „Azt a mondatot kérte beírni, hogy: A tőr s a vér nem old meg semmit! – amit én tiszta lelkiismerettel beleírtam, hiszen A rációnak győzni kell! – ez volt az utolsó mondat.”

A televíziós színházi felvétel a színdarabtól külön utat kellett bejárjon a cenzúra útvesztőjében. A színházi repertoár kialakítása általában a helyi pártszerveknek kellett megfeleljen – akkor is, ha azok további jóváhagyásért felterjesztették az országos minisztériumi cenzorok elé. A televíziós felvételt nagyobb veszélyforrásnak tekintették a pártpropagandisták, ezért esetükben még tüzetesebben vizsgálták az ideológiai korrektséget. Kincses Elemér úgy emlékszik, hogy a szatmárnémeti társulat 3-4 napot töltött Bukarestben, a televízió stúdiójában, amíg elkészült a felvétel. Ács Alajos igazgató – aki főszereplője is a darabnak – szigorúan kordában tartotta a beosztottjait, hogy minél jobban és hatékonyabban bonyolódjon le a felvétel. A közreműködés a televíziósokkal nagyon eredményesnek volt mondható. Kincses belement néhány kompromisszumba, mely formailag változtatott a darabon: néhány új képi megoldást a televíziósok javasoltak. A darab utolsó részében például Seneca (Ács Alajos) és Néró (Boér Ferenc) a színpad két szélén állnak, és egyszerre beszélnek. Ezt a televíziós rendező nem egy totálképpel oldotta meg, hanem a két közeli portrét egymásra úsztatva rögzítette.

A ránk maradt húsz perces részletből az is kiderül, hogy nagyon sok közelképet használtak az operatőrök, amit Kincses Elemér azzal magyaráz, hogy a színészek nagyon jók voltak, hamar adaptálódtak a televíziós munkastílushoz. A felvételt egy pár hetes utómunka-időszak követte, utána műsorra tűzték. A rendező szerint videó-előzetessel hirdették. Sajnos ez az előzetes mára elveszett. Arra a napra, amikor sor került volna a televíziós bemutatóra, Kincses Elemér így gondol vissza: „A családommal, édesanyámmal, édesapámmal leültünk a tévé elé, és akkor Józsa Erika [televíziós szerkesztő, bemondó, folkénekes – a szerk.] egy szomorú mosollyal bemondta, hogy Kincses Elemér Ég a nap Seneca felett című darabjának a levetítése technikai okok miatt elmarad. Nagyon nagy pofon volt az akkor nekünk…”5

Senki nem mondta meg soha az író-rendező Kincses Elemérnek, hogy miért maradt el a televíziós bemutató és mi volt az igazi ok. A technikai probléma szinte teljesen kizárt, igaz, csak egy húsz perces részt ismerünk ebből a felvételből, de ez technikai szempontból kifogástalan. Sokkal zavaróbb lehetett az a tény, hogy Néró – a zsarnok császár figurája – Ceaușescu pártfőtitkárhoz volt hasonlítható, ami megengedhetetlen volt. Kincses szerint Bodor Pál akkori főszerkesztő egyszerűen nem tudta meggyőzni a cenzúrát, így az adás napján váratlanul levették a műsorról.Íme, egy részlet a színdarabból, amely akkor a hatalom élvezői és az elnyomottak párbeszédére is utalhatott.

NÉRÓ: Ezek hazudnak. Nem adtam semmiféle parancsot. Te elhinnéd
rólam, hogy a halálodat akarom? El tudnád hinni rólam,
Senecám, hogy a te életedre törjek?
SENECA: Sok mindent megérteni, császár.
NÉRÓ: Tehát elhiszed, hogy gyilkos vagyok.
SENECA: Hallgatok, Néró
NÉRÓ: Vagy rossz színész vagy, csapnivaló ripacs, vagy.. . Vagy
ráuntál a komédiázásra. . . Most is elvártam volna tőled, hogy a
földhöz csapkodd magad, és úgy, ordítva bizonygasd, hogy te
soha, soha, soha nem hittél az én gonoszságomban Mert hogy én
jó vagyok és isteni költő, és okos, megfontolt államférfi és
nagyszerű férfi vagyok, és az istenek ivadéka vagyok, és minden,
minden én vagyok. S akkor te hallgatsz.
SENECA: Hallgatlak, császár.

A 80-as években Ceaușescu a sajtóban, a pártgyűléseken, és a köztereken kiállított óriás feliratokon a nép szeretett fiának volt nevezve. Minden hatalmat a párt- és államvezetésből magához ragadott, ő volt a román hadsereg főparancsnoka is, és magas tudományos fokozatokat adományoztatott magának. A cenzorok nem engedhettek meg egy ehhez hasonló szöveget, hiszen a román fordításnak köszönhetően nagyon sok nézőhöz eljutott volna.

Boros Zoltán akkori zenei, később főszerkesztő a televíziós cenzúráról a következőt nyilatkozta: „A Központi Bizottság „Direcția Presei” nevű igazgatóságából volt néhány magyarul tudó hivatalnok, aki az adások előtti „vizionáláson” ott volt. Általában jelen kellett legyen a megnézett műsor készítője is [ebben az esetben csak a televíziós rendező volt jelen, a színházi rendezőt nem hívták]. A cenzor vizionálás közben jegyzetelt, utána elmondta, hogy mit kifogásol. Ha logikus magyarázatot adott, az ember megesett, hogy elfogadta. Ha nem lehetett meggyőzni, a megfelelő részletet ki kellett vágni. Voltak általános, abszurd tiltások, de csak a magam adásairól tudnék mesélni, a színházi adások vizionálásánál ritkán voltam ott. A Zenés Karaván vagy a Tapsoljuk... sorozat esetében Bodor Pál főszerkesztőnek előzetesen bemutattuk az elképzeléseinket, és ha volt rögzített szöveg, azt is, meg a dalszövegeket. Ő nem annyira cenzúrázta, mint inkább véleményezte őket. Legfeljebb olyasmiről kérte, hogy mondjunk le, amiről sejtette, hogy a cenzor nem fogja átengedni. A dalszövegek irodalmi minőségével volt sokszor elégedetlen.”6

A kommunista pártszócsővé vált televízióban nem lehetett bemutatni az Ég a nap Seneca felett című színdarabot, mert a televíziónak 1980-ban már sok nézője volt, jóval több, mint amennyien az ötven teltházas előadáson láthatták a darabot. Kincses Elemért nem tiltották le, semmi befolyása nem volt ennek az incidensnek a további pályafutására, még hívták a televízióba rendezni.

A Román Televízió magyar szerkesztőségének archívumában a színházi felvételek arról tanúskodnak, hogy az 1969-1985-ös időszakban komoly színházi és televíziós szakemberek formálódtak. Egy ellentmondásos időszak volt ez, hiszen a szólásszabadság csak elméletben létezett, de a lehetőség – színházi felvételeket készíteni állami költségekből – ennek ellenére sokkal nagyobb volt, mint manapság. A kor nagyformátumú erdélyi magyar színészei román és magyar játékfilmekben is kaptak szerepeket. Volt, aki jóval a magyar adás beindítása előtt szerzett tapasztalatot a kamera előtt, de sok fiatal színészt ezen televíziós színházi felvételek alkalmával fedeztek fel.

Tanulmányok az erdélyi magyar mozgókép történetéről című sorozatunk megjelenését a Bethlen Gábor Alap támogatta

1 The First Play by Television — BBC and Baird Experiment. The Times. 1930.07.15. 12.

2 Egyed Emese (szerk.): Más térben. Bálint Tibor (1932-2002). Kötő József Bálint Tiborról (kérdezett: Csog Szidónia), Kolozsvár, 2012.

3 A Kincses-idézetek a tanulmány szerzőjének a rendezővel készített, 2014-es interjújából származnak.

4 Darvay Nagy Arienne: Címszerepben Ács Alajos, Státus könyvkiadó, 2003, Csíkszereda, 43. oldal

5 Józsa Erika erre az esetre úgy emlékezik vissza, hogy előző héten bemondta,a jövő heti műsor tartalmát, esetenként ha volt kép a tartalomról, pár másodpercet vetítettek a bemondás alatt. Amikor letiltották a darabot, nem technikai okokra hivatkozott, mert ezt a televízió munkatársai nem szerették, szerinte, azt mondta, hogy egy későbbi dátumra marad a színházi felvétel sugárzása.

6 A Boros-idézetek a tanulmány szerzőjének a szerkesztővel készített, 2013-es interjújából származnak.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó