Nagy Edina

/ / /

· írta

Gyere a moziba be, de a múzeumba ne? Avagy hogyan idegeníti el a mozi a kortárs képzőművészetet Publicisztika

Ennek a cikknek a megírására az késztetett, hogy véleményem szerint a mozi a kortárs képzőművészet ellen dolgozik.

Már az elején leszögezném, hogy nem filmmel, hanem kortárs képzőművészettel foglalkozom, ez a szakmám. Ezt tanítom, erről írok, kurátorként magam is mindennapi kapcsolatban vagyok művekkel, kiállításokkal, hiszen ez utóbbiakat csinálom. Ennek a – többe közt a mozikban még látható A négyzetről (r. Ruben Östlund) és a tavalyi év egyik nagy sikeréről, az Éjszakai ragadozókról (r. Tom Ford) szóló –  cikknek a megírására az késztetett, hogy véleményem szerint – és itt most sarkítani fogok – a mozi a kortárs képzőművészet ellen dolgozik.

Ruben Östlund: A négyzet

Vegyünk két példát a közelmúltban általam látott filmekből. Az egyiket, a Budapest Noirt (r. Gárdos Éva) moziban láttam, a másik, a szerencsétlen RoboCop 2014-es remake-je (r. José Padilha) a tévében került elém. Ezek a filmek tulajdonképpen klasszikus példái lehetnek annak, hogyan használ a film saját narratívájának erősítésére bizonyos műalkotásokat. A Budapest Noirban a film végén, amikor már közeledik az igazság pillanata, a főhős és a Kulka János által megszemélyesített kávénagykereskedő annak budai, Bauhaus stílusú modern villájában találkoznak, a kicsit lélektelen, steril, fehér nappaliban pedig többször is láthatóvá válik egy Kandinszkij-festmény (ami lehet, hogy nem az, csak Kandinszkij stílusában készült). Ez a párosítás – a nagytőke, a gazdag elit és az absztrakt művészet kettőse – elég gyakori jelenség a filmek világában. Egyfelől azt sugallja, hogy a művészet, ugye, a kevesek kiváltsága, ám vannak olyan kiválasztottak, akik együtt is élhetnek vele. Másfelől pedig az érthetetlen, lefordíthatatlan absztrakt művészet a dekadens, (itt) érzelemmentes burzsoázia hobbija – meg is érdemlik egymást... A (modern) képzőművészet itt tehát elsősorban státuszszimbólumként, a társadalmi hovatartozást jelző iránytűként van jelen.

Kis kitérő: a modern festészet természetesen lehet a progresszió, a (technikai) fejlődés, a fellendülés és a szemléletváltás szimbóluma is, sorozatokban is előszeretettel használják ennek kifejezésére. E helyütt nem térünk ki például a Mad Men minden évadra jellemző, következetes képhasználatára.

Kép a Robotzsaru című 2014-es filmből

RoboCop pedig, a szerencsétlen embergép, se hús, se hal, szenved is miatta épp eleget, a morális, etikai fékeket nem ismerő, gazdasági érdekeket kiszolgáló tudomány torzszülöttje. Megrendelőjének, a gonosz, kőgazdag (megint az a fránya nagytőke), Michael Keaton által megszemélyesített Raymond Sellarsnak az irodájában először egy Francis Bacon-triptichont látunk. Ezen, ugye, se hús, se hal lények, deformálódott, részben emberi, részben ki tudja, milyen testek tűnnek fel, majd a dolgok eldurvultával a képek cserélődnek egy Jon Rafmann-hármasra. Itt már átlépünk a modernből a kortársba – Rafmann esetében egy 1981-es születésű kanadai művészről van szó – az egyik aktuális sztárról a kortárs művészeti szcénában. A New Age Demanded című sorozatának néhány amorf, szintén a ki tudja, hová vezető metamorfózis állapotát felvillantó darabja pedig kiválóan illeszkedik a film egyre sötétebb narratívájába, ahol az inhumán fenyegető térnyerésével szembesülhetünk. A film látványtervezői tehát nemcsak a szereplők financiális helyzetét teszik egyértelművé a kiválasztott képzőművészeti munkákkal (Bacon az egyik listavezető a modern művészeti aukciókon), de arra is ügyelnek, hogy a történetvezetésbe illeszkedő műveket vonultassanak fel.

Bár a képzőművészet már ezekben a viszonylag klasszikus esetekben (és itt tényleg csak e két példánál maradok) sem tűnik fel igazán jó színben, de hogyan változik meg ez a helyzet radikálisan, amikor már nemcsak maguk a művek, de a kortárs művészeti élet szereplői is megjelennek a színen, tovább rontva az eddig sem éppen rózsás helyzeten?

Az Éjszakai ragadozók főszereplője egy élethelyzetét tekintve minden szempontból (egzisztenciálisan, szakmailag, magánéletileg) válságba jutott, nemrég még menő galériatulajdonos, Susan Morow (Amy Adams alakítása). Az egzisztenciális válság természetesen relatív, hiszen a képi világ rendkívüli jólétet sugall – ha csak a főhős szupervillájának kertjében búslakodó Jeff Koons lufikutya oldalát időnként baljósan meg-megkongató teherdaru nem utal arra, hogy itt bizony komoly a baj... Mindenesetre, a jól berendezett életének fogságában vergődő galériás maga is végtelenül lemondóan és kritikusan nyilatkozik saját szakmájáról („szemét, nem ér szart se...”), ami teljesen hidegen hagyja. A művészet világáról a film szereplői következetesen úgy beszélnek, mint ami a „való világon” kívül van, mintegy azzal párhuzamosan történik, kívül helyezve azt a tényleges létezésen, kilométerekre távolítva a „normális” emberektől – és természetesen a lehetséges közönségtől is. Mert kinek van kedve meztelen, túlsúlyos, megereszkedett hasú/mellű, de magukat fehér combcsizmában illegető, pom-pomokat rázó öregasszonyokat bámulni óriáskivetítőkön, majd ezek hiperrealista szobormását megcsodálni? Ki érez késztetést már-már katedrálisi magasságokba emelkedő, üres, visszhangzó, inkább klinikára, mint bármi másra emlékeztető múzeumi terekben elvesztődni? A film egyik csúcsjelenete (nem a történet, hanem jelen cikk felvetése szempontjából), amikor a galériás ebbe a múzeumba egy megbeszélésre érkezve találkozik annak főkurátorával.

Tom Ford: Éjszakai ragadozók

A főkurátor, egy furcsán öltözött szerzet (mintha modern korzett lenne rajta) természetesen a kortárs művészet(elmélet) elkötelezettjei számára kötelező vastag, fekete keretes szemüveg mögé rejtezik – amilyenje persze, a főhősnek is van. Néhány hónapos kisbabáját egy erre alkalmas babyfigyelő app-on (sic!) mutatja meg Susannak – amiből mi, a nézők, persze, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy hát ezeknek semmi se szent?! Ez a nő képes egy alig pár hónapos csecsemőt magára (vagy egy általa utált babysitterre) hagyni, őt mobilon megfigyelni, hogy aztán a tárgyaláson (amin egy további, a szélsőségekig eltorzított, szétbotoxozott arcú, végtelenül ellenszenves művészeti munkatárs is feltűnik), jéghidegen érveljen egy jelen nem lévő kolléga kirúgása mellett? Milyen ember az ilyen?! Az már csak a hab a tortán, hogy az ominózus, ripityára tört csúcsmobil fölött pedig egy laza „nem baj, jövő héten úgyis kijön az új...” megjegyzéssel térjen napirendre. Ha nem gondoljuk azt, hogy a filmet rendező sztárdesigner, Tom Ford a saját barátairól akart kíméletlen szatírát forgatni (Ford a nemzetközi kortárs művészeti élet egyik ismert figurája, számos múzeumigazgató, híres művész tartozik a baráti körébe), akkor (mi, a művészeti élet szereplői) tanácstalanul nézzük a film által elénk tárt görbe tükröt. Ami elsősorban nem görbe, hanem torz. Egyfelől a kortárs művészet végtelenül sokszínű, és igen, olykor elviselhetetlen, hiperrealista alkotásokat is magában foglaló palettájáról válogatottan taszító, elidegenítő, a művészetben járatlan néző számára érthetetlen és hiábavaló műveket mutat be. Másfelől a művészeti közeg szereplőinél ellenszenvesebb, érzéketlenebb, önzőbb, képmutatóbb – soroljam még? – figurákkal talán csak a Tőzsdecápákban lehetett találkozni, de azok legalább nem játsszák az eszüket folyvást. Az Éjszakai ragadozók érdekessége egyébként, hogy művészek egyáltalán nem tűnnek fel a filmben, csak a rajtuk élősködők.

Ruben Östlund: A négyzet (2)

Nem úgy A négyzetben, ahol viszont ennek a különös, zárt és, ahogy ezekből a filmekből kirajzolódik, meglehetősen zakkant világnak szinte minden összetevője megjelenik. A főszereplő itt maga a főkurátor, Christian (Claes Bang) – teljes neve nincsen – mellette, mögötte felsorakozik egy teljes múzeumi stáb az igazgatótól a felismerhetetlen (mert cementkupacnak látszó) műveket természetesen felsöprő takarítószemélyzetig. A helyszín pedig egy (itt a nyugati jóléti társadalom esszenciáját megtestesítő) skandináv ország vezető múzeuma. És van itt minden, ami a csövön kifér: a jól kereső, elvált, morálisan ingatag, szoknyapecér főkurátor kicsinyes bosszúhadjárata a társadalom alsóbb rétegei, konkrétan egy tömbház lakói ellen. A művészet feleslegességének és kiüresedésének szemléletes megmutatása a lapos műalkotásokkal és a róluk szóló, közhelyes, emészthetetlen kommentárok idézgetésével. A skandináv társadalom világhíres toleranciájának kifigurázása, ld. az értekezleteken a gőgicsélő kisdeddel résztvevő szépkorú kispapát, a természetesen multikulti szakmai stábot, akiknek egy része semmihez sem ért, de ez nem is nagyon izgatja, hogy a két tenyérbemászó reklámyuppie-ról már ne is beszéljünk. Így történhet, hogy a múzeumi kommunikáció igen komoly hibát követ el és egy katasztrofális reklámfilm készül, ami a jó ízlés, a politikai korrektség és minden szakmaiság határát messze túllépi – vagy alulmúlja. De sebaj, a sajtó rápörög és a promózott kiállítás minden fórumon jelen van. Végül is ez volt a cél, nem?

A film a kliséknek megfelelő szereplők felvonultatásával – a jól öltözött, sármos, Teslát vezető kurátor, a standard nyugati értelmiségi frizurát és designerfukszot viselő, stílszerűen kis olasz agarat tartó szikár múzeumigazgatónő, az állatias performanszművész (reméljük, Oleg Kulik nem veszi magára…), a dekadens, élveteg, idős műgyűjtők – megerősíti a kortárs művészetről valami halvány fogalommal és némi előítélettel rendelkező néző fejében már létező elképzeléseket. Akinek meg ennyi tapasztalata sincsen, abból az érdeklődés írmagját is kiirtja. Ez egy megközelíthetetlen, látszatproblémákon rágódó, introvertált világ, ahol semminek sincs tétje, sem határa, de már ez sem érdekel senkit.

A művészeti közeg szereplői a film láttán jól szórakozhatnak a belterjes poénokon, egyenes utalásokon, akár kikacsintásokon. Önvizsgálatot azért vélhetőleg nem fognak tartani. A kívülállók viszont – és itt nem a plázamozikban az új Thorra jegyet váltó szélesebb közönségre gondolok, hanem azokra, akik nem szakmabeliként is kíváncsiak egy kortárs társadalmi szatírára, mint A négyzet – nem fognak ellenállhatatlan késztetést érezni, hogy élőben is megbizonyosodjanak felőle, ez a dolog a művészettel valóban így van-e nálunk is, vagy csak a hanyatló Nyugaton?

Ruben Östlund: A négyzet (3)

Moziba többen járnak, mint múzeumba. Ezért többen fognak találkozni a kortárs művészetről általa sugallt képpel, mint azzal magával. Ami nem szerencsés. Hiszen folyamatosan azért küzdünk, hogy leépítsük az elitizmusról kialakult elképzeléseket, fogyaszthatóbbá, érthetőbbé tegyük a kortárs művészetet és annak kritikai potenciálját. Ami ugyanúgy a kortárs társadalom és kultúra része, mint a mozi, a színház, az irodalom, még ha kevesebben is kíváncsiak rá, aminek több összetevős okai vannak – ezekbe most ne menjünk bele.

Ez nem jelenti azt, hogy ne lehetnének cementkupacok egy múzeumban. De ha azok csak egy, a nyugati társadalomról készült filmes látlelet szomorú mementójaként tűnhetnek fel, akkor valóban nem sok értelmük van.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó filmek

A négyzet (The Square)

A négyzet (The Square)

Vígjáték, filmdráma, 2017. Rendező: Ruben Östlund.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    9
  • A látogatók szerint
    7 · 4 értékelés
  • Szerinted?

Robotzsaru (RoboCop)

Robotzsaru (RoboCop)

Amerikai akciófilm, bűnügyi, sci-fi, 2014. Rendező: José Padilha.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    7
  • A látogatók szerint
    8 · 3 értékelés
  • Szerinted?

Éjszakai ragadozók (Nocturnal Animals)

Éjszakai ragadozók (Nocturnal Animals)

Amerikai filmdráma, thriller, 2016. Rendező: Tom Ford.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    8
  • A látogatók szerint
    8 · 19 értékelés
  • Szerinted?

Budapest noir

Budapest noir

Magyar krimi, 2017. Rendező: Gárdos Éva.

Előzetes a Filmtetten

  • A látogatók szerint
    5 · 7 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , cikk