Buzogány Klára

/ / /

· írta

Selfie nation

Szergej Loznica: Austerlitz

Kritika

A mesterségesintelligencia-kutató matematikusból lett, nemzetközi hírű ukrán filmrendező másfél tucat dokumentumfilm és három játékfilm után meglehetősen kísérleti alkotással állt elő 2016-ban (a film idén, november végén érte el a romániai mozikat). Nyilvánvalóan minimális költségvetésből, apró stábbal, minimális technikai befektetéssel tart tükröt a 21. századi fogyasztói társadalom – ezúttal a történelmi emlékhelyek fogyasztói – elé.

Tegnap a Volt egyszer egy Németország című játékfilm kapcsán idézte fel kolléganőnk a holokausztfilmekkel kapcsolatos örök kérdést: „szabad-e exploitálni a holokausztot, lehet-e reprezentálni a reprezentálhatatlant, illetve van-e szükség a sokadik ilyen filmre”. Ma egy dokumentumfilmet ajánlunk olvasóinknak: teljesen más műfaj, teljesen más megközelítés, s ha lehet azt mondani: szöges ellentéte a tegnap tárgyaltnak. Ez a film nem mutat meg szinte semmit a holokausztból, mégis mindenről képes beszélni, visszafogott, fekete-fehér képeivel képes mozgósítani minden arról szóló háttérinformációnkat. A teljes másfél óra arról szól ugyanis, hogy egy statívra rögzített, időnként áthelyezett kamera figyeli egy egykori haláltábor közönség előtt megnyitott maradványainak látogatóit. Loznica az egykori dachaui koncentrációs tábort filmezi, de valójában teljesen mindegy, melyik holokauszt-emlékhelyet látjuk: valószínűleg a többi helyszínen is ugyanígy zsonganak ma a turisták.

Szergej Loznica: Austerlitz

A címbeli Austerlitz neve ugyan Auschwitzéhoz hasonlóan cseng, de az előbbi arról híres, hogy határában egy napóleoni csata zajlott, a pár évszázaddal későbbi Austerlitzben „csak” gettó működött, haláltábor nem, a két város között pedig van olyan három óra út és egy országhatár. A szójáték azt sugallhatja, hogy a mai látogatók egy részének nagyjából mindegy, melyik nevet hallja: egy haláltábor meglátogatása egyre megy egy bármilyen – akár diadalmas emlékeket őrző – történelmi műemlék felkeresésével.

A kamera előtt végeérhetetlen folyamban hömpölyögnek a mai hétköznapok emberei, jönnek-mennek a turistacsoportok, párok, családok, magányos látogatók. Van itt mindenféle korú ember a babakocsilakótól a rozoga öregig, csinos kiránduló lányok, nagyszájú, pocakos, középkorú férfiak, nyakigláb, unatkozó kamaszok, aki szemmel láthatóan teljesen párhuzamosak mindennel, ami körülöttük zajlik, döbbent idős asszonyok, és sorolhatnánk… Kényelmes ruhák, csinos rövidnadrágok, (a helyhez képest meglehetősen különösnek ható) vicces pólófeliratok, gondosan fésült frizurák, a tűző napsütésben izzadó homlokok, modern napszemüvegek kavarognak előttük valami teljesen szokványos, jól ismert, mégis fojtott és nyugtalanító zsongásban. Vonulnak és vonulnak, nézelődnek, pihennek, kiabálnak, csókot adnak, fütyörésznek, vakaróznak, darazsat hajkurásznak, szendvicset esznek… És főleg fényképeznek, mindegyre fényképeznek, s ez a tevékenységük szerkeszti keretbe a filmet: megdöbbentő a pózolásuk a kapu „Arbeit macht frei” feliratánál a film elején, visszataszító a kínzóoszlopoknál vagy a most üresen tátongó krematórium kemencéi előtt, és groteszken nevetségesbe fordul a film végén újra megjelenő bejáratnál, amikor újabb turisták érkeznek, energikusan, jókedvűen, okostelefonokkal és szelfibotokkal felszerelkezve.

Szergej Loznica: Austerlitz (2)

Azért érezzük őket ilyen visszataszítóaknak, mert ott lóg a levegőben, kimondatlanul, a film teljes szerkezetét meghatározó, láthatatlan párhuzam: még csak 70 éve, hogy ugyanitt hömpölygött egy hasonló számú, ugyanilyen végeérhetetlenül, csoportokban érkező, valószínűleg szintén fojtottan zsongó tömeg: hétköznapi arcok, átlagemberek, fiatalok, idősek – csakhogy az ő nagyrészük sosem sétált innen haza, vidám cseverészés közepette. A helyszín maga alig látszik, csak a háttérben sejlenek fel részletek – egy-egy szögesdróttal szegélyezett, magas kerítés, őrtorony, az egykori barakkokat jelölő téglalapok, egy megrázó hitelességgel kidolgozott Sonderkommando-szoborcsoport stb. –, többnyire a kamera maga háttal áll az „érdekes” (mert sokat fényképezett) részleteknek, szemben a látogatókkal: nem egy turistacélpontot népszerűsítő ismeretterjesző filmet látunk, hanem egy névtelenségében is oly jól ismert tömeg – és egy általa megidézett másik – portréját.

Szergej Loznica: Austerlitz (3)

Bár lenne görbe ez a tükör! Bár felszabadultan mosolyoghatnánk egy pillanatra – még a darázzsal oly komikusan küszködő balfék sem vicces, mert ebben a környezetben ugyan mi lehetne az? Mégis a csupa diegetikus zörej és többnyire érthetetlen beszélgetésmoraj közepette fel-felcsendül egy-egy nevetés, kiabálás, atmoszférarombolóan hat egy-egy tüsszentés vagy egy távoli repülőgép zúgása a gázkamra fölött, egy templom harangjának gondtalan bongása (jelzés, hogy mennyire közel volt a nem zsidó társadalom a haláltábor lakóihoz?). Értelmezhető beszéd nincs a filmben – néhány idegenvezető történetfoszlányain kívül –, a zörejmester viszont bravúros munkát végzett, neki is köszönhetően még véletlenül sem válik patetikussá egyetlen pillanat sem. A beszéd hiánya pedig néha önmagában is a legtöbbet mond: van, aki csak csendben olvas, de az arcán érzelmek egész tömege vonul végig. A látogatók között ugyanis – szerencsére – bőven akadnak olyanok, akiket szemmel láthatóan meggyötör a hely: döbbent, szomorú, undorodó arccal jönnek ki egy házból (aminek a belsejébe mi nem látunk be), felszusszanva lépnek a napfényre, és olyan is van, aki lekapja a sapkáját a krematórium előtt.

Szergej Loznica: Austerlitz (4)

A csendesen megfigyelő kamera gyönyörű, és szinte kínos precizitással, tökéletes szimmetriaérzékkel megszerkesztett képeket rögzít, de ugyanilyen erőteljesen szabályos, ahogy egy járda vonala 1:3 arányban metszi a képmezőt, hogy a mondandó – a már említett, filmszervező párhuzam – súlypontját megfelelő helyen rögzítse. Egyszerű mértani formák – szabályos rácsok és körök felé futó, és csak a végtelenben összefutó, egymásra halmozott fagerendák ferde egyenesei – találkoznak össze néma egyszerűségben, de a hiánnyal beszél a kiürülő kép is: a „zuhanyzó” hosszan kitartott, nagy, fehér fala, amely elől egy turistacsoport átvonul a szomszédos krematóriumba, hogy a helyükre már érkezzen is a következő csoport…

Szergej Loznica: Austerlitz (5)

Az Austerlitz 74 perce hosszúnak tűnhet, de megéri a türelmet. Fontos kérdéseket vet fel: tényleg ennyire más világban élünk, ennyire nem emlékszünk? A történelem horrorsztorijának izgatottan nyüzsgő-borzongó fogyasztóivá váltunk, és elfelejtettük, hogy az a horror egykor maga a valóság volt? S talán a legfontosabb: van-e még remény, menthetőek vagyunk-e még? Érzésem szerint a film végkicsengése eléggé negatív, bár a rendező nagyon elegánsan és visszafogottan fogalmaz, nem ítélkezik. Talán mert egy interjú tanúsága szerint ő maga is azon kapta magát, hogy turistaként szemlélődik egy holokauszt-emlékhelyen...

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Címkék

, , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film