Riport, ankét, dokumentumfilm

Tallózás a régi Magyar Adás (1969‒1985) szalagtárából

„A hetedik erdélyi magyar hetilap, vagy a hetedik erdélyi magyar színház, vagy a romániai magyar panasziroda, vagy a nép ügyvédje, vagy erdélyi magyar koncertiroda, vagy inkább mindez együtt akart lenni és részben volt is a román tévében 69-től su­gár­zott magyar nyelvű műsor(nekünk és akkor mindenkinek A MAGYAR ADÁS).”1

A „magyaradás” a rendszerváltást megelőzően az egyetlen magyar nyelven sugárzott műsor volt a tévében, amely heti pár órában mindent tartalmazott, amit az RTV napi/heti román adásai. A bukaresti televízióban 1969. november 23-án, 25 percben megindult adás élére a Román Rádió magyar osztályának szerkesztőségi főtitkárát, Molnár Vilmost nevezték ki. Csép Sándor egykori kollégám szerint a magyar tévéadás elindításával, és a munkatársak szervezésével Kónya Annát, a bukaresti közszolgálati rádió magyar műsorainak szerkesztőjét bízták meg. A kezdeti lelkesedést – hogy a képernyőn magyarul is szólnak a nézőkhöz – a felháborodás váltotta fel, a színvonaltalan, pártpolitikai elvek diktálta műsorok láttán. Ezért aztán rövid időn belül vezető értelmiségieknek sikerült odahatni, hogy 1970 elején Bodor Pál, a később Diurnusként is híressé vált kiváló publicista, kultúrdiplomata, költő és regényíró vette át a formálódó szerkesztőség vezetését. Főszerkesztősége kezdetén heti kétszer, összesen két és fél óra időtartamban sugározták az adást, vasárnap délben másfél órát, csütörtök délután egy órát. Bodor „egyik első fegyverténye az volt, hogy elfogadtatta a felső pártvezetéssel ‒ a másfél plusz egy órányi adásidő összevonását, sőt még sikerült hozzá­alkudnia egy félórát. Így hétfő délután négytől hétig magyar szó »uralta« a Román televíziót.”2

Az említett első, immár két és fél órás Magyar Adást 1973. december 23-án jelentették be a képernyőn, azzal, hogy 1974. január második hétfőjén, 7-én lesz látható, 16:30-tól 19:00-ig.

Bodor főszerkesztőségétől kezdve az adás tartalma egyre gazdagabb lett. Csak az alapműfajok egyikéből, a riportokból összeállított jegyzék is tükrözi ezt: Mezőfelei riport Bandi Dezsővel; Matekovics János a Bukaresti Petőfi Házról; Tudós a kamera előtt: Palocsay Rudolf; Műteremlátogatás Benczédi Sándornál, Gazdáné Olosz Ellánál; Lászlóffy Aladár régipénz-gyűjteménye (Fischer István filmje); Bodor Pál: Interjú Constantin Daicoviciuval; Riport a Színiakadémiáról; Siculus-klub (Birta József riportja); Műterem az ég alatt (Banner Zoltán); Anyám könnyű álmot ígér, dokumentumfilm Sütő Andrásról; Fuhrmann Károly ötvösművészről; riport a tankönyvkiadóról; árvízriport.

A folyamatosan megújuló, magazinjellegű műsor kínálatáról szóló lista már csak annak műfaji sokszínűsége miatt is hosszú lenne felsorolni. Volt benne híradó (politikai, gazdasági és kulturális hírekkel), esemény-összefoglalók, tényfeltáró, oknyomozó anyagok, portrék a  legjelesebb erdélyi magyar írókkal, képzőművészekkel, zenészekkel és színészekkel, dokumentumfilmek, ­de a tájékoztató rész mellett szórakoztatás is: színházi előadások, vetélkedők, minden műfajt felölelő zenei műsorok, sőt, több tévéjáték is készült. Tündöklését több tényezőnek is köszönhette, ebben tagadhatatlanul szerepe volt az adott  történelmi kornak, és nagymértékben mindazoknak a kollégáknak, akik ennek az adásnak a meghatározó személyiségeiként, arcaiként a műsorkészítésen túl egyszemélyes intézményként fölvállalták a kisemberek, közösségek ügyes-bajos dolgainak kibogozását is a bürokrácia útvesztőiben. De azt sem hallgathatjuk el, hogy nézettségét, népszerűségét, mindmáig megkerülhetetlen emlékét annak  is köszönhette, hogy akkoriban az egyetlen magyar nyelvű médium volt, ami gyakorlatilag az  egész országban, a legtávolabbi falvakban is fogható, látható volt. Idős emberek hihetetlen részletességgel emlékeznek ma is műsorokra, szereplőkre, szerkesztőkre, riporterekre, bemondókra, hangokra, arcokra. Joggal tette fel a kérdést a 40 éves évfordulón a Sydney-ben élő Józsa Erika, aki a Magyar Adás kedvelt bemondónője volt: „Mi volt annak az adásnak a titka? Miért emlékeznek rá olyan sokan olyan nagy szeretettel még ma is?”3 Tegyem hozzá: román nézők is egyre többen néztek, miután kötelezővé vált a feliratozás. Bukását – 15 év és két hónappal megalakulása után – a hatalmi szférában történő politikai döntéseknek köszönhette.

„Bodor hozzáértő és tekintélyes szakemberek egész sorát vonzotta a szerkesztőség belső- és külső munkatársainak körébe. A magyar szerkesztőségnek tekintélye volt az egész tele­vízió­ban, a legjobbak körében rokonszenvnek örvendett. A romániai közszolgálati televízió nehéz és szorongató körülmények között indult és bontakozott ki. Indulása és működése, rövid idő alatt megszerzett népszerűsége, nézettsége, visszhangja a nemzeti közösség életerejét, képességeit, szellemi értékeit, teremtő lehetőségeit bizonyítja. Keserves küszködésekhez, kudarcokhoz, fenyegetettségekhez szoktató létünkben a negyvenöt évvel ezelőtti indulás a biztató, az ígéretes erdélyi történetek sorába tartozik.”4

Tárgyilagos kronológia és szubjektív emlékezet

Rögtön az elején szeretnék az olvasói elvárással kapcsolatban néhány dolgot tisztázni. Ez a tanulmány is a félig teli, vagy félig üres pohár esetére emlékeztet. Lesz, akiben hiányérzetet kelt, de az egykori hűséges nézőkben továbbgondolható emlékeket ébreszthet. Azt kell tudni, hogy a Magyar  Adásról az eltelt 49 év alatt nem készült egyetlen dokumentumértékű, kutatható írott anyag sem. Talán a legfőbb oka az volt, hogy a többezer műsorperc kijegyzetelését abban az korszakban, idő és technikai eszközök hiányában  senki  nem vállalta, legkevésbé a műsorkészítők. De még olyan sem került, aki a heti műsort több-kevesebb rendszerességgel közlő írott sajtó alapján összeállítson egy, a forráskutatáshoz elengedhetetlen jegyzéket. Napi- és hetilapokban, néha rovatban megjelentetett tévékritikák mellett van egy fontos kordokumentum, mégpedig A hét című kulturális-közéleti hetilapban. Rostás Zoltán és Sugár Teodor a televízió magyar adásának 10. évfordulóján Tíz év a kilencedik emeleten  címmel interjúsorozatot közölt az 1979. dec. 28-i, 1980. jan. 4-i, 11-i és 18-i számokban. Mindkettőjük első munkahelye volt, erős érzelmi szálak fűzték őket a szerkesztőséghez, s noha a beszélgetéstöredékek válogatása és szerkesztése nem mentes a szubjektivitástól, ezek a vallomások mégis híven tükrözik az eltelt évtizedet.

Kezdetben nem volt semmi. Semmi elképzelés, csak nyolc, a román rádiótól átirányított, magyarul beszélő ember. Sok közük nem volt a mozgóképhez (a két-három diplomás operatőrön és vágón kívül), csak az igyekezet és a lelkesedés, hogy körvonalazódjon  egy saját műsor az országos adón. A rádió tematikus – Bodor Pál szerint, „vonalas” – profilját tekintve nagy teljesítmény  volt részükről a tévés kaland. A televízió magyar adásának indítói közül, tehát 1969-től, Labancz Frida és Öllerer József maradt a szerkesztőségben, az 1970-ben érkezett szerkesztők közül a tíz éves évfordulóig majdnem mindenki eltávozott, de a 9. emeletre folyamatosan új emberek érkeztek: szerkesztők, riporterek, operatőrök, vágók, rendezők, és nem utolsósorban a produkciós feladatokat ellátó gyártásvezetők, gazdasági szakemberek, titkárnők.

2014-ben, a 45. évfordulóra jelent meg a Kriterion Könyvkiadónál A mi Magyar Adásunk című emlékkötet, három tévés szerkesztő neve alatt (Józsa Erika, Simonffy Katalin, Tomcsányi Mária), így a könyv 24 régi munkatárs kordokumentumnak szánt írásait tartalmazza. Fontos és csak részben feltárt dokumentum a jelenlegi Magyar Adás szerkesztőségében megmaradt, digitalizálás alatt álló archívum, az adásmeneteket, műsorvezetői szövegeket rögzítő több kötetnyi gépelt oldal, mint egyik hiteles forrás a  kutatók számára. Ezeken az információkon kívül alig van mire hivatkozni.

Mit látott a néző az adásban?

Sok mindent. A híradóban és a jegyzetben gyakorlatilag „letudódtak” a kötelező témák, az unalmas, egy kaptafára készült ipari-mezőgazdasági anyagok, pártfőtitkári látogatások, politikai beszédek stb., és ezután jöhettek a művelődési élet eseményeiről szóló hírek, tudósítások, kisriportok, dokumentumfilmek és művészportrék, valamint a súlypontos anyagok, úgymint  az oknyomozó riport vagy ankét, és végül a műsor utolsó másfél óráját betöltő szórakoztatás-, zene-, színház-, vetélkedő- és más tematikájú anyagok, amik a szerkesztőségi értekezleten tett javaslatok alapján negyedévente körvonalazódtak, és hetente véglegesültek. Józsa Erika összeállított az adástükrökből, a riportokról és az ankétokról egy jegyzéket. Az ő listáját egészítettem ki utólag a dokumentumfilmekkel, illetve az egyes anyagokra vonatkozó többletinformációval.

Az Emberek és erkölcsök sorozatról van szó, az 1973 és 1976 közötti időszakról, az indulásától kezdve az első 3 évről. Az 1974. április 29-i műsorvezetői szöveg szerint „ebben a sorozatban közvetítették Rostás Zoltán riportját a nyárádköszvényesi gyilkossághoz vezető helyzetről és főhőséről, egy prédikátorról, Máthé Éva riportjait a verekedős fivérekről; a munkabaleset nyomán félvakká lett téglagyári munkásról, akit kisfiával magára hagyott a felesége; a vásárhelyi házaspárról, akiknek cívódása miatt két kisgyerek szenved; Józsa Erika két ankétja a nem árva, de mégis elárvult gyermekekről, valamint a szülői felelőtlenség miatt súlyos balesetet szenvedett váradi gyermekekről; volt szó ebben a sorozatban Kolozsvárott és Bukarestben eltemetett újításokról, nagyenyedi ifjú munkakerülőkről; balesetet szenvedő 28 éves román asszonyról, Margareta Moldovanról, akit megbénulásakor családja magára hagyott”. Mindegyik ankétunk – akárcsak a sorozat indítása előtt közvetített ankétjaink, például az udvarhelyi lakásuzsorásokról, a fiatalok egészségügyi és szexuális neveléséről – nagy visszhangot váltott ki. A csíki bicskásokról szóló ankét is ebbe a sorozatba épült be.

Sajnos az archívum is hiányos, a műsorvezetői szövegekből legtöbbször nem derül ki az anyag címe, vagy a készítők neve, mert kartonlapokra írták, és élőadásban a kameraképet vetítették rá a filmre, a videofelvételre, bemondóra. Elena Ceauşescunak úgy tűnt, túl sok a név az anyagok stáblistáin, ezért egy ideig csak a szerkesztőt írták ki, néha az operatőr és a vágó nevét.

  • 1973. június 3.: Hazamennél, ha hívnának? (Józsa Erika árvaház ankétja. Operatőr Adelman Alfréd, vágó Lukács Zsuzsanna.
  • 1973 július 5.: Csángó fesztivál (Labancz Frida riportja 20 perces riport a gyimesközéploki első csángó fesztiválról).
  • 1973. június 14.: Temesvári ankét (Szekernyés János és Bogdan Mircea).
  • 1973. június 17.: Nem elég szeretni a gyermeket (Józsa Erika, Adelman Alfréd, Lukács Zsuzsanna).
  • 1973. június 21.: Negyedik ankét (Rostás Zoltán, Adelman Alfréd).
  • 1973. július 1.: Szexuális nevelés (Csáky Zoltán).
  • 1973. augusztus 9.: Orvosok (Máthé Éva, Öllerer József).
  • 1973. augusztus 30.: Orvosok II. rész, (Máthé Éva, Öllerer József).
  • 1973. szeptember 30.: Leánysors Csíkban (Labancz Frida), Riport a csíkszeredai készruhagyárról.
  • 1973. nov. 11.: Hanglemezankét az Electrecord-lemezek kapcsán (Boros Zoltán).
  • 1974. január 7.: Ankét (melyről több nem derül ki a bejelentőszövegből).
  • 1974. január 28.: Ankét (Máthé Éva).
  • 1974. február 4.: Margareta (Labancz Frida, Emil Lungu, Lukács Zsuzsanna).
  • 1974. április 8.: Ne ilyen balladát (Csáky Zoltán, Öllerer József).
  • 1974. április 15.: Ilyenek vagyunk (Csáky Zoltán).
  • 1974. április 29.: Az Emberek és erkölcsök sorozatban közvetített ankétok fölsorolása. Egy évvel korábban indult a sorozat, a bemondószöveg szerint „harcban az új erkölcs és a méltányosság érvényesítéséért”.
  • 1974. június 3.: Fölszólítás adatgyűjtésre az egykori Dermata, későbbi Clujana bőr- és cipőgyár múltjáról és jelenéről Csép Sándor  készülő dokumentumfilmjéhez.
  • 1974. július 15.: Ankét (Máthé Éva).
  • 1974. szeptember 23.: Majláti Vasárnap. Simonffy Katalin riportja az Arad megyei folklórfesztiválról. Ankét az áramütött fiúról (Csáky Zoltán).
  • 1974. október 21.: Magyarózdi pontozó. Ion Moisescu és Emil Lungu művészi dokumen-tumfilmje. Dokumentumfilm Mircea cel Bătrîn havasalföldi fejedelemről. Dokumentumfilm a Bumbeşti-Livezeni-vasútvonalról.
  • 1974. novemberétől Mezőségi folklór – dokumentumfilm-sorozat. Demény Piroska népzene-gyűjtő műsora. Rendező Ion Moisescu, zenei szerkesztő Simonffy Katalin, operatőr Emil Lungu, vágó Lukács Zsuzsanna.
  • 1974 december 9. Munkáshétköznapok (Aradits László sorozatindító riportja, egy szokat-lan és veszélyes környezetben dolgozó gépkocsivezetőről).
  • 1974 december 23. Heltai Gáspár halálának 400 éves évfordulójára készült dokumen-tumfilm (Csép Sándor, Xantus Gábor, Albert Júlia); Az utolsó munkanapHóban-fagyban egy postás útjain (Józsa Erika riportja a Varságban).
  • 1975-ben Gyöngyszem a sárban (Simonffy Katalin és Emil Lungu faluriportja Nagymedeséren, a Nyikó-mente egyik legszebb falujában.A munka birodalma című rovatba készült, Molnár Vilmos gazdasági műsorába.)
  • 1975. szeptember 22.: Felsőrákosi asszonyok (Labancz Frida nagy sikerű riportja, operatőr Öllerer József, vágó Lukács Zsuzsanna, hangtechnikus Virányi Attila, munkatárs László Attila).
  • 1975. november 10.: Nézők fóruma. (Máthé Éva riportja arról, hogy miként járattak hónapokig egy beteg embert, négygyermekes családapát – illetékesek és illetéktelenek.) Nagyszünet.(Csáky Zoltán és Simonffy Katalin műsora fiataloknak.) Egyetlenem. (Az adás végén, egyre növekvő nézettségi sávban, Csép Sándor és Adelmann Alfréd, évekig a legnagyobb visszhangot kiváltó, megrázó dokumentumriportja, a kalotaszegi egykézésről.)
  • 1975. december 8.: Hegyimentők. (Aradits László Máramarosban készült riportjában a Gutinon keresett föl hegyimentőket). A Vámosgálfalvi táncok szerzőpárosa, Ion Moisescu rendező és Emil Lungu operatőr újabb dokumentumfilmje – sajátos stílust kialakítva – ismét a gyökerekhez nyúlt vissza.),
  • 1976. május 3.: Fenyőkút. (Csáky Zoltán és Xantus Gábor dokumentumriportja a Hargita megyei tanyavilágról.)
  • 1976. május 24.: Nem magánügy (Labancz­ Frida és Emil Lungu riportja a székelyke­resztúri gyermekmenhelyről, vágó: Eugenia Silişteanu, hang: Virányi Attila.)
  • 1976. november 1.: Szerencselovagok, I. rész (Börtönankét, Csáky Zoltán, Józsa Erika)
  • 1976. november 8.: Szerencselovagok, II. rész (Börtönankét, Csáky Zoltán, Józsa Erika)
  • 1976. november 16.: Szerencselovagok, III. rész (Börtönankét, Csáky Zoltán, Józsa Erika)
  • 1976 Szólj síp, szólj (Simonffy Katalin és Adelman Alfréd riportja a zenei vetélkedő nyerteseivel a székelykeresztúri táborban. Hang: Valentin Georgescu, vágó: Rostás Emilia.)

Hihetetlen, de igaz, hogy havonta legalább egy dokumentumfilm készült, amiről köztudott, hogy időigényes műfaj. (A kilencven után újraindult magyar adásban negyedévente ha volt egy.) Jobb időszakokban kéthetente volt ankét, oknyomozó riport, néha sorozat született egy izgalmas témára. Ilyen volt a Margareta: Labancz Frida többször felkereste a tolókocsiban ülő lányt, levelek százai érkeztek segítőkész nézőktől. De Aradits László is kerek egy évig járt a Maros megyei Udvarfalvára a halálos kimenetelű gázrobbanás után: a Magyar Adás 1975-ben közvetítette tényfeltáró riportját, a Gázankétot. A két ember halálát okozó udvarfalvi gázrobbanás ürügy volt a szerkesztőnek, hogy az első filmezések után végigjárja a bürokrácia útvesztőit, és odajuttassa az ügyet, hogy állami költségen végezzék el a házak szigetelését, védjék a falu lakóit a további veszélytől. A 70-es években, amikor az ankét készült, a lényeges dolgokat nem lehetett nyíltan kimondani. Azt, hogy a gázrobbanásért a hivatalos szervek, intézmények is elmarasztalhatóak, körül kellett írni, szakmai szempontokkal megerősíteni.

„Csak ámulok azon” – írja Józsa Erika – „hogy egy szerény kis szerkesztőség minimális eszközökkel mit valósított meg. Ne feledjük: minket nem védett a rendőrség, mikor rázós ügyekben kellemetlenkedtünk, tettünk fel kényelmetlen kérdéseket sötét karaktereknek. Azt se feledjük, hogy (akkor még internet nem lévén) magunk kutattuk fel a témákat, buszoztunk, vonatoztunk, gyalogoltunk. Nem volt mögöttünk komoly produkciós csapat, se forgatókönyv-író, se rendező, se producer. A szerkesztő maga töltötte be e szerepeket, sőt a riporter is ő volt. De voltak szuper gyártásvezetőink, akik gyakran a lehetetlennel is megbirkózva egyen-gették utunkat, s remek operatőreink, vágónőink, akik valódi alkotótársak voltak. Csaknem havonta egy ankéttal előrukkolni a műsorban sziszifuszi munkát igényelt, de a hátunk mögött volt Bodor Pali, akiről tudtuk, hogy ha bármi van, megvéd bennünket. S persze a Román Televízió, mint intézmény, rendkívüli tekintélynek örvendett, mindenekelőtt a hatóságok szemében.”5

Tutajkaland, földrengés, bicskások és börtönriport

Az oknyomozó riportoknak súlya, visszhangja volt. Ezeket jórészt Aradits László, Csép Sándor, Csáky Zoltán, Józsa Erika, Labancz Frida, valamint Máthé Éva készítette. Közhely, de tényleg csak körül kellett nézni, mert a téma az utcán hevert. A bukaresti utca viszont aligha volt témavadászoknak alkalmas helyszín a kisebbségi létkérdések felfedezésére. Ezeknek az erdélyi filmezések során kellett utánajárni, vidéki lapokból kimazsolázni, s amikor már volt egy jó ötlet, akkor a szerkesztő körülbástyázta azt az aktuális politikai szlogennel, hogy jóváhagyják a forgatást.

Aradits László 1973-tól lett a Román Televízió Magyar Adásának munkatársa. Amikor én odakerültem, 75-ben a Gázankéton dolgozott, s kerek egy évig vissza-vissza­tért a robbanás helyszínére. Két év múlva ismét ráérzett egy fölöttébb izgalmas témára, és hosszú hónapokon át arról szólt az élete, hogy megépítsenek egy összeszokott kis csapattal egy tengerjáró tutajt, amivel áthajóznak a Fekete-tengerről a Dardanellákon át a Földközi-ten­ger­re, és erről filmes riportot készítsenek. Riporterként mindig kereste az izgalmas témákat, valamit, ami elkerülte mások figyelmét. Rádiós korában ő volt az első, aki „megszólaltatta” a Davis-kupa-tálat, megkongatta, és felvette a hangját. A tutajkalandot, amit szinte teljesen egyedül filmezett, az 1978-ban műsorra tűzött dokumentum-riport mellett 1987-es naplójában is megörökítette.

„[...] a technikát megtanulni nem volt nagy ördöngösség: a motorkezelés, a felvétel, a film be- és kifűzése, az objektívek váltogatása, a távolság és fényerősség beállítása mintegy másfél óra alatt elsajátítható. Nehezebb a képsorban való látás és gondolkodás, hogy filmezés közben minden pillanatban tudjam: a majdani film jó ritmusához milyen fajta képekre, képkivágatokra lesz majd szükségem.[...] Ezzel mellesleg szerencsém is volt, mert így számomra mindig létezett egy pótcselekvés, ami elvonta a figyelmemet a tényleges veszélyről. Ugyanígy filmeztem a közeledő tornádót is: annyira lefoglalt a ritka látvány megörökítésének sok-sok körülménye, hogy még akkor sem tudtam igazán reszketni, amikor a többieknek már a foguk vacogott az utólagos felismeréstől – kis híján egyenesen az égbe repülhettünk volna!”6

A kimagasló egyéni teljesítmények mellett voltak rendkívülinek mondható, évekig emlékezetes adások, amelyek intézményen belül is növelték a szerkesztőség és a főszerkesztő presztízsét. Ilyen volt az 1977-es március 4-i, a Richter-skálán mért 7,2-es erősségűföldrengésről adásba ment műsor. Ez volt az a pillanat, amikor a Bukarestben tartózkodó kollégák éjjel-nappal filmeztek szívszorító jeleneteket, a romba dőlt épületek körüli mentési munkálatokat, a sebesültek elszállítását. Az emberáldozatok 90%-át a fővárosban jegyezték, a földrengésben 1570-en meghaltak, 11 300 nyilvántartott sebesült volt, kártyavárként dőltek romba magas épületek. A korabeli statisztikák szerint 2 milliárd dolláros volt a kár. Ceauşescu a földrengés napján Nigériában volt baráti látogatáson, s onnan Spanyolországba készült kíséretével. A pártfőtitkár hiányában a román hivatalos média szabályosan lebénult. A vezetők – hivatalos álláspont nélkül – nem tudták eldönteni, hogyan reagálják le az adott helyzetet. A Magyar Adás szerkesztőségében elkészült és a műsorban sugározták a szakmai berkekben is elhíresült műsort, amire a főszerkesztő Bodor Pál negyvenhárom év múlva így emlékezett:

„A nagy földrengés után néhány nappal utasítás érkezett a tévé minden szerkesztőségébe: hagyjuk abba a drámai katasztrófahangot! Tudtam, hogy ez mit jelent, mégis az eltervezett, megrázó, egyórás országos, de főleg erdélyi nagyriport ment adásba. A KB sajtófőnöke, Marinescu úr, Románia volt ENSZ-megbízottja, hétfő délután magához kérette a KB sajtóosztályának magyar referensét, Illés Józsefet: fordítsa le neki a Magyar Adást. Jóska látta, hogy egyedül mi nem tartottuk tiszteletben az ukázt, és félt, hogy mindannyian repülünk. Adás után Marinescu kicsit rágta az ajkát, majd felhívta a tévé akkori elnökét, aki előzőleg havannai nagykövet volt, és megkérdezte: látták-e a Magyar Adás földrengés-összeállítását. Nem láttuk – vallotta be az elnök. Marinescu sóhajtott, és azt mondta: „Az a gyanúm, hogy nekik van igazuk…!”7

A „politikai korrektség” nem mai találmány. Csakhogy ez négy és fél évtizeddel ezelőtt a romániai sajtóban a politikai irányvonalba tagozódást jelentette, a rázós témák fényezését, a szocialista erkölcsi normákra hangolódást. Csáky Zoltán „bicskás ankét” néven elhíresült anyaga nagy port kavart lent is, fent is, felkapták tőle a fejüket székelyek és hivatalosságok egyaránt.

„A hetvenes évek elején a csíki falvakban egyre több halálos kimenetelű bicskázás történt. Bárokban, kocsmákban fiatal emberi életeket oltott ki a »székely virtus«. A Csíkkarcfalván történteket Öllerer Jóskával filmre vettük. Csikorgó tél volt. A kocsmában pálinkázás közben összeszólalkozott két barát. Hazafelé menet a juhászlegény társa hátába szúrta a bicskát. Öt évet kapott. A tettest a börtöncellában kerestem fel. A dokumentumfilmben megszólaltak a székely társadalom felelős tényezői. Újságíró kollégám, Ferenczes István ütötte le az alap-hangot, tőle származott a bicskás riport főcíme is: J’accuse. Ferenczest kirúgták a helyi pártlaptól. Az akkori hivatalosság álszent módon védte a székely közösség hírnevét. A megyei lapban románok, magyarok, németek (?) tiltakoztak vehemens hangon, hogy a székely nem bicskázik, a bicskát csak szalonnázásra és kopjafák faragására használja. Főszerkesztőnk, Bodor Pali leadta a filmet, és utána jó ideig, amikor Csíkba mentem, Csép Sanyit adta mellém kísérőnek. Persze hogy a hajam szála sem görbült meg, csak hát a bicskázás tabutéma volt a romániai közéletben, sajtóban.”8

A fiatalkorú bűnözés témája háromrészes sorozatban került képernyőre. A cenzúra által megcsonkolt, majd letiltott börtönankétot Józsa Erika készítette a Székelyudvarhely környékén letartóztatott „bandáról”, akiknek elrettentő példaként nyilvános pert rendeztek.

„A vágóban összeálló film egy csoport kalandot, izgalmat kereső fiatal portréja, akik nem tudnak magukkal mit kezdeni egy kisvárosban, ahol az emberek korán fekszenek és korán kelnek, ahol a szombat esti döcin túl nincs semmi más szórakozási lehetőség. Magyarán: igaz, hogy bűnt követtek el, de ebben nemcsak nekik, de a társadalomnak is van némi szerepe.”9

A tévé magyar származású alelnöke, Iuliu Fejeş (Fejes Gyula) személyesen nézte meg a filmet, elítélő nyilatkozatokat követelt és pozitív példákat arra, hogy a többi fiatal nem bűnöző, hiányolta belőle a KISZ-rendezvényeket, és vádaskodást hallott ki a társadalmi felelősségre utaló szövegből. A helyzetet Csáky Zoltán mentette meg, keretjátékkal körülbástyázva, „pozitív tar­ta­lommal” feltupírozva a süllyesztőbe szánt anyagot, amit végül Szerencselovagok címmel három héten át sugároztak a képernyőn.

A cenzorokkal folytatott cselezgetések napirenden voltak. Néha kivédte egy jól megválasztott Ceauşescu-idézet az anyag megcsonkítását, vagy a figyelemelterelő hadmozdulatnak köszönhetően átsiklottak a rázós részen. De nem mindig jött be ez a macska-egér játék. Ahogy Máthé Éva megfogalmazta: „a hetvenes évek közepe táján egyre szigorúbban lépett fel a cenzúra. Egy-egy hosszabb riportom, társadalmi ankétom készítése során rettegve gondoltam arra az úgynevezett adás előtti vizionálásra, amikor a szolgálatos cenzor megbogarászta a produkciót,és legrosszabb esetben ezt átszerkesztés, csonkolás követte.”11

Volt, amikor a cenzor az egész riportot letiltotta. Így például Csép Sándornak a Hóstát felszámolásáról szóló 45 perces dokumentumfilmjét, ami a falurombolásról szólt. Erre így emlékszik a vágó, Ulieru Rostás Emilia.

„A hatalom számára kényelmetlen célzásokat ki kellett vágni, az utolsó képet kicserélni. Ezen óriási emelődaru látszott a távolban, mint egy nagy kereszt, és körülötte a hóstátiak tönkretett gazdasága. Kicseréltük. A másik kép, amit kidobattak, egy krumplival teli, a Hóstáttól távolodó szekér volt, amelyen a kocsis szomorúan fütyörészett. Újabb vizionálás, újabb képvágás következett, ennek ellenére a riport nem került képernyőre, és el is tűnt a vágóból. Amikor 1989 után az adás újraindult, a Hóstátról szóló riportot megtaláltam. Nem a rendetlenség nyelte el néhány évre.”11

A történész Vincze Gábor A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944–1989 című munkájából összeollózott szemelvények emlékeztetnek a bőrünkre menő politikai fejleményekre, a bejelentett vagy elhallgatott kisebbségellenes intézkedésekre. Ebből idézek né­hány bekezdést:

  • 1969. augusztus 6–12. Bukarestben tartják az RKP X. kongresszusát. Ezen használja először Nicolae Ceauşescu a „társadalom homogenizálása” szintagmát [...] (valójában a társadalmi homogenizáció mögött etnikai/nyelvi homogenizációt kell érteni.)
  • 1971. január 5. Karikás Péter, a külügyminisztérium román referense [...] „hangulatjelentésében” személyes tapasztalatairól beszámolva elmondja, hogy [...] „Az erőszakos asszimiláció jelenleg is folyik. [...] átgondolt, célratörő és állandó lett.” [...] a közhivatalokban az anyanyelv használatáról szó sem lehet (bár az alkotmány „biztosítja”ezt a jogot).
  • 1972 februárjában azt jelenti a magyar nagykövetség a budapesti külügyminisztériumnak, hogy „szemmel láthatólag az erőszakos asszimiláció a legérzékenyebb ponton, a nemzetiségi oktatás frontján lendül támadásba. [...] Egymás után szüntetik meg az ún. elméleti líceumokat (ált.gimn.), és helyettük szaklíceumokat hoznak létre.
  • 1975. május 30. Az Államtanács elfogadja az 54. sz. törvényrendeletet, amely szabályozza a végzős egyetemi hallgatók munkába állását. [...] A törvény előírásai erőteljesen sújtják a magyar kisebbséget, ugyanis ettől kezdve szisztematikusan színromán vidékre helyezik a végzős egyetemisták többségét.

A Magyar Adás első 15 évének nagyon sok  szereplője nincs már életben, akiket faggatni lehetne nemcsak szakmai tapasztalatokról, hanem mindenekelőtt a korszakról, amelyben éltünk, s amely behatárolta a munkánkat. Tény és való, hogy volt hátországunk: az országos tévécsatorna és főszerkesztőnk, Bodor Pál, s ennek köszönhetően a rázósabb ügyeket sem kellett  kerülgetni. Megmosolyogtató küldetéstudat munkált a műsorainkban, szerettünk volna változtani a dolgokon, segíteni bajba jutott embereken. Szakmai siker és lelki elégtétel egyaránt fontos volt. Hittük, hogy általunk változik a világ.

Ennyi idő múlva megszépül a múlt. Kell, hogy letisztulva maradjon az utókorra egy, a szubjektív emlékezetet tárgyilagos elemzéssel felváltó kronológia.

Tanulmányok az erdélyi magyar mozgókép történetéről című sorozatunk megjelenését a Bethlen Gábor Alap támogatta.

1 Tomcsányi Mária: X faktor. in: Józsa Erika, Simonffy Katalin, Tomcsányi Mária: A mi Magyar Adásunk, 1969−1985, Kriterion Könyvkiadó, 2014, 12.

2 Csép Sándor: A romániai magyar tévéadás és a nemzeti létélmény. in: A mi Magyar Adásunk,  85.

3 Józsa Erika: Rakjuk össze a Magyar Adás történetét. in: A mi Magyar Adásunk, 6.

4 Gálfalvi Zsolt: A régi Magyar Adásról. in: A mi Magyar Adásunk, 20‒21.

5 Józsa Erika: Emberek és erkölcsök. in: A mi Magyar Adásunk, 183,184.

6 Aradits László: A kaland szele. in: A mi Magyar Adásunk, 113, 115.

7 Bodor–Csép-interjú. Nemzet és kötelesség. Aki nem teszi le a lantot. A sajtószakszervezet 2010-es mé­dia­ka­lendáriuma. Idézi: Simonffy Katalin: Földrengés. in: A mi Magyar Adásunk, 331.

8 Csáky Zoltán. A szembejövő Magyar Adás. in: A mi Magyar Adásunk, 226.

9 Józsa Erika: Hősanya, árvaház és börtönriport. in: A mi Magyar Adásunk, 139.

10 Máthé É. Időutazás. in: A mi Magyar Adásunk, 76.

11 Rostás Emilia: Sürgés-forgás a kilencedik emeleten. in: A mi Magyar Adásunk, 90.

A cikkben szereplő fotók A mi Magyar Adásunk című kötetből származnak.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó