Jó alapanyagból ötlettelen végeredmény

Zsigmond Dezső: A Sátán fattya

Nagy Zoltán Mihály A Sátán fattya című, a 40-es évek egyik legnagyobb magyar tragédiájáról, a sztálini lágerek embertelenségéről szóló kisregénye minden szempontból kiváló alapanyag egy jó filmhez. Kár, hogy Zsigmond Dezső tévéfilmes adaptációja nem lett az...

Pedig könnyen lehetett volna, ha a projekt nagyobb költségvetéssel, jobb ötletekkel, hosszabb idejű forgatókönyv-fejlesztéssel és profibb körülmények között készül. A regény ugyanis kimondottan zseniális. Egy kárpátaljai kisfaluban élő 18-20 év körüli lány, Tóth Eszti szemszögén keresztül mesél az 1944-es év magyarságot sújtó tragédiájáról, a szovjet munkatáborok testi és lelki terrorjáról. A történet úgy indul, hogy Tóth Eszti és a Halmos nevű kistelepülés asszonyai fekete kendőkbe burkolózva elindulnak, hogy ételt és italt vigyenek férfi szeretteiknek, akiket a szovjet katonák három napos fizikai munkavégzés jeligével több hónapos kényszermunkára fogtak és messze elhurcolták őket a családjuktól és az otthonuktól. Amikor a lágerhez érnek, Tóth Eszti azzal szembesül, hogy a katonák nem engedélyezik neki, hogy láthassa apját, bátyját és szerelmét, Székely Pistát. A visszatartó parancsnak ellenszegülve megpróbál betörni a kerítésen túlra, ám ennek csak az lesz az eredménye, hogy a katonák egymás után megerőszakolják, később ebből a gyalázatos kapcsolatból teherbe esik, és életet ad egy kisfiúnak, akire sokáig csak a Sátán fattyaként, az életét örökre megnyomorító teremtményként tekint.

A sztoriban tehát az az igazán eredeti és izgalmas, hogy bár nem a munkatáborok meggyötört áldozatait állítja a középpontba, sőt a lágerek embertelen körülményeiről csupán beszámolókból és Székely Pista leveléből kaphatunk képet, mégis képes átérezhetően, egy ártatlan lány lelki szenvedését bemutatva tudósítani az évtized borzalmainak egyikéről. Ráadásul Nagy Zoltán Mihály a nyomasztó, depresszív hangulatot formai eszközökkel is fokozza. A kisregény felépítése egy rendkívül hosszúra duzzasztott monológra hasonlít, Nagy ezt pedig nem csupán az egyes szám első személyben való elbeszéléssel éri el, hanem azzal is, hogy kifejezetten zavaró, az élőbeszéd töredezettségére hasonlító, kizökkentő és egyenetlen sortördelést alkalmaz, ezzel együtt pedig kerüli a szöveg mondatokra való tagolását is.

A pályán már rutinosan mozgó Zsigmond Dezső rendező, valamint operatőre, Halász Gábor azonban sajnos nem gondoltak arra az adaptálás során, hogy esetleg Nagy Zoltán Mihály kisregényének formai bravúrjait megpróbálják mozgóképes megoldásokkal helyettesíteni. A kameramunka emellett nemcsak ahhoz képest szegényes, hogy − nyilvánvalóan költségvetési okokból − kerüli a tájleíró, monumentális nagytotálokat, hanem olykor meglepő módon amatőrfilmesnek, diákfilmesnek hat. Erre jön rá a steril, jórészt funkció nélküli fekete-fehéres, olykor pedig fakó, matt-színekben úszó színvilág, mellyel szintén kevésbé a nyomasztó hangulatot, mint inkább a szemet szúróan amatőr kivitelezést sikerül kiemelni.

A rendező és elsőfilmes alkotótársa, Balogh Géza által jegyzett forgatókönyvvel éppígy akadnak problémák. Bár a film érezhetően (sokszor még a dialógusok szintjén is) hű marad az irodalmi alapanyaghoz, és csak akkor változtat dolgokon, amikor azok a már fentebb is említett költségvetési okokból kifolyólag nem lennének megmutathatók (lásd pl.: az erőszak után Eszti nem tehervonattal, hanem egy révész segítségével jut haza, a regény vége felé lévő természeti tragédia, az árvíz pedig teljesen ki is marad), sajnos megfeledkezik Tóth Eszti a regényben jelzésértékűen azért megjelenített vidámabb pillanatairól, például a pár évvel a cselekmény ideje előtt zajló falubéli táncmulatságokról, amelyeken a fiatal legények egymással versengve próbálták megpörgetni a csinos lányt, akinek végül Székely Pista nyerte el a szívét. Ennél fogva pedig a film elhagyja a két állapot, a boldog, önfeledt múlt és a nyomasztó, felőrlő jelen közti erős kontrasztot is. Ez pedig azért nagy kár, mert valószínűleg sokkal inkább át tudnánk érezni a történelem kiszámíthatatlan eseményei miatt egymástól elszakított szerelmesek kálváriáját, ha akár csak egy-egy flashbackben igazán boldognak láthatnánk őket.

A kiváló színészi teljesítmények azonban kétségkívül A Sátán fattya javára írhatóak. A főszerepet játszó Tarpai Viktória, valamint a családfőt megformáló Trill Zsolt láthatóan igyekeztek a szűkös lehetőségekből is a maximumot kihozni, ahogy egyébként a díszbemutatón jelenlévő stábtagokon is érződött, hogy a kis költségvetés, valamint a film legyártásához rendelkezésre álló rövid idő ellenére is hatalmas lelkesedéssel dolgoztak a projekten. Éppen ezért is olyan fájó belerúgni a kész alkotásba. Ha ötletesebb rendezői, forgatókönyvírói és vizuális megoldásokkal lett volna megtámogatva, talán most azt írhatnám, hogy szélesebb közönséghez is érdemes lenne eljuttatni a most jósolható párszáz fős megtekintésen túl.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó