/ / /

· írta

Az erdélyi krimi is lehet olyan izgalmas, mint a skandináv Beszélgetés Bagota Bélával Interjú

Bányászthriller forog februártól az erdélyi hegyekben, aminek a hátterében ott kísért a rendszerváltás, a gyerekkereskedelem, és mindaz a feszültség, ami felhalmozódott az elmúlt húsz évben a magyarok és románok lakta kisvárosokban. De miért megy egy budapesti rendező Erdélyig a thrillerével? Miért vállalja a fagyoskodást mínusz húsz fokban? És milyen embernek ismerte meg Ridley Scottot? Mi döbbentette meg Angelina Jolie forgatásán? Bagota Béla mindezek mellett arról is mesélt, mikor érezte úgy, hogy kilökődött az űrbe, és mit köszönhet a Filmtettnek.

Bagota Béla (fotó: Czirják Pál)

Bányászthriller?

Inkább transznoir, azaz erdélyi krimi. A film egy hegyi kisvárosban játszódik, ami korábban bányásztelepülésként működött, de miután bezárták a bányát, a város lakossága olyan lejtőre került, ami meghatározza a bűnügyi szálakat és az emberek közötti erőviszonyokat. Hegyek közé ékelt város, ahol a természet vizuálisan is konfrontálódik az ipari zónával – ez a kép élt a fejemben, amikor írtam a történetet. Olyan thrillerként képzeltem el, amelyben a bűn és a főhős drámája a kulcsfontosságú, de a háttérből óhatatlanul is beszivárognak a társadalmi tényezők, amik átszövik az itt élők mindennapjait.

Mint a skandináv krimikben?

Pontosan. A bűncselekmények abból születnek, hogy az emberek különböző válaszokat adnak az egzisztenciális problémákra. Igyekszem mindenkinek megadni a maga igazságát ebben a közegben, ahol küzdelmes a megélhetés, és örök kérdés, hogy mibe lehet belekapaszkodni: pénzbe, hitbe, vagy a családba.

És a sztori?

Ez egy „kísért a múlt” történet. Én abban hiszek, hogy az ember addig fogja visszakapni a sorstól a múltjából eredő problémákat vagy bűnöket, amíg meg nem oldja őket. A Valan 1989. december 22-én kezdődik, amikor már a vidéki városokba is eljut a hír, hogy Ceaușescu menekül. A munkások nekitámadnak a rendőröknek, mivel a rendőrség soraiból komoly volt az átjárás a Securitateba, és ebben a kaotikus helyzetben nyomtalanul eltűnik az iskolából egy 13 éves kislány. A rendőrség nem, csak a bátyja, Péter nyomoz utána, aki 22 évvel később, a történet jelen idejében betagozódott az igazságszolgáltatás rendszerébe, és gyerekkereskedelmi ügyeket tár föl Brassóban, ahol minden megmentett gyerekben a saját húgát látja. Amikor előkerül egy nyom a húga eltűnésével kapcsolatban, visszatér a szülővárosukba, és megpróbálja kideríteni, mi történt vele.

Miért kellett Erdélyig menned ezzel a történettel?

A forgatókönyvírás során beleégett a fejembe a hó és a behavazott hegyekben lapuló bányaváros képe, ilyet pedig csak a Felvidéken vagy Erdélyben találni. Ezt a filmet muszáj valós környezetben leforgatni, mert havas területet műhóval vagy CGI-jal előállítani olyan óriási költséget jelent, amit egy elsőfilmes produkció nem engedhet meg magának. Márciusban utaztunk ki Erdélybe helyszíneket keresni a filmhez, és rögtön tudtam, hogy itt kell forgatnunk. Bevallom, akkor jártam először Erdélyben, de a produceremmel, Kántor Lászlóval pár nap alatt rátaláltunk Balánbányára, erre a völgybe ékelt, régi bányászvárosra, amire ránőttek a hegyek, és ettől nyomasztóan klausztrofóbbá válik a hely.

Felmerült, hogy tartsuk-e Magyarország határárán belül, állítsuk-e azt, hogy valahol Salgótarján környékén van ez a település, de én egyrészt nem szeretek hazudni, és amikor ezzel a helyszínnel a fejemben írtam tovább a forgatókönyvet, a történet elkezdte írni önmagát. Olyan konfliktusforrások szivárogta be a könyvbe, amik a környezetből táplálkoztak. Nem arra a sztereotípiára kell gondolni, hogy milyen problémák éleződnek ki a románok és az erdélyi magyarok között, inkább arra, hogy ebben a közép-kelet-európai országban erőszakos módon, véráldozattal eszközölték ki a rendszerváltást, és az ebből fakadó társadalmi feszültség máig éreztetheti a hatását, akár egy ilyen kis településen is. De a leghangsúlyosabb motívum, ami a helyszínnel együtt került a filmbe, hogy Romániában és Ukrajnában a mai napig központi probléma a gyermekkereskedelem. Tranzitországként Magyarország és az EU más államai is érintettek, de Romániában ez egy nagyon szembeötlő probléma, a történetben így fontos szerepet kapott, hogyan válnak a gyerekek áldozatokká a felnőttek különböző érdekei mentén.

Novemberi terepszemle, a háttérben Balánbánya (fotó: Bagota Béla)

Magyarországon sokaknak romantikus elképzelésük van Erdélyről, hogy az idő évszázadok óta megállt ott, és az emberek szent egyszerűségben élnek. Te le akarsz számolni ezzel az archaizáló képpel?

Nem azért megyünk Erdélybe, hogy képeslapokat gyártsunk. Nem szeretném idealizálni a kinti helyzetet, sem pesszimistán bemutatni. Az a célom, hogy a közeg és az atmoszféra lehetőleg sallangmentes és hiteles legyen, hogy a jó és a rossz, a szép és a csúnya helyzetek is az autentikusságból táplálkozzanak, és nem csak abból, hogy mi milyen irányba akarjuk tekerni a történetet.

Hogyan tudod megítélni, mi számít hitelesnek Erdélyben, ha nincsen róla személyes tapasztalatod?

A forgatókönyvíráshoz elsősorban emberismeret kell, és amikor bejártuk az erdélyi vidéket, az visszaigazolta, amit a világról és az emberi helyzetekről gondolok. Például hogy hogyan működik a hit és az összetartás Balánbányán, és hogyan hatott az emberekre, hogy – ott valóban – bedőlt a bánya 11 évvel ezelőtt. Komoly kutatómunkát végeztünk, de a hitelességet erősítette a producerem, Kántor Laci is, aki a kapcsolataival együtt hozzáadta a tudását is a történethez. A film látványtervezője, Damokos Csaba pedig sepsiszentgyörgyi, és ő vizuális szempontból tudja megtámogatni a hitelességet. Az sem baj, hogy részemről egy külső szemszög is érvényesül, mert a főszereplő gyerekkorában elszakadt ebből a kisvárosból, és felnőttként ez már egy új és részben ismeretlen közeg a számára, ami nekem segített abban, hogy azonosuljak a főszereplőmmel.

A helyi dialektust mennyire fűzöd bele a párbeszédekbe?

Játszunk vele: sok mindent el fog mondani az emberekről, miként használják a nyelvet, mennyire érződik a dialektus a kiejtésükön, egyáltalán magyarul, románul, vagy kevert nyelven, perfektül vagy hibásan beszélnek-e. A színészek is formálják a dialógusokat, és ezek a januári intenzív próbák során a helyükre fognak kerülni. Kilencven százalékuk határon túli magyar, vagy magyar-román színész. Vihettünk volna Budapestről is színészeket, akik eljátsszák, hogy ott élnek, de ez rombolta volna a film hitelességét.

Mi fogott meg Krisztik Csabában, hogy rá osztottad a főszerepet?

Szőkés, karakteres arcú színészt képzeltem el a főszerepre, aki külsőre is behozza a skandináv vonalat. Színkódokat alkalmazunk, és az ő családja világos árnyalatot kapott. A húga is szőke, aki eltűnik a film elején, és nekem fontos volt, hogy a bátyján keresztül visszaköszönjön a szőkesége a filmben. Ez már leszűkítette, milyen színészek jöhetnek szóba, aztán egyszer csak bevillant Csaba arca. Láttam már castingokon és kisebb filmszerepekben, tudtam, hogy megvan benne az a fajta intellektus, ösztönösség és jó fizikum, ami komplex módon kiadja Péter karakterét. Ő egy célratörő és racionális ember, aki jól végzi a munkáját, de miután visszatér a szülővárosába, és beszivárog az életébe, amit évtizedeken keresztül próbált eltolni magától, szétcsúszik. Krisztik Csabából a próbákon áradt a hűvös intelligencia és az őserő, miközben olyan fizikai ereje és jelenléte van, hogy azzal meg fogja tudni csinálni ezt a filmet, hiszen több, mint 30 napot lesz kamera előtt mínusz 20-25 fokban.

Krisztik Csaba (fotó: Gárgyán Eszter)

A többi színészt is megtaláltad?

Két hetet töltöttünk kint Erdélyben, ami alatt a helyszínek és a szereplők nagy részét megtaláltuk. Izgalmas túra volt ez számomra, mert a budapesti színészekről már eleve él egy kép az ember fejében, Erdélyben viszont igazi felfedezéseket lehetett tenni. Szerintem olyan figurák lesznek a Valanban, ami óriási meglepetést fok okozni a nézőknek. Ami azért is fontos, mert ez egy krimi, és ha egy olyan ismert színészre bíznánk egy szerepet, aki rosszfiúkat szokott játszani, azzal be is skatulyáznánk a karaktert.

A színészek kiválasztásában sokat segítettek a Filmtett erdélyi színészportréi, amiken tökéletesen látszott, hogy az adott színész milyen karakter: hogyan beszél, milyen elképzelései vannak az életről, a színészetről. Amikor gondolkodtam, melyik karakterre nézzem meg Hatházi Andrást, a filmtettes portréja erősített meg a döntésemben, de Bogdán Zsolt esetében is fontos referenciaértéke volt a videónak. András a főszereplő nagybátyját fogja játszani, a nagynénit pedig Nyakó Juli. Őt és Krisztik Csabát visszük Budapestről.

Nyakó Julit nem volt nehéz meggyőzni? Ritkán játszik már filmekben.

Felhívtam, és mondtam, hogy szeretném behívni szereplőválogatásra egy Erdélyben játszódó filmre, mire ő szinte sikított a telefonban, hogy imádja Erdélyt, és most rögtön szeretné megkapni a szerepet. Gyenge, elesett, demens nő ez a nagynéni, akibe nem beletalálni akartam a színésszel, vagyis nem egy elesett karaktert kerestem rá, hanem olyat, aki a habitusával, fizikumával kontrasztot tud alkotni vele. Ez pedig megvolt Juliban. De meggyőzött a Peer Gynt is, amiben átütő alakítást nyújtott a Stúdió K-ban: az elesett, mégis erős anya szerepében azt a karaktert karmolgatta már, amit ebben a filmben is kell neki.

Az erdélyi színészek közül még Pál Emőkét említhetem, aki a női főszerepet viszi, Marosvásárhelyről Tollas Gábort, Szentgyörgyről pedig Mátray Lacit és Fekete Lovas Zsoltot [ő játszotta Mátyás Pistit, a cigány maffiavezért az Aranyélet 2. évadában – S.T.].

Mit jelent egyébként a Valan? Azon kívül, hogy egy indiai kaszt.

Valannak Péter szülővárosát hívják. Balánbányán forgatjuk majd a filmet, a helyiek mindenben támogatják a produkciót, és nem szeretném, ha Balánbányával azonosítanák a történetet, mert ez nem egy dokumentumfilm erről a településről. Olyan címet kerestem, ami egy erős állítás, de valamiféle titkot is sejtet. Románul vale a völgy, ezért kevertük össze a Balánt és a vale-t, hogy se magyar, se román ékezetes név ne legyen, hanem egy fiktív városnév, ami mindkét nyelv felől értelmezhető valamennyire.

Valan, a fiktív helységnévtábla (fotó: Damokos Csaba)

2010-ben diplomáztál a főiskolán, de az osztályotokból eddig csak Császi Ádám (Viharsarok) és Cserhalmi Sára (Drága besúgott barátaim) jutott nagyjátékfilmhez. Hogyan éltétek meg, hogy a pályakezdéseteket megtörte a régi rendszerből a filmalaposba való átmenet?

A főiskola alatt végig hittünk benne, hogy működni fog a korábbi struktúra, és a rendezői diploma olyan biankó lesz, amit egy jól megírt tervvel nagyjátékfilmre válthatunk. Az MMKA akkor dőlt be, amikor végeztünk, mi pedig kaptunk ugyan támogatást a diplomafilmünkre, de csak egy kisebb összeget, és utána nem jutottunk nagyjátékfilmhez. A korábbi rendszer megszűnése nagy érvágás volt számunkra, az a hit, amivel elkezdtük a főiskolát, szépen felaprózódott. Kicsit úgy éreztük magunkat, mintha kilökődtünk volna az űrbe. Hirtelen nem tudtuk, mihez kezdjünk, de lassan mindenki részéről megszülettek a válaszok. De ezek szegregált válaszok voltak. Az utánunk jövő Enyedi-osztályé már egy csoportos reakció volt, ők ki is álltak egy szkeccsfilmmel, hogy megmutassák magukat.

Közülünk többen is low budget filmterveken kezdtek dolgozni, Sári gyorsan és ügyesen dobbantott a diplomafilmjével a nagyjátékfilm felé, Ádám pedig kivárta, hogy felálljon a filmalap, és elindítsa a történetet, amit meg akart rendezni. Én akkoriban olyan filmtervet dédelgettem, amit kevés pénzből nem lehetett volna megcsinálni, ezért inkább félretettem. Azt éreztem, hogy már nem lehet több szívességet kérni az emberektől, mert előtte öt évig is ezt csináltam a főiskolán, így aztán elmentem asszisztensként dolgozni filmekbe. Gondoltam, kivárom, amíg stabilizálódik a helyzet, és lesz forrás a filmekre, addig is tapasztalatokat gyűjtök. Huszonöt évesen végeztem, és úgy éreztem, még van mit tanulnom.

Gigor Attila (Kút), Reisz Gábor (Rossz versek), Bodzsár Márk (Isteni műszak) és Fazekas Csaba (Swing) mellett is tanultál asszisztensként, de a sort kiegészíthetjük Angelina Jolie-val (A vér és a méz földjén) és Ridley Scott-tal is (Mentőexpedíció).

Magyar filmek esetében valóban lehet tanulni a rendező mellett, de a hollywoodiakban fogaskerék vagyok a gépezetben. Engem nem érdekelnek a sztárok, és Gajdos Gábor, aki az egyik legjobb első asszisztens Magyarországon, főleg akcióstábokba, second unitokba hívott el maga mellé dolgozni. A sztárokkal általában a main unit dolgozik, akik bemennek a szettbe, elmondják a szövegüket, a szerződésükben még lehet, az is ki van kötve,  hogy hányszor, aztán szevasz, mennek haza. A vér és a méz földjén volt az első hollywoodi munkám, amiben az akcióstábot Simon Crane vezette, akitől úgy láttam, sokkal többet tanulhatok, mint Angelina Jolie-tól. Persze, mesélhetnék sztársztorikat Angelina Jolie-ról meg Ridley Scottról, de nekem fontosabb volt például, hogy Simon Crane milyen látásmóddal plánozza fel az akciójeleneteket, mint ahogyan Angelina Jolie kottázza le a jelenetet a színészeknek.

Azért elmesélsz egy sztorit Angelina Jolie-ról?

A Tűzraktérnél forgattunk egy akciószekvenciát, egy komolyabbat: sniperes üldöz sniperest a labirintusrendszerben. Terhelt nap volt, tudtuk, hogy Angelina ki fog jönni Simonhoz, és a helyszínnel kapcsolatban is folyt egy megbeszélés. Utána a unitunk producere odahívott magához, hogy menjek ki a Tűzoltó utcába, és hozzam be a motorral érkező futárt a hátsó bejáraton. Gondoltam, a helyszínnel kapcsolatban várnak infót, szerződést, akármit. Az utcán hatalmas tömeg fogad – erre a forgatásra mindig jöttek lelkesedni és fotózni az emberek –, majd meglátom a motorost. Elmagyarázom neki, hol a bejárat, de nem érti. Végül lejelzem neki, hogy jöjjön sétatempóban mellettem a motorral, így nem lesz feltűnő. Bekísérem, nézem, mit hozhatott a forgatásra, amikor leveszi a bukósisakot – és ott áll előttem Brad Pitt. Rögtön leesett, miért nem értett meg elsőre, és miért viselt sisakot. Közben az zakatolt a fejemben, mennyire szeretem a Hetediket, a Harcosok klubját, de a számon már az jött ki, hogy „Hello Brad, kérsz egy kávét?”. Rögtön visszaváltottam asszisztensre. Azt mondta, egy dolgot kér: hogy innentől kezdve egyáltalán ne foglalkozzak vele. Kijött Angelinához, csinál néhány képet, de ne ugrabugráljak körülötte. Jól kezelte a helyzetet, nem csicskáztatott senkit, csak élvezte a forgatást.

És mi volt az, amit csak Simon Crane-től leshettél el?

Simon minden akciójelenetben oda rakta le a kamerát, ahová kellett. Ez mindig sok előkészítéssel járt. Lenyűgöző volt nézni, hogyan plánoz fel például egy menetelést az erdőben, és választja ki azt az erdőirtásos szakaszt, ahol egy kránnal felső gépmozgást tud csinálni, hogy együtt haladjunk a katonákkal, és ehhez olyan optikát talál, hogy a fáknak is legyen húzása, a képnek pedig egy kis klausztrofóbiája.

Bagota Béla (fotó: Czirják Pél)

Tudod kamatoztatni ezt a tudást a Valanban is?

Igen, kisebb-nagyobb akciók tagolják a történetet. Nem kell hatalmas dolgokra gondolni, de én abban hiszek, hogy egy szimpla verekedést is fel lehet úgy pakolni, hogy akkorát üssön, mintha egy ház robbanna fel. Szeretem a dél-koreai thrillereket, amikben gyakran érzem úgy, hogy belém mar egy-egy ütés. Reális elemekből építkeznek, és ha valakit földhöz vágnak, az nem menetel tovább, mint a Terminátor, hanem látjuk, hol ütötték meg, mi fáj neki. El tud esni, csúszni, szédülni, borulni – attól izgalmas, hogy bármikor beütheti úgy a fejét, hogy utána nem áll fel. Ráadásul kreatívan használják a teret, és azt, hogy mit lehet csinálni egy székkel vagy egy pohárral. Nemcsak átdobják a másikat az asztalon, mert azt már ezerszer láttuk, hanem a környezetükben lévő tárgyakból építik fel az akciót.

Már csak a Ridley Scott-os sztorid van hátra.

Mi a fiával, Luke Scott-tal dolgoztunk a second unitban, marketinganyagokat, robbanásokat, űrjeleneteket forgattunk. Ridley Scottból annyit láttam, hogy ül a fekete sátrában, és walkie-talkie-n osztja az instrukciókat. Akkor ment csak be a színészekhez, ha nulláról kellett felrakni, vagy alaposabban át kellett beszélni egy jelenetet. Egyébként a walkie-talkie-n eligazított asszisztensei mindent lekoordináltak neki. A hollywoodi film olyan gépezet, amiben már nem lehet hibázni, a film tulajdonképpen megvan. Ridley Scott ráadásul nagyon felkészült rendező, Magyarországra is úgy jött, hogy previs-ben leforgatta az egész filmet [previsualisation, amiben vázlatszerű számítógépes grafikával modellezik a film egyes jeleneteit – S.T.]. Nyolcvanévesen is precíz és óriási munkabírású, de amikor nyitni kel a stáb felé, nagyon is emberi. Ügyesen kommunikál, jók a megjegyzései, nem Kim Dzsongunként cseszi le a munkatársait.

Én akkor találkoztam vele, amikor át kellett menni a main unithoz egyeztetni a színészekről, majd a forgatás vége felé, amikor a magyar stábtagok rám bízták, hogy dedikáltassam a cuccaikat. Ezt sem nyűgként élte meg, inkább szereplésként: jó kedve volt, hiszen a budapesti forgatás végéhez közeledtünk, és hát tudta, mit tett le az asztalra, úgyhogy örömmel szignózta az Alien-posztereket és a Blade Runner DVD-ket.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.