/ / /

· írta

Sorkin, ha szórakoztat

Aaron Sorkin: Molly’s Game / Elit játszma

Kritika

Jessica Chastain végre Oscart nyerhet, a legnagyobb izgalommal mégsem őt, hanem Aaron Sorkin bűvészmutatványát figyeljük: vajon a kamera mögött is helytáll Hollywood leghangosabban ünnepelt forgatókönyvírója? Vajon tényleg az író saját anyaga legjobb rendezője?

Ha van szupersztárja a forgatókönyvíróknak ma Hollywoodban, az nem Shane Black, és nem is Taylor Sheridan, hanem Aaron Sorkin, aki nem tud olyan zseniális rendezővel dolgozni David Finchertől (A közösségi háló) Danny Boyle-ig (Steve Jobs), hogy a végeredményre ne ő bélyegezze rá a stílusát legerősebben. Ha a nevét nem is, valamelyik szellemes aforizmákkal tűzdelt – és villámgyorsan tüzelt – párbeszédét biztosan hallotta már mindenki, Az elnök embereiben (The West Wing), mondjuk, vagy a Híradósokban (Newsroom). Fűződik a nevéhez innováció (az ún. walk and talk, a menet közben és hosszú körmondatokban elhadart dialógok), és vagy fél tucat remek film (igen, a Pénzcsináló is az). Vállaltan idealista, és büszke ismeretterjesztő, akinek filmjeiből nemcsak (al)világokat és (szub)kultúrákat, de aranyköpéseket (most épp Churchillét kudarcról és sikerről) és tudományos tényeket (milyen illatú a világegyetem közepe) lehet tanulni. Ő az okos ember álomgyárosa, aki olyan ügyesen bontja fel és rakja újra össze a hollywoodi dramaturgiát, hogy az idő múlására reflektálva, egy ember több nézőpontjából tud mesélni, de közben – mondom, idealista – a giccsig is elmerészkedő szívdobogtatásról sem kell lemondania.

Aaron Sorkin: Molly’s Game / Elit játszma

Ha innen nézem, az Elit játszma is parádés Sorkin-film. Kisujjában van a dramaturgia, tudja, hogyan zsonglőrködjön az idősíkokkal, és mikor varrja el a nyitva hagyott kérdéseket ahhoz, hogy a legnagyobb érzelmi hatást váltsa ki az emberből. Így aztán a profi síelőből a hollywoodi elit, majd az orosz maffia számára titkos pókerjátszmákat szervező Molly Bloom sztorija is érdekesen bomlik ki. Úgy, hogy azok számára is izgalmas legyen, akiknek a pókerről csak Korda Gyuri ugrik be, de a bulvárlapokba kívánkozó részletek mellett azt is érdeklődve kövessük, hogyan gondolja át az FBI-os letartóztatása után az életét, hol húzza meg az erkölcsi határt, amit nem hajlandó átlépni, és megválaszolja, hogy mégis miért fogott bele ez a tehetséges nő, aki nagyjából bármit kezdhetett volna az életével, nagytétű luxuspartik szervezésébe.

Aaron Sorkin: Molly’s Game / Elit játszma (2)

Sorkin 2010 óta valós emberekről ír filmeket, akik a technológiával, a tudománnyal megváltoztatták a világot (vagy a baseballt), filmjei elején mégsem díszeleg ott a legjobb hollywoodi ingyen reklám, az „igaz történet alapján”. Nem véletlenül: ő nem a valóságot, hanem a művészi igazságot keresi az élettörténetben, és addig boncolja élve az alanyait, amíg rá nem talált erre az eredeti értelmezésre – és nem fél attól sem, hogy ehhez az értelmezéshez hajlítsa a tényeket. Mark Zuckerberg nem azért hozta létre a Facebookot, hogy egy szerelmi csalódást kezeljen, a felvetés mégis egy zseniális kezdő- és zárójelenetet adott A közösségi hálónak. Az Elit játszmával sincs ez másképp, most is Sorkin értelmezése színezi át a történet minden percét, aki a férfiak világában érvényesülő, az amerikai nyeréskényszer által hajtott nőként állítja elénk Molly Bloomot, és arról mond egy szórakoztató példázatot, hogyan lehet megőrizni a becsületet egy korrupt, a nőiséget pedig egy patriarchális világban.

Hogy az Elit játszma zseniális helyett „csupán” jó – szellemes, csavaros, élvezetes – film lett, az épp ennek a kissé leegyszerűsítő olvasatnak köszönhető – és csak másodsorban annak, hogy Sorkin rendezőként még nem találta meg a hangját. Bár neki is jól áll A Wall Street farkasában annyira telibetalált, pörgős filmnyelv, nála még egy-egy jó beállításra háromszor annyi érdektelen jut. Mindezt el lehetne nézni egy kezdő rendezőnek, akinek amúgy sem az a dolga, hogy enciklopédikusra duzzassza a technikai tudását a filmezésről, azt viszont már kevésbé, hogy annyira idealizálja hősnőjét, hogy épp az az ambivalencia veszik ki belőle, aminek felfejtése a korábbi filmjeit működtette.

Aaron Sorkin: Molly’s Game / Elit játszma (3)

Zuckerbergben például az érdekelte, hogyan marta el találmányával és egójával maga mellől a barátait, Steve Jobsban az önáltatás, na meg a korszakos zseni és a zsarnoki seggfej kettőse, Billy Beane-ben pedig a babonás menedzsert látta, aki ugyanilyen babonás intenzitással hitt abban, hogy matekképletek alapján kell játszani a baseballt. Molly Bloomnak ezzel szemben csak a becsületesség marad, aki illegalitásba is csak kényszerből vonul, és miközben a poklot járja, büszkén állja a sarat. Chastain egyik nagy szerepe ez, el is tud játszani mindent, a földről újra és újra felálló, határozott jégkirálynőt, az apjával szembeszegülő dacos tinédzsert, és az ebben a kálváriában elvesző nőt is, ezért is kár, hogy Sorkint nem az ellentmondásai érdeklik, a drogfüggősége, a magánya, vagy hogy mennyire volt üres az a nyerés- és nyereségvágy, ami erre a pályára állította. Sokszor úgy érezni, a mellékalakok drámáit, az önsajnáló, alkoholista írét (Chris O’Dowd zseniális), vagy a higgadtságát elvesztő profiét (Bill Camp úgyszintén) jobban ki tudta bontani az író, mint a jégkirálynőként közlekedő Bloomét.

Aaron Sorkin: Molly’s Game / Elit játszma (4)

Érthető persze, hogy miért tartja hősnek a nőt, aki még az ellenségeit sem hajlandó kiadni az FBI-nak és a bulvársajtónak, pláne miután Sorkin maga is bekerült a hírekbe, amikor 2014-ben dél-koreai hackerek feltörték a Sony rendszerét és kiszivárogtatták a belsős e-maileket, amit az amerikai újságok gondolkodás nélkül leközöltek, ám ez az egyértelműre vasalt hőstörténet akkor sem olyan mély és elgondolkodtató, amilyet Hollywood legmenőbb írójától vár az ember. Nem gondolja tovább Sorkin filmről filmre előbukkanó témáit az apakomplexusról, siker és kudarc viszonyáról, de a karrierért beáldozott magánéletről sem, mert Molly privát kapcsolatai – az apjához fűződőn kívül – nem is kerülnek elő a filmben. Ritkán látunk be az erős nő maszkja mögé, és mintha egyébként is túl megbocsájtó lenne ezúttal az író, aki a végén még túl erős kézzel nevelő apát is felmentené, csak mert a gyerekei sikeresek lettek. (A Steve Jobsban még épp az ellenkezőjéről szólt a fáma.)

Aaron Sorkin: Molly’s Game / Elit játszma (5)

Cserébe viszont Kevin Costnernek ad nagy lehetőséget a fináléban, hogy megvillantsa színészi kvalitásait egy afféle vállon sírós, de a Sorkinnál kötelező pszichológiai olvasatot is felkínáló nagyjelenetben, és még attól sem riad vissza, hogy ezt az egészet idézőjelbe tegye. Sorkin hajlandó nevetni magán, és tekintélyes energiát feccöl abba is, hogy minket nevettessen. Eddig is megszórta aranyköpésekkel a filmjeit, az Elit játszma viszont roskadozik tőlük: az író legszórakoztatóbb művét tisztelhetjük benne, amiből végre kiderül, valójában mennyire vicces szerző. Csak egy dolgot nem tudhatunk meg soha: hogy mit hozott volna ki ebből egy zseniális rendező, Fincher mondjuk, vagy épp Scorsese.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Elit játszma (Molly's Game)

Elit játszma (Molly's Game)

Amerikai életrajzi, filmdráma, 2017. Rendező: Aaron Sorkin. Szereplők: Jessica Chastain, Idris Elba, Kevin Costner, Michael Cera.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    8/10
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film