Két hete fut a mozikban az Eagle Eye, Magyarországon ez idő alatt megnézték vagy tizenháromezren. Szempontunkból ez persze nem jelent semmit – ajánlani csak azoknak tudnám, akik nem vágynak többre másfélórás popcorn-rágcsálós punnyadásnál. Hiába vernek szét és robbantanak fel ugyanis több száz autót D.J. Caruso filmjében, az adrenalinszint alacsonyan marad.
Mivel köti le magát a néző ez esetben? Például újraszámolja a műfaj kliséit, és jókat röhincsél a tipikus fordulatok stupiditásán. Mindenkinek megvan ugye az a meglepetés, amikor a hiperintellingens, önálló életre kelt számítógépet úgy győzi le a sérülékeny emberellenfél, hogy azt a – különben végig szofisztikált – harc döntő pillanatában szétveri egy kalapáccsal. A bonyolultan tálalt sztori tehát a demokrácia problémájának és a gép-ember viszony tematizálása mentén szövődik.
Az első topik szerinti konfliktus alapeleme, hogy az amerikai állambiztonságiak a demokrácia megóvásának érdekében olyan programot hoznak létre, amely tökéletesen diktatorikus elvek alapján működik. A bámulatosan okos női (bár inkább csak feminizált) program neve Aria, feladata pedig az adatgyűjtés és -feldolgozás. De nem ám csak az amerikai társadalmat fenyegető gyanús arab fószerekről, hanem minden állampolgárról is, mint később kiderül azért, hogy vészhelyzetben – megzsarolva „aktivizálja” és – harcosként dobja be őket a háborúba.
A baj ott kezdődik, hogy egy közel-keleti katonai akció során, az amerikai elnök hibás döntést hozva támadást rendel el, jóllehet Aria ezt nem javasolja. És igaza van, az amerikaiak terroristagyűlést kiáltanak ott, ahol ártalmatlan temetési szertartás zajlik. A válasz nem marad el, a merényletekben több mint 50 amerikai állampolgár hal meg. Ha viszont az elnök – így Aria – zavart agyú, és ez ennyi állampolgár életébe kerül, akkor alkotmányellenessé válik az aktuális politikai hatalom. Likvidálni kell annak képviselőit, de az ezt engedélyező krízisprogramnak különös kódzárja van, amit az amerikai nép önjelölt cselekvőjeként fellépő Aria nem átall egészen szövevényes módon megszerezni. Ezek a szálak főhősünkhöz, a Shia LeBeouf által alakított Jerry Show-hoz vezetnek, akihez Aria női társat rendel Michelle Monagan személyében: egy szép napon mindketten arra ébrednek, hogy a minden kommunikációs eszközt használni képes program belekényszeríti őket a cseppet sem kényelmes partizánszerepbe. Nyomukban az FBI-jal, menetközben jönnek rá arra, mibe keveredtek, ahogyan az FBI-os Billy Bob Thornton is, aki nagystílűen feláldozza magát Aria megsemmisítése érdekében.
A gép-ember viszony probléma gazdag filmes hagyományára nincs itt hely kitérni, de az alapmodellhez a film nem sokat tesz hozzá. A mesterséges intelligencia perspektívájából feltett antropológiai kérdést a film az emberi irracionalitással válaszolja meg: a személyiség sokkal több annál, mint a megnyilvánulásairól szóló adatok összessége – ez a gép ellen vívott harcban is a nyerő aduász. A gépre vonatkozó kérdés viszont ehhez hasonló elgondolásra épül, amikor a program önállósodási folyamatának hátterében arra a mozzanatra hívja fel figyelmet, hogy az adatok összekapcsolódási lehetőségei egyszercsak egy más, az emberi kontroll alól kilépő szintet hoznak létre, és a bitek összességéből összeáll az egyénileg cselekedni képes szörnyszülött.
Az Eagle Eye jottányit sem mozdul el a műfaj kliséitől és dramaturgiájától, és nyilvánvalóan a biztos üzleti sikerre játszó alkotásban az egyetlen érdekesség az, hogy az átgondolatlan – terrorizmusból, összeesküvés-elméletből és mesterségesintelligencia-mítoszból kevert – közhelykoktél milyen önellentmondásokat mutat fel, akár egy skizoid kulturális öntudat lenyomataként. A film reagál a közelkeleti terrorizmus reprezentációjában bekövetkezett változásra: az arab temetést szétbombázó akcióra adott válasz indukálja a cselekményt, de ezt egyértelműen az amerikai elnök hibás döntése felől szűri meg. Kis téma itt a terrorizmus, és nem hangsúlyos az erre vonatkozó ellenségképző gyakorlat sem, az a gesztus pedig, hogy a történet gyorsan a demokrácia belső problémáira svenkel át, önkritikaként is olvasható. Viszont akkor miért is kéne a nézőnek halálra izgulnia magát az amerikai elnök megmenekülésért? kinek, minek a hőse Shia LaBeouf? – ezzel úgy tűnik, maga a film sincs igazán tisztában.
