Köszönjük, Mr. Day-Lewis!

Paul Thomas Anderson: Phantom Thread / Fantomszál

Daniel Day-Lewis a szerelmi drámában tipródó divattervező szerepében méltó módon int adieu-t a mozinak.

Daniel Day-Lewis viszonylag ritkán vállal filmszerepet, és még annál is ritkábban nyilatkozik, így különösen baljós volt, amikor bejelentette visszavonulását. Ő az a kaliberű művész, aki nem vészharangozással akarja bemutatandó filmjére terelni a figyelmet: megteszi ezt önmagában az a tény, hogy Day-Lewis jelenleg a világ legjobb színésze, akinél szinte mellékes, hogy minden Oscarrá válik, amihez hozzáér. Sokkal fontosabb, hogy rendre egyedülálló és zsigeri alakításokat tesz le az asztalra. Ha ez valóban a búcsú, akkor a szerelmi drámájában tipródó divattervező szerepében méltó módon int adieu-t a mozinak.

Paul Thomas Anderson szerencsésnek érezheti magát: Daniel Day-Lewis jellemzően hosszú évekig pihen két filmje között, mégis már másodszor mondott igent a 47 éves amerikai rendezőnek. Legutóbbi közös munkájuk kifejezetten gyümölcsöző volt: Day-Lewis megkapta a legjobb színésznek járó díjat, Anderson pedig a legjobb film, rendező és forgatókönyv jelölését a film operatőri díja mellett. A brit színész a 2012-es Lincoln óta nem forgatott, az ilyen köztes időszakokban szokott egy időre hátat fordítani a színészmesterségnek, és többek közt cipésznek állni. Anderson pont jókor ajánlott munkát neki, a kifejezetten válogatós színész igent mondott.

Reynolds Woodcock (Daniel Day-Lewis) ünnepelt divattervező az 1950-es évek Londonjában. Előkelőségek adják egymásnak a kilincset, miközben az enyhén furcsa férfi az alkotásnak hódol egy kihűlt párkapcsolat, nővére óvó tekintete, és anyja emléke mellett. Ebből zökken ki, amikor megismeri Almát (Vicky Krieps), a vidéki pincérnőt, aki bájos sutaságában nem is lehetne különbözőbb Reynoldsnál. Alma hamarosan nem csak a művész szívébe, de a házába is beköltözik, a ruhakölteményekbe pedig modellként bújik bele.

Csupán a történet ismerete alapján jogosan merül fel a klisé lehetősége: egy ünnepelt divattervező beleszeret egy nevenincs pincérnőbe, akiből modellt csinál – sosem hallottunk még ilyenről. Paul Thomas Anderson viszont dörzsöltebb forgatókönyvíró ennél, eszünkbe se jut ilyenre gondolni. A Fantomszál ugyan ízig-vérig szerelmes film, de korántsem egy idealizált tündérmese: a maga egyszerűségében mutat be egy szépséges, mégis mérgező kapcsolatot. Anderson sosem titkolta, hogy sokat merített Hitchcocktól, és A Manderley-ház asszonyából, ahonnan az őt foglalkoztató legégőbb kérdést emelte át: mi az ördögért nem hagyja el az egyik a másikat?

Ahogyan magát a szerelmet, úgy Reynolds és Alma párosát sem idealizálja: mindketten egyszerre gyarlók és jóságosak, kegyetlenek és gyengédek, kiállhatatlanok és szerethetőek. Ez a fájdalmas dinamizmus élteti őket – ahogyan Reynoldsot is az a típusú szenvedély élteti hivatásában, ami egyik héten hagyja rendkívüli zsenijét kibontakozni, a másik héten viszont mély letargiába dönti. A film fordulópontján Alma radikális eszközt vet be, amellyel ugyan meglehetősen drasztikusan, de maga tudja szabályozni Reynolds hullámvölgyeit – a film végére pedig zavarba ejtő fináléban lesz része a nézőknek.

A Fantomszálban a legfontosabb jelenetek mind a reggeli mellett történnek. Reynolds Woodcock ki is mondja a sírfelirat-gyanús bölcsességet: a reggeli egyáltalán nem a konfrontálódások ideje. Mégis, a legtöbb apró, de fontos mozzanat az étkezőasztal mellett zajlik: itt forr ki végleg benne a szakítás gondolata, így ismeri meg új barátnőjét, itt szembesül először Alma a divattervező kiállhatatlan oldalával. Mindez hamisítatlan angol előadásmódban, ahogyan csak a britek képesek teával a kezükben rezzenéstelen arccal egymást gyalázni.

A divatdiktátorokra szinte kötelező recept vonatkozik: ahogyan Meryl Streep Az ördög Pradát viselben vagy Audrey Tautou Coco Chanelként (neadjisten Ben Stiller Zoolanderként) mind-mind karakán, sokszor maníros, harsány jelenségek – ahogyan általában egy divattervezőt elképzelünk. Daniel Day-Lewis esetében egyáltalán nem kellett félni, hogy felcsapja a karakterhatározót. Reynolds egy egészen különleges figura: bogaras és furcsa, mégis a lehető legvisszafogottabb módon játssza ezt el a színész. Ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy míg a történetet teljes egészében Anderson találta ki – akkor kapott ihletet, mikor felesége ápolta őt betegsége közben –, Reynolds szövegeinek egy részét Day-Lewis álmodta meg. Mindezen nem érdemes csodálkozni, Daniel Day-Lewis a method acting élő szobra, együtt él és lélegzik a szerepeivel, még a visszafogottságot is olyan iszonyatos erővel és alázattal tudja átadni, ahogy nagyon kevesen.

Mellette Vicky Krips érdekes jelenség: egyáltalán nem egy főhősnő típus, mégis remekül működnek egymás mellett. Megjelenése, hangja, tekintete az egyik pillanatban megjátszhatatlanul igazi együgyűséget sugároz, a másik pillanatban bájos modell, aki vörös mosolya mögül bármire képes Reynoldsért. A furcsa trió harmadik tagja pedig Cyril, a tervező testvére, aki már-már bizarrul szoros kapcsolatban él öccsével. Az őt alakító Lesley Manville-t nem hiába jelölték kedden Oscarra – öröm nézni, ahogyan szemüvege fölött őrangyalként lesi Reynolds minden egyes mozdulatát.

A Fantomszál kifejezetten lassú film, 130 perces játékidejét jócskán lehet érezni, sehová sem siet senki. A szinte állandóan hallható zongoraszó néha kicsit már zavaró, a csendeknek viszont ennek köszönhetően kétszeres erejük van – jelölték is a filmzenét Oscarra. Ahogyan a rendezőt, a filmet, a jelmeztervezést, a női mellékszereplőt és a férfi főszereplőt is – Day-Lewisnak ez lehet a negyedik Oscarja (már a harmadikkal is rekorder volt).

Nehéz szívfájdalom nélkül nézni a filmet, és elvonatkoztatni attól, hogy valószínűleg tényleg most láttuk utoljára Daniel Day-Lewist a vásznon. Bele lehet látni a párhuzamot is a színész nyilatkozata – miszerint már nem ad neki eleget a színészet és új dolgokat ismerne meg – és aközött, ahogy Reynolds is gyötrődik a szakmája iránt érzett ambivalens érzéseivel. Hattyúdalnak méltó és gyönyörű, de ahogyan Reynoldsot is állandóan visszavárják az ollók és selyemszalagok, Daniel Day-Lewist is epekedve fogja visszavárni a filmszakma.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó