Harmat Eszter

/ / /

· írta

A szerepek játéka

Nic Balthazar: BenX

Kritika

[kritikaíró pályázat] Be kell vallanom, nem vagyok egy hőstípus, sosem éreztem késztetést arra, hogy az emberiség jótevője legyek. Nic Balthazar filmje után azonban úgy döntöttem, megkezdem karitatív tevékenységeim sorát. Első lépésként például embereket fogok bevonszolni a BenX című film vetítésére. Belátom, kissé erőszakos, és időigényes módja ez a közszolgálatnak, ám félő, hogy máskülönben egy újabb remekmű süllyed a lát(hat)atlan filmek sorába.

A belga Nic Balthazar első nagyjátékfilmjében olyan területre kalandozott, ahol nem sok filmkészítő, ám annál több rajongó fordult már meg, és tér vissza minduntalan: az on-line szerepjátékok világába. Az 1-esekből és 0-ásokból felépített univerzum e szeglete nemcsak hollywoodi léptékű látványvilága miatt lehet érdekes, hanem mert ez az a terep, ahol a hétköznapok unalmától elszakadni vágyó publikum kiléphet a nézőtér homályából, és a (fiktív) világot jelentő deszkákon, szereplőként vehet részt a cselekmény alakításában.

Nic Balthazar: BenX

Ebben a szubkultúrában él BenX, az Archlord nevű szerepjáték kivételes képességű karaktere. Igazi bajnok, aki Carlite nevű állandó partnernőjével karöltve hódítja meg a játék egyre magasabb szintjeit. A BenX figuráját irányító Ben a valóságban viszont már korántsem mozog olyan otthonosan. A cybertér hőse a való életben egy szerencsétlen, magányos kamasz, aki képtelen kapcsolatot teremteni a külvilággal, vagy kiismerni annak szabályait. Környezete különböző nevekkel látja el Ben „különcségét”: pszichológusok szerint autista, anyja szerint egyszerűen csak különleges, diáktársai szerint pedig egy lúzer, aki tökéletes alanya a kegyetlen tréfáknak. Ben e két világ közt ingázva igyekszik túlélni a mindennapokat, ám egy nap, amikor az aktuális iskolai megaláztatásáról készült videó felkerül az internetre, végleg felborul a féltve őrzött egyensúly.

Elsőfilmesek gyakori betegsége, hogy a bizonyítási vágytól kissé túlhajtva egy egész életművet szeretnének egyetlen filmbe sűríteni. A sokat markolás azonban sokszor káoszba fullad, ahol a néző legjobb esetben is csak értetlen pislogással jutalmazza a rendező igyekezetét. Nic Balthazar is elindul ezen az úton, nagy kanállal merítve mind a formai eszközök, mind a tartalmi elemek tárházából. A néző is pislog, ám ezúttal nem az értetlenségtől, inkább az ámulattól: a rendezőnek ugyanis sikerült egy átlátható, megható és mégis könnyed történet keretein belül mesélnie a szerepjáték és a valóság szembeállításáról, hazugságról, kamaszkorról és egyéb emberi játszmákról.

Laura Verlinden (Carlite) és Greg Timmermans (Ben)

A filmben végigvonuló kettősség, a szerep-, és az életjáték párhuzama elsősorban a képi világ szintjén valósul meg: a kézikamerával felvett dokumentarista stílusú jelenetekbe a rendező bravúros ötletességgel ágyazza be a szerepjátékok stilizált világát megidéző animációs technikát. Balthazar ezzel a gesztussal bebizonyítja, a szerepjáték nem más, mint a valóság sematizált, annak rendszerhibáitól (előítélet, egyenlőtlenség) mentes, steril tükre; egy eszköz, melynek segítségével átláthatóbbá válik az Élet nevű szerepjáték is.

Ben, ott, ahol a különböző álarcok nem vehetők fel egyetlen kattintással, képtelen más lenni, mint aki reggelente visszanéz rá a tükörből, és képtelen magát normálisnak hazudva beállni a sorba. A felnőtté válás legnehezebb lépésénél látszik megtorpanni, Ben azonban nem hagyja magát: Archlordbeli kardja helyett kamerával indul harcba, mely éppúgy lehet az igazság feltárásának, mint a hideg manipulációnak az eszköze. Ám hogy e kétélű posztmodern fegyver mivé válik Ben kezében, maradjon egyelőre a film titka.

„ahol az álarcok nem vehetők fel egyetlen kattintással…”

Mert Balthazar több meglepetést is tartogat a néző számára. A gördülékeny, fordulatos cselekmény nem teljesen kiszámíthatatlan úton halad előre, a csavar azonban éppen akkor fordul egyet, amikor a legkevésbé sem számítunk rá. A bibliai utalásokkal tűzdelt, 21. századi (ön)megváltástörténetté fejlődő film egy pillanatra sem válik didaktikus parabolává: helyenként komor, mégsem lehangoló, meghökkentő, ugyanakkor mélyen átérezhető emberi dráma.

A rendező mellett a Bent alakító színész is megérdemel néhány magasztaló szót: Greg Timmermans sallangoktól mentes, visszafogott, őszinte alakítása az, ami felteszi az i-re a pontot. Hogy melyik i-re? Nos arra, amelyik a film talán legtalálóbb jelzőjében van: kihagyhatatlan.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Ben X

Ben X

Belga–holland filmdráma, 2007. Rendező: Nic Balthazar. Szereplők: Greg Timmermans, Laura Verlinden, Marijke Pinoy, Pol Goossen, Titus De Voogdt, Maarten Claeyssens, Tania Van der Sanden, Johan Heldenbergh, Jakob Beks.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    8/10
  • A látogatók szerint
    10 · 21 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film