Jakab-Benke Nándor

/ / /

· írta

A spoilermentes történet

Brendan Greene: PlayerUnknown's Battlegrounds

Kritika

Nálunkfelé legutóbb azzal került be a mainstream hírekbe, hogy lehet benne vezetni 1310-es Daciát. Ez tényleg vicces apróság minden, keleti blokkban felcseperedett gémer (és nemgémer) számára, viszont ez a legkevésbé érdekes dolog ezzel a játékkal kapcsolatban. Mitől olyan cefetül népszerű a PUBG?

Brendan Greene: PlayerUnknown's Battlegrounds

Ahhoz képest, hogy ez a rovat olyan játékok kapcsán (és miatt) jött létre, amelyek izgalmas új perspektívákkal szolgálhatnak a mozgóképes narráció, képalkotás, vagy akár műfajiság jelenét és jövőét illetően is (egyszóval nemcsak játékosoknak, hanem filmszeretőknek is mondhatnak valamit), rögtön kivétellel kell erősítenünk a szabályt, hogy egy vérbeli indie multiplayert vesézzünk ki. A PlayerUnknown's Battlegrounds (ebből a szókapcsolatból az első, a PlayerUnknown a játékot megálmodó programozó, Brendan Greene „művészneve”, és noha korántsem először szerepel egy játék címében az alkotó, a megálmodó vagy az adaptált mű szerzőjének neve – pl. Tom Clancy’s; Sid Meier’s; sőt, Clive Barker’s címkével ellátott horror-játékot is láttunk már – ennyire a semmiből felbukkanni igencsak bravúros húzás) egy olyannyira többjátékos termék, hogy semmiféle single player-üzemmód nincs benne, még egy szikra előzménytörténet, tutorial vagy cutscene erejéig sem. Szóval elég nehéz lenne elspoilerezni, cserébe viszont a legtöbb multiplayer-játék hibáját (hogy tudniillik mire az emberfia letölti és játszani kezdi, a napi 24 órában kizárólag ezt csináló kínai tizenévesek már akkora előnyt tesznek szert benne, hogy rögtön el is megy a kedvünk tőle) azzal küszöböli ki, hogy nincsen benne még értelmezhető karakter sem – csak mi magunk, a saját (user)nevünk alatt. Nem fejlődünk, nem mentjük el a fegyvereinket és a tapasztalat-pontjainkat, senkit sem érdekel, hány órát öltünk már bele: minden egyes játék a zéróról indul. Egyszerűségében nagyszerű, annyira megfoszttatott minden klasszikus videójátékos és narratív sallangtól, hogy ez a pőreség tényleg par excellence online élménnyé teszi.

Brendan Greene: PlayerUnknown's Battlegrounds (2)

A helyzet a következő: a szerver addig vár, amíg összegyűl száz ember (ez egy percen belül meg is szokott történni). Utána repülőre kerülünk, a repülő pedig átrepül (mindig más-más irányból) egy kb. 8 km2-es, leginkább orosznak tűnő sziget fölött, ezalatt bármikor van lehetőségünk kiugrani. Egyszál ingben és gatyában. Érdemes közben figyelni a sziget térképét, hogy ne épp a semmi közepére zuhanjunk le, hanem ha lehet, találjunk valami épületfélét, mivel a szerver oda rejti el (teljesen random módra) a fegyvereket, páncélzatot, miegymást. Némi ejtőernyőzés után leszottyanunk, és kezdődhet a szaladgálás. Főleg, ha látod, hogy pont melletted ugrott ki valaki, és ugyanabba a vakolatlan házba vagy elhagyott raktárépületbe tart. Eleinte csak ökleinket használhatjuk, aztán egy pisztoly, egy puskanyíl vagy egy gépfegyver mellett találunk golyóálló mellényt, fejvédőt is... és így tovább. Egészen addig, amíg hátulról el nem dördül egy lövés, el nem vörösödik a képernyő, és nem közli a szerver meglehetősen hidegen, hogy bizonyos Ikszfalvi Géza nevű user tarkólövéssel épp leterített. Káromkodás, újratöltés, most már okosabb stratégiával. Végre te is kinyírsz valakit... és így tovább. A majomketrec sziget hatalmas, a játék pedig úgy szigorít azok ellen, akik bujkálva próbálják kivárni az életben maradást, hogy időnként szőnyegbombáz egyet, közben meg egyre kisebb, (szinte) koncentrikus köröket rajzol, amibe karámszerűen betereli a játékosokat – aki ugyanis körön kívül marad, arra biztos halál vár. Ezenkívül viszont nincs AI, tehát nincs gépi játékos sem: a többi 99 ember is ugyanúgy üldögél otthon, és egy más színű fotelben, más méretű tévén, más fejhallgatóval, de ugyanakkora adrenalinszinttel vadászik rád.

Brendan Greene: PlayerUnknown's Battlegrounds (3)

Ismerős lehet az alaphelyzet a Battle Royale című kultikus japán sci-fiből is, de a fiatalabbak az Éhezők viadalára is könnyen ráismerhetnek a last man standing típusú játékmenetben. Csak míg a regényekbe és a filmekbe a (forgatókönyv)író kénye-kedve szerint hősöket írhat, akik vajszívük, neveltetésük vagy akár nemes lelkük miatt megkegyelmeznek az utolsó ellenfélnek, addig a játékszerveren – mint a való életben – nincsenek hősök. Mi nem lehetünk azok. Itt csak vadász és vad van, s ez a két szerep töredékmásodpercek alatt felcserélődhet. Ilyen szempontból éppen egyszerű premisszája miatt tökéletes háborúszimuláció (sokkal inkább, mint a nagystúdiós Call of Duty, vagy Battlefield sorozatok), és mint ilyen, kicsit saját énünk sötétebbik, ösztönök uralta oldalát dolgoztatja meg a legjobban. Nem omnipotensnek érzed magad fegyverrel a kezedben – mint a shooter-műfajok nagyrészében –, hanem a szorongás, az adrenalin és a túlélő/vadászösztön sajátos elegye lüktet az egyébként meccsenként legfeljebb 30 perc alatt.

Brendan Greene: PlayerUnknown's Battlegrounds (4)

Szóval nem csoda, hogy ennyire sikeres: olyasmik ezek, amit a nappalink vagy a moziszékünk kényelméből ritkán érzünk, legyen szó bármilyen műfajról vagy műnemről. A szorongató harci helyzet és a fotel közti kényelmes distancia az, ami ennyi embert képes bevonzani. A PUBG-ben előre megírt karakter híján saját magunkkal kell azonosulnunk, és ez nagyon jó alkalom lehet egy kis önvizsgálatra. Száz alkalomból százszor fogunk (megpróbálni) ölni, és nem az ölés kedvéért, hanem a túlélés kedvéért. Még a jól láthatóan fegyver nélkül sarokban kuporgó srácot is. Hiszen tudjuk, hogy pár perc múlva ő nem kegyelmezne nekünk. Kegyetlennek tűnő játék, de nem feltétlenül azért, mert az emberek kegyetlenek lennének. Önmagunkban nem vagyunk azok, csak összezárva. Érdekes, hogy a gép még instrukciókat sem ad arra vonatkozóan, hogy mit kell csinálni. A multiplayerek „műfaji” hátteréből, no meg ösztöneinkből következtetjük ki, hogy gyilkolni kell. A csupasz alapötletet tehát a felhasználók nagyon gyorsan megtöltötték tartalommal, de legalább a játék okozta „traumák” utólag jó alkalmat nyújthatnak egy-egy mezei filozófiapartira saját magunk csoportos viselkedését illetően. És itt jön be eme rovat címe is: játék. Ha belegondolunk, a PUBG alig különbözik gyerekkorunk hunyócskáitól, bújócskáitól – talán annyival, hogy utóbbiak közül tényleg volt, ami végül vérre ment.

Brendan Greene: PlayerUnknown's Battlegrounds (5)

Apropó, csupasz alapötlet: a játék vizualitásáról még nem is ejtettünk szót. És sajnos nem is érdemes: kinézete egy legalább hat-hét éves játékot idéz – a fentiek tükrében viszont ez egyáltalán nem mérvadó. Nem a látványért tapadunk a képernyőre. A PUBG igazi indie játék: már akkor játszották, amikor készen sem volt, és noha a PC-verzió elvileg befejezett, igen csiszolatlan, és folyamatosan érkeznek a frissítések hozzá. Az Xbox-verzió (ezt használtuk jelen kritika megírásához is) még mindig csak beta, és látszik is rajta: tele van hibákkal és ugyan 4K a látvány, a framerate igencsak gyalázatos; a PS4-verzió pedig még csak most készül. Ja, és tényleg lehet benne Daciát vezetni.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Címkék

, , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film