Rácz Viktória

/ / /

· írta

A Tonya Harding-menet

Craig Gillespie: I, Tonya / Én, Tonya

Kritika

A 90-es években nem csak az O. J. Simpson-per és a Monica Lewinsky-botrány okozott emlékezetes médiaszenzációt az Egyesült Államokban. 1994 januárjában az olimpiára edző Nancy Kerrigan jégkorcsolyázó éppen elhagyta a pályát, amikor egy ismeretlen férfi térden ütötte egy gumibottal. A rendőrségi nyomozás során kiderült, hogy az elkövetőt a rivális jégkorcsolyázó Tonya Harding ex-férje bérelte fel.

Harding mindig is tagadta, hogy részt vett volna a támadás megtervezésében, ám hiába volt akkoriban Amerika egyik legígéretesebb sportolója – ő volt az első amerikai nő, aki versenyen megugrotta a tripla axelt – a Kerrigan-ügy azonnal véget vetett a karrierjének.

Craig Gillespie rendező (Plasztik szerelem / Lars and the Real Girl) és Steven Rogers forgatókönyvíró (P.S. I Love You) úgy döntöttek, hogy több mint húsz év után itt az ideje vászonra vinni az amerikai sportvilág legnagyobb antihősnőjének történetét. Műfajnak a fekete komédiát választották, ez a döntés pedig a téma érzékenysége miatt elég merész, a film megnézése után viszont egyértelművé válik, hogy ehhez az őrült, és néhol röhejes történethez tökéletesen passzol a stílus. Tonya Hardingról a botrány óta csak olyan kontextusban beszéltek, ahol ő volt egy sportvicc csattanója. A bulvársajtótól kezdve a talk-show műsorvezetőkig mindenki Tonya kárára sütötte el a poénjait, és tulajdonképpen ez a film is ezt teszi, csak közben felhasználja Harding perspektíváját ahhoz, hogy ismét emberi lényt csináljon a viccek tárgyából.

Craig Gillespie: I, Tonya / Én, Tonya

Mert ki is volt valójában Tonya Harding? Egy szegény, munkásosztálybeli lány, akit apja elhagyott, az anyja pedig rendszeresen bántalmazott fizikailag és verbálisan is. A korcsolyázásra tette fel az életét – a sportkarrier érdekében a középiskolát sem végezte el – pedig a versenypályán tehetsége ellenére is folyton lepontozták, mert nem testesítette meg az amerikai „lányos lány” sztereotípiát. Az Én, Tonya csak a játékidő második felében foglalkozik az elhíresült incidenssel, addig pedig egészen rendhagyó és kifejezetten hatásos módon dolgozza fel a folyamatos abúzus lélektani folyamatait. „Nancyt egyszer ütik meg, és az egész világ beszarik rajta. Nekem a verés egy teljesen mindennapos esemény volt.” – ez a meglehetősen provokatív mondat akkor hangzik el Tonya (Margot Robbie) szájából, amikor éppen arról mesél, hogy első férje, Gillooly (Sebastian Stan) rendszeresen verte, de úgy volt vele, hogy végülis az anyja is ugyanezt csinálta, szóval valahol ez biztos az ő hibája. A bántalmazás olyan túlzó és abszurd módon van megjelenítve, hogy moziban nézve egészen groteszk élmény a film, ugyanis a közönség nem egyszer felnevet ezeken a jeleneteken – csak hogy utána egyből elszégyellje magát, amint rájön, hogy pontosan min is nevet. Erre segít rá a Tonya édesanyját alakító Allison Janney, aki megsemmisítő mondatait tökéletes komikusi időzítéssel adja elő, pedig elborzasztó a gondolat, hogy ezeket a mondatokat egy valódi anya mondja a valódi lányának. Gillespie látszólag viccként adja el a Tonya-sztorit, pedig valójában pont arról szól az egész film, hogy mennyire tragikus ez a történet.

Craig Gillespie: I, Tonya / Én, Tonya (2)

Tekintve, hogy a történetet Tonya perspektívájából ismerjük meg, elkerülhetetlen az empatizálás, mégsincs szentnek beállítva. Egyáltalán nem megbízható narrátor, számtalanszor elhangzik a „Sosem tettem ilyet.” és a „Nem tehetek semmiről.” mondat, olyan szituációkban is, amelyekben egyáltalán nem volt ártatlan. A film célja, hogy igazságot szolgáltasson Hardingnak, hiszen bár igaz az, hogy ha minden bántalmazó szülők által felnevelt ember mentesülne a felelősségre vonás terhe alól, akkor alig lézengene pár ember a börtönökben, mégis nehéz elítélni egy olyan ember rossz döntéseit, akinek hároméves korában már megmondták, hogy annyit ér, amennyi díjat haza tud hozni a versenyekről. A túlhajszoltság, illetve az edzők és a média által generált folyamatos versengés egy viszonylag kiegyensúlyozott embert is megvisel, hát még egy mindössze huszonhárom éves, folyamatos terrorban tartott lányt.

Craig Gillespie: I, Tonya / Én, Tonya (3)

Margot Robbie átalakulása „white trash”-sé bámulatos színészi teljesítmény, mégsem volt a legjobb választás a szerepre. A 155 centis Tonya Harding éppen azért szenvedett meg nagyon a zsűri megítélésével, mert nem felelt meg a jégkorcsolyázóktól elvárt kecses, vékony és magas nőideálnak – ellenben Nancy Kerrigannel. A sminkesektől kezdve az operatőrön át magának Robbie-nak is egyértelmű célja, hogy két órára elhitessék velünk, hogy nem a világ egyik legszebb nőjét látjuk a vásznon, de egy ténylegesen kisegér-hatású színésznővel jobban átadható lett volna Tonya esszenciája.

Craig Gillespie: I, Tonya / Én, Tonya (4)

Az Én, Tonya működik izgalmas sportfilmként, félig-meddig hiteles életrajzi filmként, provokatív vígjátékként, de kőkemény lélektani drámaként is. Sokaknál kiüti a biztosítékot a film szemtelen stílusa, de azoknak, akik felülnek a Tonya-vonatra, remek utazásban lehet részük a sportvilág bugyraiba.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Én, Tonya (I, Tonya)

Én, Tonya (I, Tonya)

Amerikai életrajzi, vígjáték, filmdráma, 2017. Rendező: Craig Gillespie. Szereplők: Margot Robbie, Sebastian Stan, Allison Janney, Julianne Nicholson, Paul Walter Hauser, Bobby Cannavale, Bojana Novakovic.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    9/10
  • A látogatók szerint
    9 · 3 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film