Kiállítvány

Julian Rosefeldt: Manifesto / Manifesztum

Karl Marxtól Dziga Vertovig, a vorticizmustól a pop-artig körülbelül ötven híres kiáltványt kelt életre Julian Rosefeldt német művész Cate Blanchett tolmácsolásában. Figyelemreméltó kísérlet, de a múzeumok folyosóira száműzött avantgárd film nem ezzel az alkotással fogja visszahódítani magának a mozit.

Egy kezemen meg tudom számolni, hány kísérleti film került az elmúlt években a magyar mozikba, ezek nagy része ráadásul pont azért, mert hazai produkció (Az itt élő lelkek nagy része, Fagyott május). A legtöbb experimentális alkotás napjainkra azonban jobb esetben arra szakosodott fesztiválok programjaiba, kevésbé szerencsés esetekben múzeumok elkülönített black boxjaiba, vagy még rosszabb esetben az említett múzeumok megvilágított, fehér folyosóin elhelyezett apró monitorokra száműzetett. Ellentmondásos, mostoha helyzet ez, ahol az avantgárd film éppen ideális bemutató közegétől van megfosztva, a kiállítótermek pedig oda nem igazán illő, másfajta befogadást igénylő műalkotásokkal vannak feltöltve. Pont ezért kuriózum egy olyan premier, mint a Manifesztum, mely a sors fintoraként fordított utat járt be a kísérleti film műnemével szemben: tizenhárom részes videó-installációként kezdte három évvel ezelőtt egy múzeumban, mielőtt kilencven perces nagyjátékfilmmé alakították. Ez utóbbi tavaly került bemutatásra a Sundance-en, majd jutott el végül hozzánk, immáron tradicionális moziforgalmazás keretében.

A projekt Julian Rosefeldt német művész fejéből pattant ki. Először is összegyűjtötte a világ leghíresebb kiáltványait, legyenek azok politikai manifesztumok vagy művészi krédók. Körülbelül ötven esszenciális szövegre szűkítette le ezt a listát, melyeket főbb irányzatok szerint csoportosított, majd montázsszerűen összevágott. Az így keletkezett tizenhárom csoporthoz hozzátársított ugyanennyi szituációt, melyeket Cate Blanchett-tel előadatott és lefilmezett. Így jött létre a tizenhárom részes, egyenként tíz perces videóból álló installáció, melynek egyes szegmenseit szinkronban vetítették – New Yorkban például egy hangárszerű kiállítótérben (Park Avenue Armory) véletlenszerűen szétszórt vásznakon. Rosefeldt alkotása a legtöbb kísérleti filmmel ellentétben tehát nem kiszorult a mozikból, hanem eleve múzeumi fogyasztásra készült, kihasználva annak előnyeit. Felmerülhet tehát a kérdés, hogy mennyire működik egy ilyen installáció eredeti közegéből kiszakítva, egy összefüggő másfélórás mozifilmmé összevágva.

Minthogy csak képeken láttam eredeti formájában a Manifesztumot, nem nagyon rendelkezem összehasonlítási alappal. A legnagyobb különbség mégis az, hogy míg múzeumi térben szabadon mászkálhatsz, a szegmenseket tetszőleges sorrendben tekintheted meg, egyszerre többet is befogadhatsz, sőt, ösztönözve vagy rá, ha pedig az egyik untat, simán továbbléphetsz egy másikhoz, addig a mozi esetén teljesen a szerző ízlésére vagy bízva. Ő szabja meg, hogy mi mit követ, és melyik jelenetben mennyi időt kell eltöltenünk, mielőtt továbbröppenhetnénk: lineáris formába önti, rendszerezi, ütközteti azokat. Rosefeldt szerencsére nem volt lusta a filmverzió elkészítésénél, nemcsak egymás mögé dobálta a tízperces videókat, fontos eleme lett a moziváltozatnak a montázs. Kezdve ott, hogy körülbelül negyvenpercnyi anyagot nyesett le az összjátékidőből – és bár a tizenhármas felosztást többnyire megtartotta, néhány szegmenst feltördelt, hogy vissza-visszatérjenek a film során. Nagyjából sikerült is kiküszöbölnie az ügyes vágással, hogy az alkotás vontatottá váljon, és talán ez volt a legnagyobb feladat a moziverziónál, ugyanis ahhoz, hogy egy ültő helyében végignézzük, muszáj fenntartania a figyelmünket.

Persze így is elmondható, hogy nem minden szegmens ugyanolyan erős. Vannak kimondottan ötletes gegek a filmben: a „konceptuális művészet / minimalizmus” részben például önmagát interjúvolja meg Cate Blanchett egy hírműsor helyszíni kapcsolásánál (fergeteges színészi teljesítmény, ahogyan a jellegzetes hírolvasói, valamint riporteri hanglejtéssel szavalja el a kiáltványokat), de a filmes manifesztumokat tartalmazó záróepizód is rendkívül szellemes, amelyben Jarmusch, Herzog és a Dogma95 tanításait rajzórán résztvevő tízéveseknek mondja fel a tanárnő. Más jelenetek vizuálisan izgalmasak, mint pl. a futurizmus lassú kameramozgással kibontakozó stilizált tőzsdei díszlete, vagy a hetvenes évekbeli szovjet sci-fiket idéző laboratórium komótosan le-felsikló felvonói a „szuprematizmus / konstruktivizmus” epizódban. Nagyon érezhető mind a tudatosan felépített, mind a megtalált helyszíneken, hogy a rendező eredetileg építészetet tanult egyetemen – ezektől lesz a Manifesztum egy film, és nem egy színpadi monodráma.

Máshol azonban a szöveg kerekedik felül a képen: a dada összekötése egy temetéssel persze humoros, itt mégis az idézett manifesztumokat meghazudtolóan ingerszegény lett éppúgy a csomagolás, mint az előadás – ahogy az üzleti partin játszódó epizód alatt is könnyen lankadhat az ember figyelme, és nemcsak azért, mert az absztrakt expresszionisták írták a legsótlanabb kiáltványokat. És bár az előző bekezdésben dicsértem az ellenkezője miatt, a teatralitást se sikerült teljesen levetkőznie Rosefeldt filmjének (mely talán visszavezethető oda, hogy a rendező rengeteget dolgozik színházban), így sokszor támadhat az az érzésünk, hogy igazából Cate Blanchett egyszemélyes showműsorán ülünk, ahol az előadása mögött háttérbe szorul a tartalom. Így bár a minimumot megugorja, mégis hagy kívánnivalót maga után rendezés és vágás egyaránt. A montázs például lehetett volna sokkal radikálisabb: az osztott képernyővel és a szinkronban szavalt kiáltványok muzikalitásával csak az epilógus legvégén játszik el a filmváltozat, miközben a kiállítása pont arról szól, hogy egy térben, párhuzamosan mennek a monológok. A Manifesztum ötletesen válogatja, gyúrja össze és helyezi új kontextusba a híres szövegeket, és vizuálisan izgalmas, jól előadott, szórakoztató keretbe foglalja azokat, de valami mégis hiányzik belőle, hogy ne úgy tekintsünk rá, mint ritka látogatóra egy más médiumból (lásd még: moziban vetített tárlatvezetések, opera- illetve színházi előadások).

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó