Fodor Kata

/ / /

· írta

Óda egy áfonyás pitéhez

Wong Kar-Wai: My Blueberry Nights – A távolság íze

Kritika

[kritikaíró pályázat] Wong Kar-Wai első angol nyelvű filmjébe igyekszik átmenteni jellegzetes szerzői látásmódját, de a Távol-Kelet finom érzékkel ábrázolt egzotikuma helyett ezúttal csak a klisékkel teli urbánus Amerikából kapunk ízelítőt.

A történet egy összetört szívű lány, Elizabeth (Norah Jones) utazását követi végig, melynek során megpróbál felépülni a szerelmi bánatából és újra önmagára találni. Az út egy New York-i kávézóból indul, ahová Elizabeth minden este betér, remélve, hogy volt barátja eljön az otthagyott lakáskulcsáért. A kávézó sármos tulajdonosa Jeremy (Jude Law) éjszakákon át beszélget vele, és áfonyás pitével vigasztalja a csalódott lányt, ám Elizabeth egy napon váratlanul elhagyja a várost, a hosszabbik utat választva. Memphisbe megy, ahol két állást is elvállal, nappal pincérnő egy étkezdében, esténként pedig egy bárban dolgozik. Itt ismerkedik meg az összetört szívű alkoholista rendőrrel (David Strathairn), és hallgatja meg az ő és a csalfa feleség (Rachel Weisz) történetét. A dolgok szerencsétlen alakulása miatt továbbindul, majd végül Las Vegasban köt ki egy lehengerlő pókerjátékos (Natalie Portman) társaságában. Az út végeztével visszatér, és átmegy az ominózus kereszteződésen, amely a kávézóhoz vezet, vissza Jeremyhez.

Szín- és fényorgia ripacskodással vegyítve.

A forgatókönyv hiányosságai már ebből a rövid leírásból is érezhetőek. A cselekmény egyenes vonalon halad a végkifejlet felé, a zárlat már a kezdetektől megjósolható, és a keretes szerkezet sem mondd többet annál az elcsépelt gondolatnál, hogy érdemes mindig a hosszabb utat választani. A film továbbá semmilyen műfaji elvárásnak nem tud megfelelni, a road-movie konvencióitól eltérően kevés helyszínnel operál, illetve nem elég hangsúlyos az út motívuma. Tekinthető belső utazásfilmnek, ám ahhoz túlzottan közhelyes a gondolatvilága, és nem összpontosít kellőképpen a hősnőre. Melodrámaként is értelmezhető, de ennek a konvencióit épp a távolság hangsúlyozása rombolja le. A párkapcsolat kifinomult ábrázolása, mely Wong Kar-Wai többi munkájának fő jellegzetessége, kimarad a filmből, és ezt az epizódfigurák jelenléte sem pótolja, így keserédes melankólia helyett émelyítő íz-parádét kapunk, nagy adag cukormázzal leöntve.

Christopher Doyle féktelen izzású, gyönyörködtetően szabálytalan kameramunkájának hiánya végig érződik a filmen. Bár Darius Khondji mindent bevet, hogy felidézze a jellegzetes képi világot, próbálkozása nem marad több giccses szín- és fényorgiánál. A néző bevonását elősegíteni kívánó leselkedő kameramozgás, a szinte végig fenntartott közeli felvételek, illetve a váratlanul az objektív terébe kerülő elmosódott tárgyak szabdalta képkivágat cselekmény hiányában céltalanná válik, és az eredeti szándékkal épp ellentétes hatást, elidegenítést vált ki a nézőkből. A látvány plaszticitását folyamatosan keretek, feliratok, fényreklámok törik meg, melyek akadályozzák a szabad szemlélődést, mintha a rendező a cselekmény hiányosságait formai virtuozitással kívánta volna ellensúlyozni. A csillogó felszín alatt ezúttal nincs semmi, a míves dobozka nem kincset rejt.

Feliratok között komponált érzelmi csúcspont.

A posztmodern történetmesélés egyik jellegzetessége, a jelenetek egymásba folyása kiemelt szerepet kap a filmben. Ezt segíti elő az operatőri munka is a szereplők és a kamera állandó mozgásával, a belső vágás hangsúlyozásával, amelyet ugróvágások és merész nézőpontváltások egészítenek ki. A formai világ a kezdet és vég hiányát, a dolgok lezáratlan, összetett voltát sugallja. A tükörképek gyakori feltűnése, a fényes visszatükröző felületek hangsúlyozása, valamint az „ipari” kamera jelenléte mind az önmagunkkal való szembenézésre és az „én” keresésére hívja fel a figyelmet.

A film egyik legnagyobb hiányossága épp a főhősében rejlik, néhány szóban összefoglalható karaktere nem ad teljes személyiségrajzot, csupán egy vászon, amelyre sok mindent rávetíthetünk, kérdés, hogy van-e ennek értelme. A minden külsőségtől, és tulajdonságtól megfosztott „tiszta lélek” nem több az ürességnél. Gyakorlatilag semmit nem tudunk róla, azon kívül, hogy összetörték a szívét, és hogy szereti az áfonyás pitét. A másik problémát a hősnőt megformáló Norah Jones színészi képességei jelentik, melyek finoman szólva is megkérdőjelezhetőek. A rendező hiába rejti csillogó kulisszák közé vagy takarja ki az arca egyes részleteit, egyetlen arckifejezés még egy ilyen elnagyolt személyiségrajz esetén sem elég.

Csillogó díszletvilág és a lélekre szállt magány.

A meglehetősen egyszerű cselekmény egyetlen érdekessége a westernekre jellemző klasszikus női-férfi szerepek felcserélésében rejlik. Hiszen a helyhez kötött fél, aki haza várja a szerelmét ezúttal a férfi, míg a „letelepedés” előtt utolsó útjára induló – a film utolsó harmadában cowboy-kalapot öltő – hőst a nő játssza. Ám a látszat ellenére az aktív és passzív szerep nemek közötti leosztása marad a régiben.

A film végső megállapítása – mely szerint az ember másoktól függ, hiszen ők tükrözik vissza, hogy kik vagyunk, és így tudunk önmagunkra találni – leleplezi a mű elhibázottságát és közhelyes párbeszédeit. Hiszen a többiektől való eltérése alapján senkit sem lehet teljességében meghatározni, mert az csak annyit fog elárulni, hogy milyen tulajdonságokkal nem rendelkezik az illető, de ebből még nem következik az ellentéte, hiszen a világ nem kétpólusú. Csak egy abszolút értékrendhez mérve tudjuk meghatározni, hogy milyenek vagyunk valójában, mégpedig a tetteink alapján. Ám jelen esetben éppen az önálló cselekvés hiánya az, ami meghatározza a főhőst, hiszen semmit sem tesz saját akaratából, szinte az egész film során mások bábjaként viselkedik, még az áfonyás pitére is valaki más beszéli rá. Mások által sugallt tettek alapján viszont nem lehet lemérni önmagunkat.

Az ízek összeérnek.

Elizabeth valójában a film végére sem változik meg, csak túl tud lépni a múltban történteken, és készen áll egy új kapcsolatra. A finálé csókjelenetében sem ő a kezdeményező, megint a másik fél cselekszik, de ezúttal legalább „ráébred”, hogy mi történik vele. Az ízek összeértek, a két ember egymásra talált.

 

(Ez a második írás a kritikaíró pályázat döntőbe jutott művei közül. A többit a hét folyamán közöljük, és majd szavazni lehet rájuk! – a szerk.)

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

A távolság íze (My Blueberry Nights)

A távolság íze (My Blueberry Nights)

Hongkongi–kínai–francia filmdráma, romantikus, 2007. Rendező: Wong Kar-Wai. Szereplők: Jude Law, Natalie Portman, Norah Jones, Chad R. Davis, Rachel Weisz, Michael Delano, Tracy Elizabeth Blackwell.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    7/10
  • A látogatók szerint
    7 · 5 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film