Jó zsaru/rossz zsaru/ork zsaru

David Ayer: Bright

A Bright első teaserét majdnem kereken egy éve láthattuk és akkor nagyon úgy tűnt, hogy a Netflix végre be tud törni az egész estés filmek piacára. Ha mást nem is, legalább egy tökös fantasy-akciófilmet mindenképp elvártunk azok után, hogy az LAPD-egyenruhás Will Smith egy rohadt nagy pallost tart a kezében, egy kapucnis ork shotgunnal egyenesen belelő a kamerába, miközben Woodie Guthrie arról énekel, hogy ez a föld a tiéd és az enyém – mi rossz történhet? Hát, ahogy az lenni szokott, elég sok minden.

Szinte már megszoktuk, hogy a Netflix folyamatosan olyan műsorokkal rukkol elő, amelyekre nem számítunk, és a Bright – mint a cég mozis piachódításának eddigi legnagyobb dobása – tökéletes példa erre. De nem is igazán a műfaj lenne szokatlan, mint inkább az, hogy pont egy urban fantasy-ba oltott zsarufilm legyen eme döcögősen induló, de amúgy megállíthatatlanul terjeszkedő cég zászlóshajója. Ehhez még vegyük hozzá azt is, hogy Stranger Thingshez vagy akár a szintén nemrég bemutatott Hét nővérhez (What Happened to Monday) képest a Bright eddig nem látott méretű marketing-kampányt kapott. Ebben talán van némi szerepe a Kevin Spacey-t utolért zaklatási botránynak és a Kártyavár (House of Cards) bukásának is, de tény, hogy a Netflix rájuk nem jellemző agresszivitással reklámozta ezt a fura hibridet.

De ennyi felvezetés után talán lássuk azt is, hogy miről van szó. A Max Landis (Az erő krónikája / Chronicle, Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája / Dirk Gently's Holistic Detective Agency) által jegyzett történet alapvetően nem rossz, de legalábbis arra bőven elég, hogy felkeltse az ember érdeklődését. A Bright ugyanis egy olyan alternatív valóságban játszódik, ahol a Földön az emberek mellett olyan, a fantasy-k világában otthonosan mozgók számára ismerős fajok is élnek, mint az elfek vagy orkok (meg még valószínűleg egy rakás másik). A kasztrendszerre épülő társadalom is ismerős, vagyis a szociális piramis tetején az elfek, a legalján az orkok tanyáznak. De ha nem akarjuk túlbonyolítani, akkor úgy is mondhatjuk, hogy a Bright tulajdonképpen olyan, mintha A Gyűrűk ura 2017 Los Angelesében játszódna.

Los Angeles-i rendőrség sorait erősítő Daryl Ward (Will Smith) épp visszatér a rendőri kötelékbe abból a kényszerpihenőből, amit egy felfegyverzett orknak köszönhetett. A dolog azonban nem éppen feszültségmentes, mivel társa, Nick Jakoby (Joel Edgerton) szintén ork. A páros mindenesetre újra járőrözni kezd LA utcáin, melynek során belebotlanak egy random holdkórosnak tűnő hajléktalanba, olyan események sorát indítva el ezzel, amire a legkevésbé sem vágynak. Hamarosan azon kapják magukat, hogy az utcai bandáktól kezdve a Belbiztonsági Minisztériumig mindenki őket és a birtokukba került varázstárgyat kergeti.

David Ayer ugyan nem egy csúcsrendező, de van annyi zsarufilmes rutinja, hogy sokáig bízunk az alapfelállásban és a főszereplők közti konfliktus működőképességében, a Brightba azonban szó szerint minden zsarufilmes trópus bele van zsúfolva. Erőszakos utcai bandák, faji ellentétek, korrupt rendőrök és a morális szürke zónák, a háttérből irányító állam – mintha a Drót egy teljes évadát akarták volna 2 órába sűríteni. Az ilyesmi szinte soha nem szokott jól sikerülni, és nincs ez másképp most sem. Minden egyéb hiányossága mellett a Bright legnagyobb problémája, hogy egyszerűen túl sok. Ayer életműve egyébként is elég ellentmondásos: miközben olyan kifejezetten élvezhető és tökös filmekben is részt vett, mint Az utolsó műszak (End of Watch) vagy a Harag (Fury), más munkái (Az utca királyai / Street Kings, Öngyilkos osztag / Suicide Squad) inkább büntetésszámba mentek szórakozás helyett, és sajnos a Netflix blockbusternek szánt produkciójaez utóbbiak közé tartozik.

Ayer ugyan próbálja egyensúlyba hozni az urban fantasy és a cop/buddy movie elemeit, de igazából mindkettőt elrontja. Jacobi és Ward között elég döcögős a kémia, a fantasy meg körülbelül annyira működik, mint amennyire elsőre gondoljuk. A Bright univerzumában tehát léteznek az elfek, az emberek és az orkok – méghozzá ebben a sorrendben. Mire azonban megörülnénk, hogy legalább az emberek között nincs bőrszín szerinti megkülönböztetés, rá kell döbbennünk, hogy az Ayers által bemutatott szociális megosztottság sokkal kevésbé összetett a való élet problémáinál. Ráadásul a Netflix nemrég kiadott egy kis magyarázó-videót is a film világáról, amiből kiderül, hogy ez a felállás évezredek óta gyakorlatilag változatlan. Miközben a Bright Jacobi karakterét szócsőnek használva folyamatosan azt sulykolja, hogy a társadalmi ranglétra legalját elfoglaló orkok sem mind erőszakos bűnözők, erre az ork rendőrön kívül egyetlen példát sem látunk. Mintha az orkok egyesítenék magukban a feketékre és latinókra aggatott előítéleteket, ami nemhogy tükröt tart a társadalom elé, hanem még le is egyszerűsíti azokat. Olyan zavaros terület ez, amely kicsit soknak bizonyult egy olyan filmbe, amiben alapból elfek, orkok és emberek lövöldöznek egymásra.

Akár rasszizmust is kiabálhatnánk, ám sokkal inkább arról van szó, hogy a Brightban bemutatott társadalmi rétegzettség nagyon-nagyon ostoba és a legkevésbé sincs végiggondolva. Ebből fakadóan az sem világos, hogy ki a célközönség – ugyanis sem fantasy-nek, sem társadalomkritikának nem igazán jó, amivel a Netflix két szék közül a pad alá esett. Mintha saját maguk értették volna félre produkcióik sikereit és azok okait, Ayer filmje nemhogy blockbuster, de még csak mérsékelten népszerű sem lett. Ez pedig különösen nagy kudarc egy olyan rendszerben, ahol nem a jegyeladások, hanem a streamelők száma jelenti a sikert. A rendező mellett a másik húzónév természetesen Will Smith, aki tisztességes, de nem kimagasló munkát végez Ward szerepében, azonban az ő gázsiját jobb lett volna egy tisztességes sminkmesterre fordítani. Ez azért is fáj különösen, mert a Bright alapvetően látványos lenne, ha az elfek és az orokok nem úgy néznének ki, mint az elfnek vagy orknak öltözött rajongók a San Diego Comic Con-on. A végeredmény azért nem nevetséges, de az összkép jobban hasonlít a telefonokon játszható fantasy RPG-kre, mint a 4k-s felbontáson és 60 fps-en repesztő Withcher 3-ra.

Ugyan a Netflix már évekkel ezelőtt betette az egyik lábát az ajtón, az áttörést eddig nem sikerült elérniük az egész estés filmek piacán. Kétségeink azért ne nagyon legyenek, előbb-utóbb úgyis eljön az idő, amikor már moziba menni sem állunk fel a tévé elől. (Hogy mást ne mondjak, Duncan Jones régóta várt sci-fi-noirja, a Mute is vészesen közel van.) Az mindenesetre valahol becsülendő, hogy a Netflix a sorozatos bukások ellenére sem hajlandó felhagyni a saját gyártású vagy forgalmazású mozifilmekkel. Annyira nem, hogy valószínűleg nem fogjuk megúszni a Bright további részeit sem. A történet végül is nyitott, a társadalmi parabolák sajnos továbbra is adottak és még pénz is nyilvánvalóan akad rá. Már kérdés, hogy ki fogja megnézni.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó