Örök trauma

Szász Attila: Örök tél

A 2. világháború utáni szovjet munkatáborokba deportáltak történetéről a sok dokumentumfilm után végre játékfilm is készült. A Gulág Emlékbizottság hathatós támogatásával gyártott Örök télnek egyszerre kellett emlékezetpolitikaként, történelmi játékfilmként és adaptációként is működnie. A tévéfilmnek készült alkotás több helyen is túlteljesíti ezeket, máshol viszont gyengén operál.

A történelmi és a filmi idő ellentétesek egymással: előbbi narratívája terebélyes, utóbbi sűrítő. Ahogyan a történelem nem képes visszaadni az eredeti eseményeket, úgy a filmtől sem várható el a hiteles kép ábrázolása. Kritika legfeljebb akkor érheti az ilyen mozis darabokat, ha látható az az – ügyetlen vagy szándékos – dramaturgiai döntés, amely elfedi az egyébként ábrázolható hiteles eseményeket. Szász Attila és Köbli Norbert történelmi tévéfilmjeit (A berni követ, Félvilág) azért is üdvözölte a kritika, mert a historikus légkört remek drámai sűrítésbe tudták elhelyezni. Ez most sincs másképpen, csak éppen néhány meglehetősen fontos mozzanat vált a szelektálás áldozatává.

A szovjet deportálások történelmi feldolgozásait főleg a szubjektív források uralják. Ennek oka, hogy az orosz levéltárakban őrzött kútfők nagy részét csak kivételezettek és szerencsések kutathatják. Az elhurcoltak emlékezései viszont jól építkező dramaturgiával rendelkeznek. Éppen emiatt Köbli Norbert forgatókönyvíró gazdagon válogathatott volna abból a „250 ezer elmondatlan történet”-ből, melyekre a film szlogenje is utal. Mégis pont a miniszterelnök sajtósának édesapja által írt anekdotázó családtörténetet, Havasi János Lánykák, az idő eljárt című művét választotta. E nem túl elegáns döntés a finanszírozót látva nem meglepő. Miként az sem, ahogyan a történelmi fordulatokkal bánik a film. A történet 1944 karácsonyán kezdődik a Tolna megyei (Kapos)Szekcsőn (ez a film későbbi pontján derül ki), amely ekkor még Baranyához tartozott. Nemcsak ebben érezni, hogy az alkotók spórolhattak a szaktanácsadókon. E sorok szerzője borzasztóan unja már azt is, hogy a vidéken játszódó kortárs magyar történelmi filmek (1945, Kincsem) a szentendrei skanzen vegytiszta falusi épületeit választják díszletnek. Ráadásul itt Baranyát a múzeum kisalföldi kiállítórésze helyettesíti, ami több mint röhej. Ugyanez érvényes a munkatábor környezetére is: az ukrajnai Donbassz egyáltalán nem jéghegyes vidék. Nemcsak az illúziót rontják, de végtelen olcsóságról is tanúskodnak, melyet jobb híján a Vitézy László-féle szörnyűségektől szokhattunk meg. Rengeteg autentikus falu van (pl. Feked), ahol lehetne még forgatni.

A kezdőképben a padlásajtóban feltűnő Irén (Gera Marina) a szentestére készül. E kép foglalja keretbe és vezeti át szimbolikusan is az életét a lágerlétbe. Szenvedéseit egy történelmi keret, az „elűzések” is aláhúzzák (deportálások és a hazai németek kitelepítése). Ebben azonban a film meglehetősen hamis. Azt a benyomást kelti, hogy a szovjet hadsereg a megszállás után rögtön „kukoricát törni” vitte a baranyai svábokat. Nem is próbálja megválaszolni azt a kérdést, hogy a Vörös Hadsereg idegen területen vajon honnan tudta, hogy ki milyen nemzetiségi származással rendelkezik – pedig a válasz egyszerű, azokból a listákból, melyeket a magyar közigazgatás képviselői állítottak össze. Ezen lajstromok születését sokszor a Horthy-korszak nemzetiségi konfliktusaiból fakadó bosszúállás motiválta, és ennek a jellegzetes történelmi eseménynek hátat fordít a film. Nem véletlenül: a befejezésében látható „telepítés” (amely akkor már régen le is zajlott) is azt sugallja, mintha a magyarországi németek elűzése (1946-48 között) valamiféle önkéntes alapon zajlott volna, ahonnan egy egyszerű „bevallás” mentesíthette volna az elszenvedőket. Tetejében a film úgy állítja be az akkori, romokban heverő Németországot, mint egyfajta ígéret földjét egy újrakezdő szerelmespárnak. Egy frászt! Ráadásul az eredeti regényben sem így van. Talán jobb lett volna, ha az egész sváb vonal helyett más alaptörténetet találtak volna az alkotók, mert ez így kissé tiszteletlennek tűnik.

E slamposságok csak tovább fokozódnak a film során. Amikor nőket is nagy arányban elhurcoltak, ott általában etnikai jellegű „felelősségrevonásról” volt szó, máshonnan viszont csak férfiakat hurcoltak el. Ennek ellenére alig látunk férfiakat a filmben. A vasúti utazás során is csak két szökésben lévő férfit puffantanak le az oroszok, s a lágerekben is jobbára két magyar férfit látunk – köztük az egyik főszereplőt, Rajmundot (Csányi Sándor) –, de hogy ők hogyan kerültek oda, az rejtély. Ráadásul mindenki magyarul beszél, s az egy-egy német szó is inkább hochdeutsch-ul hangzik el, mint dialektusban (ez alól kivétel a film végén a Holczinger Szandra tolmácsolásában felhangzó gyönyörű bakonyi sváb ének). A tábor környezetének fényképezése gyönyörű, amely Nagy András operatőr igényes munkáját dicséri. Egy kényszermunka-tábor (GUPVI) csak a legritkább esetben volt ennyire elszigetelt,  arról nem is beszélve, hogy nagyon ritka eset volt az is, hogy valaki ilyen sok időt (4-5 évet) töltsön kizárólag egy foglalkozással (pl. csak bányászat).

A film tehát elnagyoltan reprezentálja az eseményeket. Havasi János publicisztikai ízű „regényének” 187 oldalából a főszereplő életét 66 oldal, a deportálás történetét pedig alig 20 oldal teszi ki. Havasi édesanyja naplójából és nyomozásokból állította össze főleg atyai példázatnak szánt, parabolisztikus szövegét, amelyet a film feldolgoz. Annak egyik legfontosabb eleme viszont – talán nem véletlenül – kimaradt; Irén apjának, a falu lelkészének (a filmben Gáspár Tibor) szerepe volt abban, hogy csak az általa (a fent említett politikai ellenétek miatt) szélsőségesnek tartott embereket szállították el „németként” az oroszok. Ám ezek az „elszállítottak” „revansként” elárulták, hogy a lelkész lánya is németajkú, így került Irén is Ukrajnába. Havasi munkája kétségtelenül olvasmányos munka, és édesanyjának története példaértékű, ám nem annyira átfogó, hogy valójában is ez képviselje e trauma filmes feldolgozását. Köbli is vélhetően rájött erre, és erősen meghúzva, átírva és „romantizálva” alkotta meg forgatókönyvét.

Az Örök tél a nők filmje, s éppen emiatt a lágerfilmek szempontjából unikális. Jól illik és tovább is gondolja e vonulat magyar (Gyarmathy Lívia: A szökés; Koltai Lajos: Sorstalanság) és nemzetközi formáit. Köbli és Szász ráéreztek a szenvedések dramaturgiai alapvonalaira és alakjaikat nem egysíkúan rajzolták meg. Az elhurcoltak már a vagonokban megtapasztalták emberi mivoltuk teljes leértékelését. A lágerekben a munkával volt egyenértékű az élet, amelyet az ételek és betegségek határoztak meg. Ezen leértékelődés megrázó megjelenítése a filmben a megérkezés utáni orvosi vizsgálatok és a fagyos fürdés végtelen kiszolgáltatottságot bemutató jelenetei, melyek valóban csontig hatoló szcénák. Ez és az elemekkel való harcok adják az alkotás legjobb részeit.

A személyiség ilyenkor a szövetségeseket keresi az emberi kapcsolatokban. A (tudomásom szerint) két részesre tervezett film Irén két ilyen kapaszkodását mutatja be. Az első részben Anna (Döbrösi Laura), a néma lány karaktere, akit Irén mintegy gyermekeként próbál pátyolgatni, a másodikban a szabadkai férfi, Csányi Sándor Rajmund-szála (és szerelme) képezi ezt. Emellett sok mellékalak viszi előre a történetet. Ezek közül Farkas Franciska cigánylánya, Kiss Diána ruszin nője, Kurta Niké szuggesztív alakja és Orosz Ákos munkaparancsnokának karaktere mind-mind az éhség, a bányamunka, a fagy közötti saját boldogulás variációit jelenítik meg – utóbbi szál sajnos gyorsan elsikkad. Az önzés, az embertelenség, a küzdelem és a feladás valójában azt sugallják, hogy a lágerlét ellentétes az emberi élettel és az árulás vagy a halál természetessé válik: a tábor olyan hely, ahol a Bibliából cigaretta lesz, de még így is az életet példázza. A színészek közül valamennyien a legjobbat nyújtják, mindenki érezhette, hogy különleges lehetőségben van részük. Egyedül Csányi Sándor szikár karaktere okoz meglepetést a film végi sírós kifakadásban, viszont a főszereplő Gera Marina játéka emlékezetesen hiteles és drámai.

Az Örök tél jó tempójú, biztos kézzel rendezett és fényképezett alkotás, amely vizuális stílusában meglepően jól elkerüli a „műfaj” ábrázolási közhelyeit (pl. a hazatérés bejelentésének jelenetében), de nem újító szándékú. Szász mindvégig megtartja ezt az okos drámaiságot, s csak egy-két helyen válik filmje szájbarágóssá. Ha e darabnak a feladata az volt, hogy az iskolai órákon és a nagyobb közönségnek is katartikus élményt nyújtson, úgy ez sikerült. Kár, hogy a történelmi reprezentativitásba némiképpen túlságosan beleszólt az „ideológia”, a kereteket hamiskássá téve. Újfent tanulság, hogy a sokszor „rendelt” emlékezetpolitika szinte mindig tagadja egy bizonyos minőségű történelem átadását. Ezzel együtt is az Örök tél, mint film, talán az idei év legfontosabbja.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó