Szuperhősjelmezbe bújtatott királydráma

Ryan Coogler: Black Panther / Fekete Párduc


A Fekete Párducnak nem az az egyetlen előnye a legtöbb mostanában készült Marvel-blockbusterrel szemben, hogy a képregények lapjairól a gyöngyvásznakra teleportáló szuperhősök univerzumának ismerete nélkül is tökéletesen élvezhető. Mellette szól az is, hogy Wakanda új királyának története olyan szuperhősmozi, amelyben végre nem a lassan unalmassá váló emberfeletti képességek révén való világmegmentésen van a hangsúly.

Csalódnia azért azoknak sem kell, akik kizárólag a maszkos-jelmezes üldözések és akciók reményében váltanának jegyet a Fekete Párducra, ugyanis a filmben jócskán előfordulnak ilyen jelenetek is (van dél-koreai autóshajsza meg zöld vászon előtti, olykor kissé béna CGI-bunyó). Műfaját tekintve azonban inkább − a 2016-os Amerika kapitány: Polgárháború mintájára − a politikai thriller, valamint a klasszikus kalandfilm határmezsgyéjén egyensúlyoz, és meglepő módon elég közel áll a shakespeare-i királydrámához is. Ezúttal a főszereplőnek nem egy világuralmi ambíciókra törő antagonistával kell felvennie a harcot. A Párduc ennél sokkal árnyaltabb, sokkal komplexebb szituációba kerülve saját unokatestvérével, egy jogos trónkövetelővel száll szembe, hogy felszámolja a gyűlölet és a bosszúvágy táplálta hatalmat, és a béke és az igazság hirdetőjeként uralkodhasson tovább országa élén.

A forgatókönyv persze nemigen tér el attól a sémától, amit már megszokhattunk a nézőközönség számára eleddig csaknem teljesen ismeretlen szuperhősök első önálló show-jainál. Miután megismerjük Wakanda népének ősi mitológiáját és azt is megtudjuk, hogy az országot védelmező Fekete Párduc szerepe uralkodóról uralkodóra száll, ott vesszük fel a vonalat, ahol két évvel ezelőtt elbúcsúztunk a nagymacskától az Amerika kapitány harmadik felvonásában. Egy háttérben futó, gyorsan lezavart BBC-híradóban felfrissítik az emlékeinket az ENSZ bécsi székházában történt merényletről, melyben hősünk apja, Wakanda királya, T'Chaka életét vesztette, és ezáltal nemcsak hogy fia, T'Challa (Chadwick Boseman) lett az új uralkodó, de a mágikus hatású virágkivonattal táplált szupererővel is neki kell bánnia ezután. Mindez flottul is megy párducunknak egészen addig, amíg rá nem kell döbbennie, hogy imádott apja valójában testvérgyilkos, árulónak nyilvánított és meggyilkolt nagybátyjának Amerikában élő fia, Eric (Michael B. Jordan), vagy ahogy a seregben nevezték, a Koncoló, pedig fel nem bukkan, hogy jogos jussát követelve megszerezze magának a trónt, és nekiálljon elterjeszteni a világban az ország természeti kincsét, a fegyverként kiválóan alkalmazható vibrániumot, hogy ezzel „szabadítsa fel" a szegénységben és nyomorban élő feketéket.

A Fekete párduc egyik elvitathatatlan erőssége egyértelműen a háromdimenziós karakterépítés. T'Challáról már az Amerika kapitány 3-ban is kiderült, hogy jelleme pozitív, de korántsem tökéletes. Míg ott azt kellett megtanulnia, hogy az elvakult bosszúvágy sosem nyújt valódi megnyugvást, addig önálló filmjében legnagyobb dilemmája a „hogyan legyünk egyszerre jószívű, ám egyben politikailag is sikeres uralkodók?"-kérdésben összegezhető. Hasonlóképpen érdekes karakter az antagonista-kuzin is, akinek pedig azt kell belátnia, hogy bár a céljai jók, az elérésükhöz vezető út már nem feltétlenül az. Ritkán találkozni ennyire emberi, életszagú motiváció hajtotta negatív karakterrel popcornmoziban, mint amilyen a Koncoló.

A forgatókönyvet másodmagával jegyző rendező, a fekete-filmek terén már A megállóval (Fruitvale Station) és a Creed - Apolló fiával jócskán bizonyító Ryan Coogler nem átallt aktuálpolitikai vonulatot is csempészni a filmbe, így nem is túlságosan rejtett módon olyan témák is előkerülnek, mint például a migránshelyzet. A film zárójelenete ráadásul egészen nyíltan szúr oda Trumpnak, amikor a címszereplő egy ENSZ-konferencián arra hívja fel a figyelmet, hogy krízishelyzetben a bölcsek hidakat építenek, az ostobák viszont falakat emelnek (ez pedig ugyebár szabadon vonatkoztatható a magyarországi helyzetre is).

A Fekete Párduc tehát minden szempontból többet nyújt, mint egy átlagos szuperhősfilm. Ez a tény pedig ismét a kreatív megújulásban eddig sem szűkölködő (lásd például: A galaxis őrzői, Logan, Thor: Ragnarök) Marvel javára írható, a nyomában kilométerekkel lemaradva kullogó, sterilizált problémákkal küszködő világot ábrázoló és jobbára egydimenziós, tökéletesen érdektelen hősöket és gonoszokat mozgató legújabb DC-mozikkal szemben (Batman Superman ellen, Az Igazság Ligája és társaik). Még akkor is, ha a viszonylag komolyabb hangvételűre sikerült Fekete Párduc sem ússza meg a rendkívül erőltetett és béna Marvel-féle egysoros poénokat...

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.




Kapcsolódó