Egy sosemvolt dinamitfőzés diszkrét nosztalgiája

Enyedi Ildikó: Az én XX. századom (1989)

A fekete-fehér filmre forgatott Az én XX. századom legalább annyira sokszínű, mint a tárgyát képező súlyos korszak volt. De Enyedi Ildikó radikálisan újszerű, személyes víziójában a történelmi idő és a privát élet egymást gabalyító misztériuma egészen a kozmoszig ér.

Aki távolról és hunyorítva, vagy hovatovább csukott szemmel tekinti meg Enyedi Ildikó bravúros első filmjét, arra is gyanakodhat, hogy Az én XX. századom nosztalgiamozi. Ugyanis a magyar filmet a nyolcvanas évek végén a fekete széria egyik nyitódarabjaként új röppályára állító alkotás a szó szoros értelmében nem a huszadik században, hanem annak hajnalán, egészen pontosan 1880 és 1900 körül játszódik, vagyis még jóval azelőtt, hogy a korszak karakterét meghatározó és végérvényesen megbélyegző történelmi események bekövetkeztek volna. Mintha ez még az ártatlanság kora lett volna. Enyedi rá is játszik erre, épít a választott periódusban rejlő nosztalgiafaktorra, amit azonban a történetben előrehaladva szétszed és lebont, hogy aztán egy mélyebb és átfogóbb, letisztult, de mégis nyugtalanító felismerést állítson a helyére.

Mert Enyedi privát huszadik századának történeti idejét még megingathatatlanul áthatják s fűtik az individuális szabadságba és cselekvésbe vetett, öntudatos vagy öntudatlan hit vágyképei. Szereplői hisznek cselekedeteik sorsformáló erejében, még akkor is, ha ez a formáló erő nem a világra, hanem csupán a saját sorsukra korlátozódik. A különféle ideológiákba, így a technológiába, a tudományba, az anarchizmusba, vagy a feminizmusba, a nők alacsonyrendűségébe, vagy a létezés szabadságába vetett hit azonnali cselekvéssel párosul. (Ez alól egyedül Z [akit a legendás orosz színész, Oleg Jankovszkij alakít], Edison világutazó segédje mutat kivételt, akinek személyes motivációiról nem sokat tudunk, cinizmusáról azonban annál többet.)

Edison szerint a kor embere a tudomány és a technológia ötvözésével megtanulta formálni a bolygót, s a film kerettörténetének apropóját is az ő két találmányának, a villanykörtének és világot első ízben körbejáró táviratnak a bemutatója adja. Az antifeminista Weininger Ottó megadná ugyan a nők szavazati jogát, de minden logikai tudományát latba veti, hogy alacsonyrendűségüket bebizonyítsa (majd később a való életben öngyilkos lesz). A feminista Lili elutasítja Z erőszakos csókját, mondván, hogy eljön még az idő, amikor a nők kávé helyett dinamitot fognak főzni.

Enyedi filmjének szemléleti sokrétűségét mutatja azonban, ahogy a film nosztalgikus tónusát a leginkább – szimbolikusan is – meghatározó személyét, a feltaláló Edison karakterét (Andorai Péter) megrajzolja. Miközben Edison Az én XX. századom legtisztább, egyértelműen pozitív hőse, minden jelenlétét tovább mélyíti rejtélyes, elfojtott, mélységesen privát, csillagos égre tekintő és vigasztalhatatlannak tűnő, feloldhatatlannak ható szomorúsága. Mintha a New Jersey-i Menlo parkot megvilágító, az egybegyűlt sokaságot megbabonázó forradalmi jelentőségű elektromos izzók éjszakai fényárján, vagy az égősorokkal megpakolt abrancsos szoknyák álomszerűen látványos sziluettjein és a világot körbeutazó táviraton túl lenne valami kimondatlan titok, ami ezt az Enyedi által igazán férfias férfinak tartott személyiséget (lásd rendezői audiokommentár) a világformáláson túl is foglalkoztatná.

A film szerelmi háromszög történetének minden szereplőjét egy külső erő hajtja. Z, Edison segédje, kíváncsi világutazó, aki gondolkodás nélkül kaparja ki a hóból A kölcsönös segítségnyújtás elve a természetben című könyvet. S amikor épp nem Tesláról kémkedik, vagy anyagot gyűjt Edison kísérleteihez, nagyvilági életet él, s viszonyba kerül Lilivel és Dórával (mindkét nőt a krakkói színésznő, Dorotha Segda alakítja), akik már mit sem sejtenek róla, hogy él valahol egy ikerpárjuk a világban, s Z sem jön rá, hogy valójában nem egy, hanem két nővel van dolga. Z először kierőszakol egy csókot Lilitől, majd szerelmet vall neki. Amikor azonban később, a ringyó Dórával való szeretkezését követően újra találkozik az ártatlan Lilivel, mit sem sejtve válik maga is Dórához hasonlóan tárgyiasítóvá. Lili Weininger Ottó nőalázó előadását követően annyira átérzi a feminizmus létjogosultságát, hogy még Z közeledését is visszautasítja, s mint később kiderül, ezzel saját érzelmeit hazudtolja meg. Dórát pedig, aki mintha Věra Chytilová Százszorszépek című filmjéből bukkant volna elő, látszólag mintha csak az mozgatná, hogy a kor által kínált javakból, kosztümökből, ékszerekből, ételekből és italokból, egzotikus helyszínekből és sármos férfiakból kipréselje, amit lehet.

Valójában mindhárom szereplő egy külső erővel azonosul. Z számára az érzéketlen Dóra attitűdje válik ilyen külső erővé. Ez az az erő, amely átveszi felette az irányítást a Lilivel való, brutálisan lekezelő szeretkezésekor, miközben leleplezi korábban felvett, úriember szerepének gyenge integritását. Lili mindkét általa képviselt ideológiában, az erőszakos anarchizmusban és a feminizmusban is csalódik (segítség! – kiáltja, ahelyett, hogy a bombát a miniszterre dobná), s amikor átadja magát a durva Z-nek, korábbi, feminista énjének maradékait sem mutatja, női tartását a legcsekélyebb mértékben sem képes érvényesíteni a bosszúra szomjazó Z-vel szemben. Dóra, miközben minden energiáját külső javak megszerzésére fordítja, teljesen lemond az érzelmi elköteleződésről, s akkor is csak élesen vihog, amikor mesei módon összetalálkozik Lilivel és Z-vel a film végi fantasztikus tükörlabirintusban.

A történelmi idő értékeinek illuzórikus teljessége a privát szerelem optikai visszatükröződéseiben kártyavárként omlik össze. Nem csoda hát – sugallja Enyedi filmjének bölcsen kiérlelt, rezignált burleszk-filozófiája – hogy a fejét a sötét ágyúcsőbe hajtó ember végül vakon is eltalálja a kanócot. A valódi, fájdalmas huszadik század elkerülhetetlen volt, de Az én XX. századom ars poétikája szerint személyes kapcsolataink ügyefogyottságából, emberi viszonyaink defektjeiből többet tanulhatunk az emberi lét és tudás bizonytalanságáról, mint a tragikus történelem révén. Ezen a mindennapos, hétköznapi élményen szűrődik át a valódi, privát történelem.

És ebben a tekintetben Az én XX. századom egy tipikus Enyedi-darab. A Terry Gilliam-filmek világát is szellemesen megidéző, szatirikus jegyeket mutató bérgyilkos-filmben, a Bűvös vadászban (1994) egy házassági válságra adott elegáns sakkmutatvány akkora fajsúllyal bírhat, hogy középkori, misztikus, legendás történeti figurák kelnek a jelenkor életválságba jutott szereplőinek segítségére. A Tamás és Juli (1997) bányászvárosának mindennapi idejét csak a két szerelmes címszereplő lassan kiforró, de annál nagyobbat robbanó szerelme képes kimozdítani komotós egyhangúságából. A Simon mágus (1999) Jarmuscht idéző szerelmespárja szavak nélkül hidalja át két, távoli, eltérő világ kulturális és nyelvi akadályait, fittyet hányva egyúttal a történelem önkényes, sorsformáló erejének. ATestről és lélekről (2017) szarvaspárral álmodó, szemérmes és esetlen szerelmespárjának lassan, de biztosan szárnyra kapó viszonya akkorát szól, hogy a történet külső világát alkotó, életcsalásoktól és korrupciótól bűzlő mészárszék csak mellékes, keserűen komikus jelenkori díszletvilágnak tűnik.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó