A FIAF (La Fédération Internationale des Archives du Film) elnökasszonyát, Eva Orbanzot, a Német Filmtéka – Film- és Tévémúzeum (Deutschen Kinemathek – Museum für Film und Fernsehen) speciális projektjeinek kurátorát kérdeztem a filmarchiválás és a filmkonzerválás sajátosságairól, aktuális helyzetéről, nehézségeiről, kilátásairól.
Milyen buktatók, nehézségek állnak az „elveszett”, még meg nem talált, de létező filmek felkutatásában? Léteznek sajátos módszerek vagy projektek az elkallódott filmek feltérképezésére vagy egészen véletlenszerűen találnak rá a szakemberek az egyes megsemmisültnek vélt filmtekercsekre?
Tudomásom szerint nincs semmiféle szisztematikus, célirányos felkutatási stratégia a még nem archivált filmek megtalálására. Azonban amikor egyes archívumok bizonyos korszak filmtermését, vagy egy adott rendező életművét dolgozzák fel, akkor egyértelműen megpróbálják felfedni az esetleg hiányzó filmanyag hollétét is. Létezik egy – a Német Filmtéka – Film- és Tévémúzeum által kezdeményezett – Lost Films nevű projekt, amelynek keretében az eltűntnek nyilvánított filmek felkerülnek egy listára. Így megtörténhet, hogy valaki jelentkezik és azt mondja, hogy mégsem veszett el az a film, hiszen éppen az ő tulajdonában van.
Létezik-e olyan korszak, amelynek a filmjei többsége eltűnt – még nem találták meg őket, illetve megsemmisültek? Itt gondolok például a világháborúk időszakára, illetve a kommunista tömb filmjeire.
A legtöbb film az 1895–1929 közötti évekből, a némafilmgyártás időszakából veszett el. Úgy becsülik, hogy a filmtermés 80 százaléka világviszonylatban elveszett. Ez a statisztikai adat összefügg a filmarchívumok hiányosságaival, többek között a filmkölcsönzés lehetőségével: amikor egy filmet már nem kölcsönöztek ki többet és már nem jelentett jövedelemforrást, a filmkópiákat megsemmisítették.
A 30-as évek közepén a politikai öntudat is felismerte, hogy milyen nagy jelentősége van a filmnek mint 20. századi művészeti formának, és egymás után jelentek meg az egyes országokban a filmarchívumok. Különösen a kommunista blokk országaiban vették igen komolyan az archiválást, és törvény szabályozta a filmkópiák archívumba kerülését. Például a Németországból az amerikaiak által a második világháború végén elkobozott filmek mára már Németországban kerültek archiválásra, az oroszok által lefoglalt, eltulajdonított filmeket pedig oroszországi archívumokban helyezték biztonságba.
Mennyire kerültek archiválásra, illetve restaurálásra a német expresszionizmus filmjei?
Az a nagyon kevés fennmaradt film a német expresszionizmus idejéből mind archiválásra és restaurálásra került.
Hogy zajlik ma az új filmek archiválása és konzerválása?
Akár egy egész kötetre való részletes válasz is adható erre a kérdésre. Tulajdonképpen elmondható, hogy a filmanyagot, a filmeket klimatizált körülmények között tárolják (állandó hőmérséklet és megfelelő levegőnedvesség mellett – a FIAF ebben a vonatkozásban egészen konkrét ajánlatokat tett közzé) és a rendszeres ellenőrzés is ajánlott.
Alapvetően a filmeket abban a formátumban tárolják, ahogyan előállították azokat (35 mm, 16mm, 8mm stb.). A ma digitálisan előállított filmek esetében törekedni kell arra, hogy mint filmanyagot archiválják, mert pillanatnyilag (mindmáig) nem létezik olyan biztonságos megoldás sem az adathordozók, sem a lejátszókészülékek, sem a tárolás területén, amely megfelelő lenne.
A digitális megoldás tehát nem jelent egyértelműen járható utat az archiválás esetében?
A digitalizálás hihetetlenül nagy segítség a restaurálásnál, azonban az archiválás, a tárolás szempontjából nem jelent megoldást, a jövőre nézve sem.
Miként találkozhatnak a kíváncsi nézők az archivált, illetve restaurált, konzervált, rekonstruált filmekkel? Léteznek-e speciális fórumok, ahol a nyilvánosság elé kerülnek ezek a filmek? A tévé mennyire járulhat hozzá a népszerűsítésükhöz?
A filmarchívumok folyamatosan biztosítják azt a lehetőséget, hogy saját mozitermeikben a saját filmanyaguk bemutatásra kerüljön. Ezen kívül léteznek speciális fesztiválok, amelyek kizárólagosan archivált és restaurált filmek bemutatását célozzák – többek között a bolognai Il Cinema Ritrovato vagy a pordedonéi Le Giornate del Cinema Muto.
Míg Pordedonében csak némafilmeket vetítenek, addig Bolognában mindig egy adott téma köré csoportosítható filmek jutnak el a közönséghez, így egyszerre néma- és hangosfilmek is egymás mellé kerülnek. Mindkét fesztiválra érkeznek nemzetközi meghívottak, vendégek, tudósok, szakemberek az archiválás területéről, illetve olyanok, akik egyszerűen csak szeretik a filmet. Természetesen létezik még egy sor kisebb hasonló jellegű fesztivál is.
Léteznek nemzetközi fesztiválok is, amelyek retrospektív szekciókban bemutatják a filmarchívumok munkáját, például a Berlini Nemzetközi Ünnepi Filmfeszt, a Londoni Filmfesztivál. A tévé valóban jlehetőséget jelent az archivált filmek bemutatására, azonban filmtörténeti nézőpontból tekintve azzal a hátránnyal rendelkezik, hogy a képernyőn a film nem szélesvásznon, a maga teljességében válik láthatóvá, és ez érvényes az összes tévében lejátszott játékfilmre is.
Mikor válik igazán értékessé egy archivált film, mikor jelent igazán szenzációt a bemutatása?
Egy restaurált film mindig különös élmény, amennyiben hosszú ideig nem volt látható a maga teljességében vagy technikailag kifogástalan formában. Például ebben az évben mutatták be a Lola Montez restaurált változatát, a film különböző változatait korábban gyakran bemutatták. A Berlinálé keretében, Special Event cím alatt minden alkalommal vagy egy restaurált filmet vagy egy elveszítettnek nyilvánított filmet mutatnak be. Ezek a filmek mindig ha kicsit is, de szenzációnak számítanak, hiszen igen nagy az érdeklődés a nézők részéről a régi filmek iránt.
A már archivált filmek mennyire jelentenek alapot, hátteret a kutatásban? Használják-e a meglévő filmállományt a filmtörténészek, filmelméletírók?
Az archivált és megőrzött filmek valóban a filmtudományos kutatás, illetve a filmtörténetírás alapját képezik, ezek a filmek azonban nem kerülnek ki soha a kereskedelmi mozikba, csak művészmozik számára kölcsönzik vagy az archívumok mozitermeiben vetítik őket. A filmarchívumok egy kétlépcsős módszerrel dolgozzák fel filmgyűjteményüket: elsőként archiválják a filmeket – ehhez tartozik a katalogizálás és az optimális körülmények között való tárolás. Másodsorban a filmeket megőrzik, bebiztosítják, vagyis elkészítenek egy olyan változatot, amelyet a filmhordozó megenged és az így kapott kópiát később kölcsönözni lehet.
Mennyire nehéz megtalálni az eredeti kópiát, feltételezve hogy egy adott filmnek hirtelen több kópiája is előkerül?
Igen, ez valóban nagy probléma. Főként a némafilmek esetében találnak gyakorta több negatívot. Hogy ezek közül melyik az eredeti kópia, azt többnyire sajátos dokumentumok segítségével tudják eldönteni. Ilyen például a feliratok listája, a hangjegyek, ha éppen zenét is komponáltak hozzá, a forgatókönyv vagy a korabeli kritikák stb.
A filmtudomány területén van-e érdeklődés olyan filmek iránt, amelyek hiányoznak a filmarchívumokból, amelyeket eltűntnek nyilvánítottak?
Sok olyan filmtudós(elméletíró) van aki az irodalomból ismer bizonyos filmcímeket, amelyeket később az archívumban keres és gyakran azzal találja szemben magát, hogy ez a film már nincs meg, elveszett, eltűnt, megsemmisült, vagyis nem hozzáférhető, nem található meg a katalógusokban.
A FIAF által kiadott szakfolyóirat kizárólagosan szakembereket szólít meg vagy egy szélesebb közönséget céloz meg?
A FIAF folyóirata, a Journal for Film Preservation egy széles érdeklődő olvasótábor számára jelenik meg. A rovatok többnyire az archiválás technikai kérdéseivel filmtörténeti aspektusból, az audiovizuális örökség megőrzésének alapkérdéseivel foglalkoznak.
Mekkora érdeklődést élvez a FIAF nyári egyeteme? Kifejezetten szakemberek számára rendezik vagy külső érdeklődők is részt vehetnek?
A FIAF Summer School tulajdonképpen egy továbbképzés a filmarchiválás területén dolgozók számára. Egyes években itt kezdőknek, máskor pedig haladóknak szerveznek programokat.
