Szárnybontogatás

Greta Gerwig: Lady Bird

A Lady Bird pont olyan, mintha egy kamaszlány csapongó naplóját olvasgatnánk egy érett nő gondos lektorálásában. Szeszélyes, fragmentált, profán, ugyanakkor lényegre törő, céltudatos és kerek – egyben bizonyíték, hogy Greta Gerwig a kamera másik oldalán is magabiztosan mozog.

Emlékeim szerint a Frances Ha volt az első film, amelyben Greta Gerwiggel találkoztam, és már akkor óriási hatással volt rám. Az azóta eltelt öt évben pedig mintha minden második New York-i függetlenfilmben szerepelt volna, arca valósággal egybeolvadt a keleti part hipszterkultúrájával. De hiába tűnt fel számos ikonikus indie rendezőnél (Noah Baumbach, Todd Solondz, Whit Stillman), karrierje itt megtorpanni látszott. Talán nem is baj, hogy eddig még nem öltött magára szuperhős gúnyát, és a kezdeti mumblecore-évek után csakugyan szerény büdzséjű, de immáron elismert szerzők kultikus produkcióinál állapodott meg. Persze azt talán így sem sokan látták jönni, hogy első Oscar-jelölését nem egy szerepéért kapja majd, hanem rendezőként és forgatókönyvíróként. Én magam sem, hiszen Greta Gerwiget fantasztikus színésznőnek tartom. Egyszerre rendelkezik a legnagyobb sztárokra jellemző megigéző jelenléttel a vásznon, miközben magában hordoz egyfajta hitelességet, csiszolatlanságot és keresetlenséget, egy személyben egyesítve az elérhetetlen csillag ideáját a lánnyal, aki a bölcsészkaron két sorral előtted ül a „bevezetés a nyelvtudományba”-előadáson és már az első órán kinézted, hogy tőle fogod elkérni a jegyzeteket vizsgára.

És talán pont azért van meg szimultán benne ez a bájos termeszétesség és elbűvölő különösség, mert valahol mindig a két szerep között mozgott: bölcsészként végzett, drámaíró szeretett volna lenni, de már nagyon fiatal kora óta vonzódott a szerepléshez is. Karrierje elején még volt, hogy össze is tudta egyeztetni a kettőt, a 2008-as Nights and Weekends-et például egyszerre írta, rendezte és „főszerepelte” (jóllehet tette ezt akkori gyakori alkotótársával, Joe Swanberggel közösen). Azóta pedig a direktori székben ugyan nem, de forgatókönyvíróként rendszeresen fel-felbukkant egy-egy filmje stáblistáján. Persze önmagában ez még nem sokat jelent: számos eset akad, hogy egy színész olyan szinten hozzájárul egy általa eljátszott karakter megformálásához, hogy az írói kreditet érdemel, de Gerwignél talán ennél többről volt szó. És erre igazán mostani szárnybontogatása, első önálló forgatókönyve, az önéletrajzi ihletésű Lady Bird a bizonyíték, melyet maga is vezényelt le, ám ezúttal színészi kvalitásaival nem járult hozzá a produkció sikeréhez – megtette helyette egy másik feltörekvő tehetség, az ír származású Saoirse Ronan.

A Lady Bird egy coming-of-age film, és tudom, elhasznált jelző, minden második kritikában ezzel a címkével dobálózik a sablonokkal dolgozó ítész, de kevés alkotás van, amelyre ennél jobban illene ez a divatos kifejezés (talán a Sráckor / Boyhood ilyen, mint a szó legszorosabb értelmében vett felnövés-történet). A lényeg, hogy a fő- és egyben címszereplő egy középiskolás lány, Christine, aki magát csak Lady Birdnek hívatja. Egy félmilliós kaliforniai városban él, Sacramentóban, de a szíve leginkább a keleti part felé húz, New Yorkba, ahol a kultúra van. Anyja egy katolikus iskolába járatja és szűkös pénzügyi helyzetük miatt leginkább annak örülne, ha egy helyi, állami felsőoktatási intézményben folytatná tanulmányait, ám Christine inkább menne egy drágább bölcsészkarra, lehetőleg jó messzire az otthont jelentő fészektől. Kapcsolatuk pont ezért viharos: a lány álmodozik, lázad, a saját feje után megy, egyszóval tipikus kamasz, anyja pedig – szeretetből és féltésből ugyan, de – túlontúl földhözragadt, merev és borúlátó, tehát tipikus szülő.

Mindkettejüket meg lehet érteni. Az anya vért izzad, hogy a családot nehéz időkben is egybetartsa (az apát épp elbocsájtják munkájából), illetve amint egy félmondatból kiderül, maga sem rendelkezik ideális szülői példaképekkel, Christine pedig abban a korban van, amikor a legfontosabb önmaga keresése, tapasztalatok gyűjtése, és a saját hibáiból való tanulás (utóbbitól minden szülő meg akarja óvni gyermekét, pedig esszenciális része a felnőtté válásnak). Kettejük kapcsolata áll a film középpontjában, ez adja a drámáját, és a feloldozást/katarzist is a végén – nem véletlen, hogy az öt Oscar-jelölésből kettőt a női szereplők húzták be (az anyát megformáló Laurie Metcalf is abszolút kiemelendő!)

De a Lady Bird elsősorban (az amerikai függetlenfilm hagyományait, azon belül is a Baumbach-féle visszafogott realizmusú quirky-vonalat követve) egy dramedy. Az elgondolkodtató, esetleg szívszorító jelenetek (csak enyhén, mivel nem egy könnyfakasztó alkotásról beszélünk) gondosan be vannak csomagolva számos szellemes, a felnövéshez kapcsolódó vicces-kínos szituációba, epizódba. Ilyenek az első szerelmek és az első csalódások, a szüzesség elvesztése szexuális és más élmények terén, igaz és hamis barátságok, iskolai csínyek és büntetések, szalagavató, a jogsi megszerzése, tizennyolcadik szülinap (és a velejáró felnőtt újság-, cigi-, kaparós sorsjegy-vásárlás, csak mert végre megteheted). Mindezt egy évnyi történetbe (végzős év) és 94 percnyi játékidőbe belesűrítve… a film olyan tömör és kompakt, annyira sebesen vágtat és egy snittnyi felesleg sincs rajta, hogy nehéz elhinni, hogy egy korai ponton a fejlesztési szakaszban 350 oldalt számlált a forgatókönyv.

Greta Gerwig ugyanis a legfelismerhetőbb, legesszenciálisabb, legbeszédesebb jelenetekre szűkítette le alkotását, számos közülük alig pár másodperc. Ebben olyan sikeres, hogy forgatókönyvírói kurzusokon kellene a Lady Birddel illusztrálni, hogyan lehet terjengős dialógusok helyett apró nüanszokból felépíteni beazonosítható, mégis közhelyektől mentes karaktereket és szituációkat. A film tempója olyan gyors, hogy elsőre nézve talán fel sem tűnik, mennyire gazdag – helyette csak pislogva ülünk a moziban másfél óra elteltével, azon morfondírozva, hogyan lehet már vége, ha alig kezdődött el. Bevallom, nekem is két megtekintésbe tellett, mire igazán elkezdtem értékelni. Ami elsőre soványnak, kibontatlannak tűnt, azt másodjára már rendkívül eszesnek és mélyrehatónak találtam a maga velősségében… de kellett hozzá a szűzélmény elemi ereje, hogy újranézésre sarkalljon. Egyébiránt a rendezést is ugyanez a visszafogott tömörség jellemzi: a már említett tempó egyszerű, de okos beállításokon kel életre, egy finom szűrővel megtoldva. Öncélú külcsín nincs – a filmszerű szemcsésség sem 35mm-t imitálni próbáló számítógépes utómunka hatása, hanem az Alexa alapból jelenlévő digitális zajának felnagyítása. Nincsen semmi hivalkodó benne, mégis ad a Lady Birdnek egyfajta vizuális személyiséget, ami jól passzol a cselekmény idejéhez (2002-2003).

Sok testvérfilmet lehetne megnevezni, már csak a fentebb említett, elnyűtt címke nyomán is. Én most egyet fogok: képi világában és tartalmilag is az egykor ígéretesen induló, azóta sajnos zátonyra futott karrierű Terry Zwigoff alkotása, a Tétova tinédzserek (Ghost World) ugrott be elsőre, mely egy fokkal talán különcebb, de hasonló problémákkal küzdő kamaszlány (anti)felnövés-története az ezredforduló környékéről, csakugyan finoman álomszerű fényképezéssel. Mint ott, a Lady Bird esetében is elmondható: hiába női filmről van szó (ezúttal ízig-vérig, nemcsak hőseit tekintve), olyan szituációk elevenednek fel, melyek nemtől függetlenül jelen vannak a legtöbb serdülő életében, ezért roppant könnyű azonosulni velük. (Talán egyedüli kivétel a zuhanyrózsával való kísérletezgetés, bár nem kell ahhoz túl élénk fantázia, hogy megtaláljuk ennek fiúpárját.) És ettől lesz a Lady Bird korszakos coming-of-age film; univerzális, szórakoztató, megható portréja egy anyai szeretettel kibélelt selyemgubóból előmászó katicabogár első szárnybontogatásainak. Talán nem őrültség megtippelni, hogy évek múltán is hivatkozási pont marad, és olyan műfaji klasszikussá növi ki magát, mint Noah Baumbach-tól A tintahal és a bálna (The Squid and the Whale). Noha imádom Greta Gerwig játékát nézni, és titkon itt is végig azt vártam, hátha feltűnik valamelyik jelenetben, de ha ennyire tehetségesnek bizonyul rendezőként, mint amennyire a Lady Bird sejteti, talán nem is baj, ha több időt tölt a kamera másik oldalán…

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó