Lesz-e boldog és új élet?

Bogdán Árpád: Genezis

A Berlinben bemutatott Genezisben a traumát átélt hősök megtalálják az újrakezdés lehetőségeit.

A Berlinale Panorama Special szekciójában bemutatkozó Genezis a legújabb film, ami a 2008-2009-es romagyilkosságokra szeretne reagálni. A hat évvel korábban a fesztivál nagydíját elnyerő Fliegauf-féle Csak a szél szociális érzékenységről tanúskodott, realista kifejezésmódja mégsem adott valódi ágenciát roma szereplőinek, a kamera passzivitásba taszította őket. Az Ítélet Magyarországon Hajdu Esztertől viszont egy szikár és erőteljes dokumentumfilm, ami a bűnesetek tárgyalásán keresztül mutatta be a cigányokat ért tragédiát, így az áldozatok nézőpontját is. Az elkövetők gőgös vallomásaiból, illetve a hatóságok és az igazságszolgáltatás méltatlan magatartásából, az ügy kezdeti pontatlan kivizsgálásából pedig kirajzolódott a magyarországi rasszizmus és a megkülönböztetés is. Fliegaufhoz hasonlóan Bogdán is a fikciós formát választotta; különböző társadalmi helyzetű szereplők párhuzamos, de elkülönített, fejezetekre osztott történetén keresztül próbálja feldolgozni az eseteket és azok utórengéseit.

A rendező-forgatókönyvíró első, egy nevelőotthonból kikerülő tinédzserről szóló filmje a Boldog új élet címet viseli, és akár a Genezis előtanulmánya is lehetne: Bogdán már akkor is hasonló kérdéseket érintett (a romák kirekesztése; a magány és a traumák ábrázolása), illetve most arra keresi a választ, hogy valóban lehetséges-e az újrakezdés. A csapongó stílusú Boldog új élethez képest viszont most kifinomultabb kifejezőeszközöket, feszesebb szerkezetet és egy átgondolt – mégis merev – koncepciót használ.

Egy kisfiú, Ricsi történetével indít a film, akinek édesapja börtönben ül. Érzi az apa hiányát, de egyébként szerető család veszi körül. A rettegés és a kiszolgáltatottság ott lappang a romák között, miközben a mindennapi tevékenységeiket végzik, a tájat is furcsa misztikum övezi. Ricsi gyermeki látószögét követjük, aki ugyan fél, de nem tudja, pontosan mi történik. Bogdán és operatőre, Dobos Tamás sok közelivel dolgozik, a kép egy-egy részletét emelik ki, vagy épp titkolják el a feszültség megteremtéséhez. Az egyszerre dokumentarista és stilizált, esztétizáló fényképezés, illetve a kézikamera használata segíti, hogy a szereplő szubjektívjébe férkőzzünk. Ezért is lesz megrázó a gyilkosságok estéjének jelenete (bár mindig felvet kérdéseket, hogy meddig lehet elmenni a valóságban megtörtént erőszak filmes megjelenítésében – erre egy másik idei Berlinale versenyfilm, az utøyai tömeggyilkosságot feldolgozó U – July 22 a példa). Ehhez képest viszont sok dialógus esetlenül van előadva és megírva, vagy épp csak az információadást szolgálja.

A Facebookon castingolt Csordás Milán nagyon jól teljesít, Ricsi védtelenségét, de tettrekészségét is képes megjeleníteni. Szívesen maradnánk is még vele, ahogy megpróbálja felfogni az anyja és testvérei elvesztését és feldolgozza a gyászát, de még két gyengébb fejezet követi az erős felütést, amik talán nem lennének szükségesek. A második történet Virágé (akit a szintén az amatőr színész Illési Enikő Anna alakít), a tudatos, sportokban kiteljesedő tinédzser lányé. Ő közvetetten keveredik a bűnténybe, az egyik, támadásokat elkövető srácba szeret bele és próbálja feldolgozni, hogy mit tett a barátja. A fejezet legnagyobb erőssége a halláskárosult Virág belső világát megteremtő hangi atmoszféra: a lány a hallókészülékét vagy használja, vagy nem – attól függően, mennyire szeretne részt venni a körülötte levő valóságban. Utolsóként Virág barátjának védőügyvédjeként Cseh Annamáriát látjuk, aki a leghálátlanabb szerepet és a leggyengébb történetszálat kapta: a szintén tragédiák feldolgozásával küzdő Hanna epizódja a legkidolgozatlanabb. Nem csak a történet elnagyoltsága és a kapkodó színészvezetés miatt, de ekkora a három hőst összetartó, társadalmi újjászületést jelentő szimbólumok is szétesnek, túl didaktikusak, direktek, patetikussá teszik az erőltetett és boldog befejezést.

Valószínűleg sokan fogják vitatni, hogy Bogdán filmje mit tud hozzátenni a romagyilkosságokról szóló diskurzushoz, bár kétlem, hogy sok nézőt vonzana majd a hazai bemutató során, és hogy ez a diskurzus valóban beindulna. Annak mégis nagyon örülök, hogy Ricsi története elkészülhetett, mert az egyén tragédiájában megtalálhatjuk a nagyobb társadalmi problémák magját.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó