A szépen csomagolt reality check

2018-as Oscar-prognózis

„Jót s jól. Ebben áll a nagy titok.”

Most persze rögtön fel lehet tenni a kérdést, hogy mi a „jó” és milyen a „jól”, de azt hiszem, ezt már bőven megmutatta nekünk az elmúlt pár év, legalábbis ami az amerikai díjszezont érinti. Az Oscar-díj sorsáról döntő Amerikai Filmakadémia (AMPAS) tagsága az elmúlt évben jelentősen megváltozott, hála azon törekvéseknek, hogy a szavazójoggal rendelkező tagok összetétele minél jobban tükrözze a filmvilág valóságát. A korábban túlnyomó részt idősebb, fehér, amerikai férfiakból álló testület az elmúlt években kapott némi vérfrissítést az amerikai filmes életben igenis nagy szerepet játszó külföldi alkotókból, nőkből és nem fehérekből.

Ez és a szavazati rendszer megváltoztatása (egyszerű többség helyett most már abszolút többség kell a legjobb film győzelméhez) pedig alaposan átrendezte az erőviszonyokat. Régebben megérte a legnépszerűbbnek lenni, néha a legnagyobbnak, manapság ez azonban már semmit nem ér. Mint azt korábban láthattuk, hiába az elszánt, mindent elsöpörni látszó rajongótábor, hiába a nagy nevek, hiába a hatalmas marketingkampány, a szavazók úgyis azt választják, amit nem csak hogy szeretnek, hanem fontosnak is tartanak.

Így jutottunk el 2017 végére, amikor is kezdetét vette az elmúlt két évtized legfurcsább díjszezonja. Kezdődött azzal, hogy az amerikai kritikusok megnevezték a saját kedvenceiket. Egyre-másra győzött a Tűnj el! (Get Out!) vagy a Lady Bird, néha közbeszólt A víz érintése (The Shape of Water). A színésznőknél abszolút Saoirse Ronan volt a favorit, a mellékszereplőknél Laurie Metcalf és William Dafoe, míg a férfi főszereplőknél Timothée Chalamet vitte véghez a bravúrt és vált minden idők legfiatalabb színészévé, aki ugyanazon évben nyerte el a New York-i és a Los Angeles-i Filmkritikusok Szövetségének díjait.

Aztán jöttek a szakmai díjak, és mintha mindez meg sem történt volna. Ronant lecserélték Frances McDormandre, Metcalfot Allison Jenney-re, Dafoe-t Sam Rockwellre, Chalamet-t pedig a tökéletesen Oscarra maszkolt Gary Oldmanre, csakhogy az Oscar-jelölések még ezt a kuszaságot is még jobban összekavarták. Az Oscar 90 éves fennállása alatt kialakult néhány szabály (vagy ha jobban tetszik, erős tendencia), amelyet az idei kilenc jelölt egyikének sem sikerült megugrania. A Három óriásplakát Ebbing határában (Three Billboards Outside Ebbing, Missouri) megnyerte ugyan a Golden Globe-ot és a Brit Filmakadémia fődíját, de Amerikában, amerikaiaktól nem igazán sikerült nagy dolgot nyernie (kivéve persze a Színészek Céhe legjobb színészgárda-díját) és rendezője kimaradt a legjobb rendezők ötösfogatából. Ez persze Ben Afflecknek és Az Argo-akciónak sem állta útját, de Martin McDonagh azért nem Ben Affleck, ráadásul a Három óriásplakát fele annyi elismerést sem szerzett még, mint Affleck filmje.

Aztán ott van A víz érintése, ami elvitte a Critics’ Choice fődíját, nyert a Producerek- és a Rendezők Céhének gáláján, de a Színészek Céhétől még csak jelölést sem kapott a színészgárdája, ami az olyan filmeknek is feladta az utolsó kenetet, mint a Kaliforniai álom (La La Land) vagy a Gravitáció. A Tűnj el és a Lady Bird esetében ugyan csak a vágás-jelölés hiányzik, ők viszont szinte teljesen észrevétlenek maradtak a díjszezon utolsó szakaszában, habár Jordan Peele horrorja legalább megnyerte a Forgatókönyvírók Céhének díját, ami tavaly a Holdfényt (Moonlight) is átlendítette ezen a nehéz szakaszon.

Hogy miért van ez? A szakértők szerint idén túl sok film kínált „jót s jól”, azaz legalább féltucat alkotás reflektált gyorsan a közéletet és a filmvilágot egyaránt foglalkoztató kérdésekre, ráadásul jól csinálták ezt. Meg lehet nézni, a kritikusok listáján szinte mindegyik film előkelő helyen áll, és a közönség is jól fogadta őket odaát. Így aztán kialakult a bőség zavara, miközben az Egyesült Államokat egymás után érték azok a behatások, amelyekre ezek a filmek reflektálnak: az elnök idegenellenes politikája vagy kirohanásai a szabad sajtó képviselői ellen, a szexuális zaklatási botrányok vagy a múltat újraértelmezni vágyó törekvések, amelyek végzetes kimenetelű tüntetésekben és történelmi figurák szobrainak eltávolításában csúcsosodott ki.

Ez a valóság lengi be az idei Oscart, habár néha fantasy-mesének, néha horrornak, néha szatírának, néha meleg szerelmi történetnek „álcázva”, ami már csak azért sem baj, mert egy kicsit legalább megmozdult az állóvíz. A kilenc alkotásból négynek nő a központi szereplője (utoljára így a Millió dolláros bébi tudott nyerni), a rendezők között újra van nő, az operatőrök között pedig először van nő. Sok-sok évtized után újra bekerült egy 25 év alatti színész a férfi főszereplők közé (Timothée Chalamet) és 2018 hozta el minden idők legidősebb jelöltjét (Agnes Varda), és nagy esély van rá, hogy a legjobb rendező újra egy latino rendező legyen (Guillermo del Toro).

Összességében tehát sikerült elérniük azt, amit terveztek, tényleg sokféleség jellemzi a jelöltek listáját, de a nyertesek kilétét sok esetben most tényleg homály fedi majd a boríték kinyitásának pillanatáig.

Ami biztosnak tűnik, az a legjobb rendezés (del Toro és A víz érintése), a legjobb adaptált forgatókönyv (James Ivory és a Szólíts a neveden!), valamint a négy színészi kategória (Gary Oldman, Frances McDormand, Allison Janney és Sam Rockwell), bár ez utóbbi négy kategória bármelyikében ott van egy meglepetés lehetősége. Mint ahogy ott van a legjobb eredeti forgatókönyvben is, ahol valószínűleg a Három óriásplakát és a Tűnj el! vívja majd a harcot, ami az elemzők szerint az utóbbi javára dől majd el. És pontosan ez az, ami miatt nem szabad leírni Jordan Peele horrorját a legjobb film esélyesei közül, ahol talán most a Három óriásplakát tűnik befutónak, de A víz érintése és a Tűnj el! közreműködésével ez bizony egy három fős versenynek látszik, ahol a célfotó majd azt mutatja meg, hogy a három közül melyik a legkevésbé megosztó az amerikai szakma válogatott csapata előtt – mert hogy azért még mindig ők vannak többségben.

És végül a magyar versenyző, Enyedi Ildikó és a Testről és lélekről. Az idegen nyelvű filmek versenyét a kritikusoknál toronymagasan a francia versenyző, a Cannes-i nagydíjjal jutalmazott 120 dobbanás percenként dominálta, ami végül mégsem jutott be az elődöntőbe. Ezek után mindenki úgy gondolta, hogy a németek üdvöskéje, Fatih Akin alkotása lesz a befutó, ami meg is nyerte a Golden Globe-ot, viszont az Oscar-jelölés elmaradt. Ezek után tényleg a sötétben tapogatózunk, és bár a legtöbben Chile vagy Svédország győzelmét jósolják, szerintem szurkoljunk bátran, egy ilyen furcsa évben minden megtörténhet.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó