Variációk egy legendára

Todd Haynes: I'm Not There – Bob Dylan életei

[kritikaíró pályázat] Todd Haynes nem megoldani akarja a Dylant övező rejtélyt, hanem minden ellentmondásával együtt elénk tárni. A leghíresebb dalok születésének kínosan egyszerű pszichológiai indoklása is teljesen hiányzik a filmből. Ami viszont van helyettük: 135 percnyi bolyongás Dylan személyiségének útvesztőiben.

Az életrajzi filmek sosem jártak élen a kísérletezésben. Ez minden bizonnyal annak köszönhető, hogy a műfajt meglehetősen kényes viszony fűzi a valósághoz, és még kényesebb az adott híresség rajongóihoz. Életrajzi film esetében ezért ritkán nyílik út az alkotói kreativitásnak, újító szellemnek, hiszen a nézők ilyenkor még a megszokottnál is kevésbé tolerálják a hagyományos narratív sémák megsértését. Még azt is jobban viselik, ha kedvencüket negatívan ábrázolják, mintha felrúgják a filmes elbeszélés bevett szabályait. Különösen így van ez a zenész-protréknál: Doors, Ray, A nyughatatlan stb. – színvonalukat tekintve különböznek ezek a filmek, de a lényegük egyezik, hiszen ugyanazokba a hollywoodi sémákba gyömöszölik bele az adott zenész-ikon élettörténetét.

Az I’m not there viszont épp azért emelkedik ki toronymagasan az elmúlt évek felhozatalából, mert szakítani mer ezzel a biztonsági játékkal. Itt nyoma sincs a „gyerekkori trauma, kezdeti megpróbáltatások, híressé válás, elzüllés, és a nagy visszatérés” fonalára felfűzött lineáris cselekménynek. A leghíresebb dalok születésének kínosan egyszerű pszichológiai indoklása is teljesen hiányzik a filmből. Ami viszont van helyettük: 135 percnyi bolyongás Dylan személyiségének útvesztőiben.

Márpedig Dylan esetében jókora labirintusról van szó, hiszen csaknem fél évszázados pályafutása alatt a popkultúra egyik legenigmatikusabb figurájává vált. Lázas önkeresése során számtalanszor rombolta le, és építette újjá a róla kialakult képet. Éppen ezért telitalálat a film alapkoncepciója, miszerint hat színész játssza Dylan különböző perszónáit. Haynes ráérzett, hogy néha a vad fikcióval közelebb lehet kerülni az igazsághoz, mint a tények bemutatásával és finom feltupírozásával.

Persze egyetlen emberi élet sem a hollywoodi dramaturgia szerint zajlik, hiszen életünk eseményei nem alkotnak logikusan egymásra épülő lezárt történetet. Mindenki önmagát keresi valamilyen formában, szerepeket váltogatunk, életünk egyfolytában valós és képzelt síkokon pereg. Mégsem lenne indokolt, ha ezen túl mindenkinek a történetét az I’m not there stílusában, több színésszel játszatnák el. Dylan esete azért különleges, mert ő ezt az önkeresését nem a privát szférában, hanem a nyilvánosság reflektorfényében hajtotta végre. Minden alakváltása kamerák kereszttüzében, méltatlankodó rajongók szeme előtt történt, így tökéletesen dokumentálva van.

Ezekre a dokumentumokra, és a dalokra – ugyanazon életút két lenyomatára – épít Haynes, de túl is lép rajtuk, hogy közelebb kerülhessen a rejtélyhez. Kapásból ott van az a hét karakter, melyek közül egyet sem Bob Dylannek hívnak, de egyértelműen Dylan egy-egy korszakát idézik meg. A 11 éves Marcus Carl Franklin alakítja a fiatal folk-énekest, aki rájön, hogy a régi történetek helyett a mai világról kell énekelnie, Christian Bale a 60-as évek nagy protest-dalnokát, valamint a 70-es évek keresztény hitre tért, istenes Dylanjét, Heath Ledger a nyilvánosság és az otthon közt őrlődő családapát, Ben Wishaw a szabadszájú költőt, Richard Gere pedig a világtól visszavonult magányos hőst. És akkor még nem beszéltünk a Cate Blanchett által alakított androgünről, aki Dylan legizgalmasabb korszakát idézi meg. A folkzene és az ellenkultúra messiásává kikiáltott énekes 1965-ben hátat fordított rajongóinak, és követőinek. Puritán stílusát extravagáns megjelenésre, akusztikus gitárját pedig elektromosra cserélve nyilvánította ki, hogy semmilyen mozgalomnak nem vezére vagy prófétája, csak egy tehetséges dalszerző, aki ráérzett a kor bizonyos ellentmondásaira (ezt a váltást mutatja be példás alapossággal a nemrég DVD-n is kiadott A tükör másik oldalán című koncertfilm). Maga Dylan erről így ír önéletrajzában: „A sajtó nagymenői állandóan úgy állítottak be engem, mint egy nemzedék szószólóját, képviselőjét, sőt lelkiismeretét. Ez nevetséges volt. Én nem tettem mást, mint dalokat énekeltem, melyek teljes nyíltsággal szólaltak meg, és nagy erejű, új valóságokat fogalmaztak meg”. Cate Blanchett elképesztő erővel formálja meg ezt az állandóan félreértett, provokatív, a feléje áradó csodálattal folyton vitába szálló Dylant. Nem véletlen, hogy az ő karaktere a leghangsúlyosabb az egész filmben.

Haynes azonban nem áll meg ott, hogy külön karakterekre bontja le Dylan életútját, még a kronologikus sorrendet is radikálisan megbontja. A szálak teljesen összegabalyodnak, gyakran asszociációs montázzsal lépünk át Dylan egyik életéből a másikba. A legszebb az, hogy a hét történet kaleidoszkópszerű váltakozásából végül mégis összeáll egy folyamat, csak egy másik szinten, mint a hagyományos epikus filmekben. Itt nem egyenes úton, hanem egy nyaktörő szerpentinen jutunk el A-ból B-be, de az egymással feleselő képsorok végül mégis kirajzolnak egy ívet.

Stilisztikai szempontból is óriási szakadékokat hidal át a film: a dokumentarista jelenetek nem egyszer csapnak át vad szürrealista látomásokba (Ráadásul a Blanchett-szálból sok beállítás valódi Dylan-doksikból lett átemelve és átalakítva). Haynes láthatóan nem engedi, hogy egy szemszög korlátozza, a maga teljességében akarja megragadni témáját. Ezért próbál meg felölelni minden olyan síkot, melyen Dylan élete zajlott: a szikár tényektől kezdve az álomképeken keresztül a fiktív szerepekig (mint például a Sam Peckinpah filmjéből kölcsönvett kölyök Billy karaktere). A fekete-fehér és színes képek látszólag következetlen váltakozásának leginkább esztétikai szerepe van – állandó lüktetésük vizuálisan izgalmasabbá teszi a filmet – de ez is hozzájárul ahhoz, hogy a film Dylan életét minél több hangnemben tudja megszólaltni. És persze ott vannak a dalok, melyek végigkísérik a nézőt az I'm not there 135 percén. Itt ugyanaz a kettőség jellemző, mint a képi világ esetében: nagyrészt eredeti előadásban halljuk őket, de felcsendül jó pár mai feldolgozás is. Haynes tehát ebből a szempontból sem ragaszkodik a teljes hitelességhez.

A dalok amúgy sokszor pusztán aláfestésként vannak jelen, de a film kiemelkedő jeleneteiben olyan mély párbeszédbe kezdenek a képekkel, amilyet csak a legjobb videoklipekben látni néha (külön kiemelném a Ballad of a thin man taktusaira komponált döbbenetes erejű képsorokat). Másfelől lépten-nyomon híres Dylan-szövegek vannak beleszőve a dialógusokba. Ezek a kulcsszavak vagy sorok az adott dal felidézésével mindig a drámai szituációt gazdagítják: persze csak azok számára, akik ismerik valamennyire Dylan munkásságát.

Végső soron Todd Haynes nem megoldani akarja a Dylant övező rejtélyt, hanem minden ellentmondásával együtt elénk tárni – minél élesebben rajzolódnak ki a kontrasztok, annál jobb. Az egész koncepciót betetőző záróképsor – mely az egyetlen igazi dokumentum – is inkább kérdőjelet tesz a film végére, semmint hogy választ adna.

 

(Ez a harmadik írás a kritikaíró pályázat döntőbe jutott művei közül. A többit a hét folyamán közöljük, és majd szavazni lehet rájuk! – a szerk.)

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó