Berlin infinit

68. Berlini Nemzetközi Filmfesztivál, 2018. február 15-25.

A 68. Berlinálén megnéztük a magyar és a román filmtermést, de könnyedén összeállíthattunk magunknak egy női tapasztalatokat feldolgozó tematikus blokkot is, amiből egyelőre csak az biztos, hogy a Metoo-mozgalomra komplex és ellentmondásos válaszok érkeztek.

A román elsőfilmes Adina Pintilie Arany Medvéjével zárult idén a Berlinale, de a Nu mă atinge-mă (Touch Me Not) megítélése nem volt egyértelmű, a polarizáló alkotás fődíja meglepetést okozott. Az esszéfilm a szexuális tabukat és az intimitást vizsgálja, miközben a rendezőnő filmkészítési folyamatára is reflektál. Pintilie munkáját vagy formabontó és merész kísérletezésnek tartják, vagy pedig bírálják, amiért nem elég bátor, hogy nagyívű koncepcióját újszerűen megvalósítsa. De a versenyprogram nyertesén kívül a fesztivál két másik fontos szekciójában is helyet kaptak román filmek, melyeket már sokkal pozitívabban fogadtak.

A Panorama válogatásban szerepelt Ioana Uricaru filmje, a Lemonade, egy Egyesült Államokba emigráló román nő, Mara (Mălina Manovici) története, aki a zöld kártyáért küzd: egy amerikai férfival kötött hirtelen házassága gyanakvásra ad okot a bevándorlási hivatalban. A film szimplán szociodrámaként nem lenne érdekes, de fontos látlelete Trump Amerikájának és annak bevándorláspolitikájának. A hivatal munkatársa (Steve Bacic) egy személyben jeleníti meg az idegenfélelmet, a republikánus tekintélyelvűséget, valamint a zsaroláson és megfélemlítésen alapuló hatalomgyakorlást. A szexuális zaklatást is megjeleníti a film, de azt is, hogy a nők mennyire kiszolgáltatottak – nem csak ezekben az alárendelt helyzetekben, hanem a házasságukban is. Az USA-ban filmkészítést tanuló Uricaru, aki a saját élményeire is épített,  jó pár tónusváltással dolgozik; játszik az elvárásainkkal és a műfaji sémákkal, például thriller-elemeket is felhasznál. A cím az elcsépelt amerikai szólásra utal, a keserédes, egy szerb ügyvéd leleményével megoldott boldog befejezés iróniával színezi be az amerikai álmot. Nekem mégis hamisnak hangzott a film kulcsmondata, miszerint itt az áldozatoknak legalább vannak jogaik.

A kísérletibb filmekre szakosodó, mégis a legegységesebb színvonalat képviselő Forum szekcióban pedig az Fotbal infinit (Végtelen foci) szerepelt, Corneliu Porumboiu második focis dokumentumfilmje az Al doilea joc (A második meccs) után. A film kínos humora a kortárs cseh dokumentumfilmekre emlékeztet: ez is egy elképesztő figura portréja, aki kamera előtt teszi nevetségessé magát. A rendező barátja, Laurențiu Ginghină a szocializmus évei alatt elszenvedett sportbalesete után rögeszmésen kezdett el foglalkozni a futball szabályainak átszerkesztésével, álmai dédelgetése közben pedig irodistaként dolgozik az önkormányzatnál. Egy nagyon kellemetlen jelenetben – amikor egy néni látogatja meg, hogy telkét visszakaphassa az államtól – például betekintést nyerünk a romániai bürokrácia abszurd működésébe, miközben hősünk egy kis aktatologatás után elhiszi, mennyire magasztos munkát is végez. Porumboiu végig látszódik a filmben, de nem csupán az interjúzás a szerepe, hanem aktív részese a sztorinak: folyamatosan megyünk vele, alakítja a nézőpontunkat. A főhősünk pedig csak magyaráz a pálya alakjáról, térfelekről, alcsapatokról és al-alcsapatokról, annyira, hogy végül ő maga is belebonyolódik. De a film nem csak egy fura alakról szól, hanem egy szórakoztató elmélkedés arról, hogy meddig is tart a szabadság – nem csak a fociban, hanem a mindennapokban is.

A magyar filmesek kisebb létszámmal, de idén is képviselték magukat. A tavalyi nyertes Enyedi Ildikó első filmjét, a digitálisan felújított Az én XX. századomat kísérte el Berlinbe, Bogdán Árpád tizenkét év után tért vissza a fesztiválra a Genezissel, Tenki Réka pedig a tavalyi Testről és lélekről egyik fontos mellékszerepe után most a Shooting Stars fiatal európai színésztehetségek felkutatására létrehozott válogatásába került be. Bucsi Réka a Symphony no. 42 és a LOVE után harmadszor indította útra animációs kisfilmjét a Berlinálén. A dán gyártású Solar Walk absztrakt kísérletezés a formákkal, tárgyakkal, furcsa kis űrlények kozmikus utazása zenére komponálva, ami egy koncert-projektből nőtte ki magát, pontosabban ment össze egy húsz perces kisfilmmé. Bucsi egy sci-fi-alkotó merészségével teremt csodás világokat, ezeket kifordítja a sarkukból, majd pusztítja el őket ötletes asszociációk mentén. A Solar Walk a fesztivál egyik díját is elnyerte, az Audi Short Film Awardot. De találtunk még magyar filmet a Berlináléval párhuzamosan rendezett Kritikusok Hetén is. Itt Lichter Péter és Máté Bori rendezésében a The Rub című Hamlet-feldolgozás mutatkozott be. A kísérleti alkotás régi filmtekercsek reciklálásával készült, amiket festettek, hypóval roncsoltak, rothadó almákkal elástak és végül összeillesztettek, illetve Hajdu Szabolcs narrációjával egészítették ki. A film két előképet is eszembe juttatott, az amerikai Bill Morrison found footage-festményfilmjeit, és Pálfi György Final Cutját, amelyben filmtörténeti jelentőségű alkotások kapnak új jelentést a vágás révén. Az alkotók a mindenki számára ismert narratívához helyeznek véletlenszerű képeket, a filmtekercseken pedig néha-néha megjelenik Antonio Banderas vagy Sylvester Stallone, így a saját asszociációink alapján is össze tudjuk állítani a történetet – akár moralitást nélkülöző korunkra vetítve rá Hamlet vívódásait. A The Rub egy különleges alkotás, ami a tömegkultúra és a kísérleti mozi határait mossa össze.

A fesztivál az első napon nagy lendülettel startolt, de a Kutyák szigete vetítése után célszerűbbnek tűnt alaposan átrágni a programot, hogy jól használjuk ki a napi 15 óra filmnézésre szánható időt. A fesztivál politikáját vagy a kurátori munkát vitatni, csalódásokról vagy meglepetésekről beszélni, úgy gondolom, felesleges és nem is lehet egy ilyen nagy léptékű és a végeredményben mégiscsak kommercializált, az egész európai filmipart megmozgató fesztivál esetén. Jobban szeretek arra gondolni, mennyire privilegizált helyzetben vagyok azzal, hogy a Potsdamer Platzon rohangálva a saját időmet beosztva mértéktelenül fogyaszthatom a filmeket. Pont ezért volt nagy élmény a Berlinale keretében megnézni Steven Soderberghtől az Unsane-t, ami teljesen szembemegy a fesztiválfilmes jelleggel. A filmet az exploitation vagy a B-filmes kategóriákban érdemes kezelni, és innen nézve pedig egy roppant szórakoztató paranoiathrillert kapunk. A központban egy akarata ellenére elmegyógyintézetbe zárt nő (Claire Foy) áll, aki nem tud szabadulni a zaklatójától. Azokat a témákat, amelyek fokozottan a látószögünkben tartunk az utóbbi időben (mint a szexuális traumák, a mentális betegségek), Soderbergh kicsit se kezeli tisztelettel, hanem inkább kizsákmányolja, hogy a műfajjal kísérletezzen. A pszichológiai hitelesség vagy a komplex olvasatok lehetősége elveszik, hiszen közvetlenül, szinte groteszk módon mutatja meg az erőszakot; a látványvilág és egy váratlan cameó is ráerősít mindenre. Hozzájön mindenhez egy esztétikai döntés, miszerint a filmet egy iPhone-nal vették fel: a kiégett képek, a képmélységgel való játék, a közelikben eltorzult arcok nélkül teljesen más élményt kapnánk. Az Unsane tehát egyszerre egy Roger Corman korából előkerülő szörnyszülött és egy direkt, gyors reakció a mára.

A Don't Worry, He Won't Get Far on Foot (kb. Ne aggódj, nem jut messze gyalog) egy másik olyan film volt, amit nehéz volt komolyan venni. Gus Van Sant melodrámájában Joaquin Phoenix narancssárga hajjal, kerekesszékben robog végig John Callahan képregényrajzolót alakítva, aki az alkoholizmusából kigyógyulva és fogyatékosságán felülemelkedve lett transzgresszív alkotó és kultikus figura. Az életrajzi film helyenként kínosan vicces – pont ezért szórakoztató –, de egészében tekintve arányt tévesztett Phoenix pátosszal teli alakítása és a párbeszédek giccsbe hajló érzelgőssége miatt, és mindez nem illik Callahan fekete humorú rajzaihoz.

Az anyaság, a nők közötti kötelék, de még inkább az őket elszakító hatalmi harcok három kivételes filmet is meghatároztak tematikailag. Az olasz Figlia miában (kb. Lányom) a 11 éves Vittoria megtudja, hogy a szülőanyja nem a gondoskodó Tina (Valeria Golino), aki ezidáig felnevelte, hanem az öntörvényű Angelica (Alba Rohrwacher), és nevelőanyja tiltása ellenére szeretné ezt a kapcsolatot felfedezni. Laura Bispuri rendező az érzékekre ható filmet készített: a kézikamera használata, a lenyűgöző totálképek, Szardínia naptól ragyogó színei vagy a dübörgő olasz popzene teremtik meg az atmoszférát, és a remek színészi alakítások teszik hitelessé a történetet. A kislányért küzdő szereplők közötti heves konfliktus két gondolatot is felvet: azt hogy mennyiben tartozik a női identitás lényegéhez anyaság, illetve azt, hogy mennyire működőképes, hogy az anyai szerepet egynél többen látják el.

Szintén két polarizáló anyafigura mellett kell önakaratot kiharcolnia Madeline-nek is. Josephine Decker filmje, a Madeline's Madeline az amerikai függetlenfilmes coming-of-age sémákat rendezi át azzal, hogy tinédzser hősének, a mentális beteg Madeline-nek (Helena Howard) testi-lelki változásait pszichológiai realizmussal kezeli, miközben a belső világának megteremtéséhez a horror (!) esztétikai eszköztárát is felhasználja egyes szám első személyű fényképezéssel vagy az Ördögűzőre tett utalásokkal. A valószínűleg kényszergondolatokkal és szorongással küzdő lány két, egymásnak ellentmondó gondoskodást tapasztal meg. Édesanyja (Miranda July) otthon mindentől óvná és szigorral kezeli, és a színházi társulatának rendezőnője (Molly Parker) pedig a lány művészi önkifejezését támogatná, de a saját haszonszerzése érdekében. Végül a lánynak kell megteremtenie a saját, független narratíváját.

A spanyol Ramón Salazar feszültséggel teli filmje, a La enfermedad del domingo (kb. Vasárnapi betegség) is két erős nő párharcáról mesél. Chira (Bárbara Lennie), megzsarolja a 30 éve nem látott anyját (Susi Sánchez), aki kislánykorában elhagyta, hogy töltsön vele tíz napot egy vidéki házban. A film mesterkélt, szinte laboratóriumi alapkoncepciója izgalmas dinamikát teremt: a bezártság során a két nő hatalmi játékokat játszik egymással, közelednek egymáshoz, vagy egymás ellen fordulnak, de fokozatosan kibontakozik egy nagyon különleges anya-lánya kapcsolat.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó