Gyászmenet, visszhanggal

Richard Linklater: Last Flag Flying

Richard Linklater legújabb filmje nem olcsó újramelegítése Hal Ashby 1973-as Az utolsó szolgálat című remekművének. Annál sokkal több és sokkal érdekesebb.

Richard Linklater többször bemutatta, hogy sajátos folytatásai nem a brand-építésről, nem kultikus kortárs klasszikusainak kizsákmányolásáról szólnak, hanem „folytatott” és a „folytató” filmjeinek emocionális, atmoszférikus, gondolati és spirituális kontinuitásának analíziséről, a filmek történetei között eltelt idő és időhatás, valamint a társadalmi és intellektuális kontextusok változásainak vizsgálatáról. A Mielőtt felkel a Nap, a Mielőtt lemegy a Nap és a Mielőtt éjfélt üt az óra, a Sráckor (Boyhood), a Tökéletlen idők (Dazed and Confused) és az Everybody Wants Some!! párosa után Linklater szellemi folytatásainak sorát egy olyan filmmel toldotta meg, melynek alapművéhez semmi köze nincs.

Linklater legújabb alkotása továbbra sem egy tipikus folytatás, nem olcsó újramelegítése Hal Ashby 1973-as Az utolsó szolgálat (The Last Detail) című remekművének. Annál sokkal több és sokkal érdekesebb. Míg Ashby művében két tengerésztiszt (Jack Nicholson és Otis Young) kísér egy harmadikat (Randy Quaid) a katonai börtönbe, addig a Last Flag Flyingban két egykori tengerészgyalogos bajtárs (Bryan Cranston és Laurence Fishburne) kíséri harmadik társukat (Steve Carell újfent óriási) azon az úton, amit senkinek nem kellene megjárnia. Larry „Doc” Shepherd ugyanis felesége halála után elvesztette az Irakban szolgáló fiát is, akinek holttestét és az azzal járó amerikai zászlót át kell vennie a hadseregtől. Erre egyedül nem képes, ezért megkeresi évtizedekig nem látott társait, hogy segítsenek neki teljesíteni a mentálisan és érzelmileg is kizsigerelő gyászmenetet, melynek során gyorsan kiderül, hogy az egykori szanitéc fia annyira mégsem halt hősi halált, amennyire azt „odafönt” állítják.

Ashby és Linklater műve is Darryl Ponicsan könyvei alapján készültek, az író ugyanakkor Linklaterrel közösen a Last Flag Flying forgatókönyvét is jegyzi, a két szerző pedig bámulatosan bátran rugaszkodik el a regények közötti szoros ok-okozati, karaktereket és motivációikat érintő, valamint időbeli kapcsolatoktól, elmosva mindazt, amit egy közönséges hollywoodi folytatás-gyáros kézenfekvő mankóként használna. A szereplők neve részben-egészben megváltozott, háttértörténetük, belső tulajdonságaik, bejárt útjuk megannyi állomása, mezítlábas nyersségükben is magvas párbeszédeik témái pedig pontosan annyira csúsztak el az alapműtől, hogy a két film egymás lenyűgöző, párhuzamos filmuniverzumokból felcsendülő visszhangjává válva jár érzékeny táncot egymáshoz képest jelentőségteljes távolságból, de mégis egymásba fonódva, a köztük eltelt időre fittyet hányva. Épp ezért nem szükséges a Last Flag Flying befogadásához Az utolsó szolgálat ismerete. Ha viszont valaki Linklater filmjének megindító, katartikus és vicces epizódjain túl akar látni, az csak az Ashby-remeket ismerve tud igazán rácsodálkozni arra a nem mindennapi filmközi párbeszédre (egyik legszebb jelenetében a Last Flag Flying szereplői saját emlékükként idéznek fel egy jelenetet Az utolsó szolgálatból), mely ebben a különleges szimbiózisban meghökkentően gördülékenyen megy végbe. Pedig erre nagyjából csak Linklater képes, aki ugyan jelen esetben megtart valamicskét Ashby politikai szatírájának éléből és ellenkulturális dühéből, de mindezt felül is írja azzal a döbbenetes humánummal és szeretettel, mellyel gondoskodó barátként átöleli Az utolsó szolgálat hőseinél mélyebb és összetettebb kapcsolatot ápoló, érzékenyebb és introspektívebb karaktereit.

Ez a humánum pedig Linklater esetében szerzői jegy. Nem igazán dolgozik ma olyan író-rendező, aki annyira megértené hőseit, mint ő. Napestig lehetne sorolni a példákat erre az auteuri emberségre életművéből. A Last Flag Flying ennek a szeretetteljes „linklateri tekintetnek” köszönhetően válik olyan érzelmileg és intellektuálisan komplex időtlen és kritikus háborús meditációvá, mint például a M.A.S.H., vagy Az őrület határán (The Thin Red Line), és nem kornyadozik inkább melodrámává (noha a zenét Linklater a tőle megszokottól eltérően manipulatívabban használja).

A Last Flag Flying megannyi kacagtató jelenete ellenére is merőben filozofikus mű, melynek három főszereplője ugyan vélemények, hitek, gondolatok szócsöveiként feszülnek egymásnak vagy borulnak egymás vállára, Linklater azonban a moralitásukban vaskos, háborúról, veszteségről, feloldozásról szóló szentenciák igazi súlyát a remekül felépített karakterein átszűrve helyezi a néző vállára, nem puffogtat didaktikus, üres frázisokat és nem mond ki öncélú végső állításokat. Arról a politikai rendszerről, mely képes hazudva hősöket gyártani a halálba küldött fiatalokból, Linklater az enyészet határán álló dokit alakító Carell tekintetével, a veteránlétben emberi ronccsá vált kocsmárost alakító Cranston trágár kifakadásaival, és a valaha volt vadságát és szenvedélyét istenhitbe átmentő papot alakító Fishburne vívódásával beszél. A Last Flag Flying ugyanakkor nem a problémák, hanem a megoldások filmje. Linklater egyfajta jó kedélyű pszichológiai realizmussal festi meg a halál igazságtalanságától meggyötörtek lelkét, gyászuk és haragjuk feldolgozásában azonban szívmelengetően fontos szerepet oszt a csodaszámba menő önzetlen emberi szeretetre és barátságra.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó