A bérgyilkos portréja

Lynne Ramsay: You Were Never Really Here / Sosem voltál itt

Kevin után beszélnünk kell Joe-ról is.

Hat évvel a Beszélnünk kell Kevinről című film után a tavalyi, 70. Cannes-i filmfesztiválra épp hogy elkészült Lynne Ramsay negyedik nagyjátékfilmje; igaz, hogy stáblista nélkül vetítették és a világpremier után még hátravolt egy-két simítás, de a seregszemlén így is bezsebelt két díjat, a legjobb forgatókönyvért és a legjobb férfi alakításért. Míg az utóbbi egyáltalán nem meglepő, mert a főszerepet játszó Joaquin Phoenix tényleg rendkívül hitelesen átalakult egy testileg-lelkileg sérült bérgyilkossá, a történeten még lehetett volna csiszolni. A Jonathan Ames regénye alapján készült filmben ugyanis bőven akadnak elvarratlan szálak, nemcsak főszereplő Joe múltját illetően, hanem a történet jelenében zajló eseményekben is.

A Phoenix által alakított háborús veterán és egykori FBI-ügynök különböző megbízásoknak tesz eleget, többek között arra szakosodott, hogy eltűnt, otthonról megszökött vagy emberkereskedők kezére jutott lányokat ment meg és juttat haza. De amilyen hidegvérrel tudja elvégezni az erőszakot nem nélkülöző piszkos munkákat egy kalapáccsal a kezében, ugyanolyan melegszívű tud lenni az egyetlen emberrel, akihez nem „szakmai” kapcsolat fűzi: a demenciával küszködő, idős édesanyjával (Judith Roberts).

Joe legújabb megbízása egy szenátor-jelölt tizenéves lányának megtalálása és megmentése; Ninát (Ekaterina Samsonov) egy luxus-bordélyházban tartják fogva. Bár szinte rutinosan teljesíti a küldetést, igazából ezután kezd elszabadulni a pokol, ami több erőszakot, vért és még több gyilkosságot követel. Mert az apa (álcázott?) öngyilkossága után nemcsak a lányt kell újra megtalálnia és megmentenie, hanem egy korrupt politikai hálózattal is szembesül. De mindezek mellett talán a legnehezebb feladat szembenéznie a gyerekkorából, valamint a háborús borzalmakból származó személyes kísérteteivel.

Szinte biztos, hogy a You Were Never Really Here során nem egyszer jut majd eszünkbe nemcsak a Taxisofőr (Taxi Driver), hanem – frisebb vizekre evezve – Pierre Morel Elrabolva (Taken) című filmje is; a történet ugyanis több lényeges ponton hasonlít ezekhez. Scorsese klasszikusára a politikai felhang mellett főként a főszereplő emlékeztet, aki egyfajta 21. századi Travis Bickle, míg Morel filmjét elsősorban a téma – a fiatalkorú lányok elrablása és prostitúcióra való kényszerítése – idézi.

A lényeges különbség az, hogy Ramsay filmjében a sztori tulajdonképpen kevésbé fontos: a főszereplő összetett karakterének megrajzolása mellett a kivitelezés és a hangulat sokkal többet nyom a latban. Ennek elérése érdekében a skót rendezőnő jól választotta munkatársait; nemcsak az impresszionista hatású, érzéki képek (operatőr: Thomas Townend), hanem a nonlineáris vágás (Joe Bini) és a zene (szerző: Johnny Greenwood, a Radiohead gitárosa) is az összhatás fontos elemeivé válnak. A film egyik legemlékezetesebb jelenete az, amikor a bordélyházban elkövetett gyilkosságsorozatot a megfigyelőkamerák felvételein keresztül látjuk, egy hatvanas évekbeli popslágerrel, az Angel Baby-vel aláfestve.

Joaquin Phoenix pedig úgy építi fel a karaktert, hogy a szereplő alapvető hallgatagsága ellenére szinte nem is ismétli magát. Az agresszióhoz látszólag közönyösen viszonyuló főszereplőnek egy hétköznapibb, emberibb oldalát is megmutatja; a gyerekkori, családon belüli erőszakot sejtető és az önfojtogatást ábrázoló, folyamatosan visszatérő (emlék)képek pedig hozzájárulnak a karakter összetettségéhez. A You Were Never Really Here-ben – minden elvarratlan szál és kidolgozatlan részlet ellenére – Ramsaynek sikerül kirajzolnia egy érzelmekre ható, erős pszichológiai portrét; és egyben bizonyítja, hogy a bosszúthriller műfajában is lehet még újat mutatni.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó