Ripacsok

Sándor Pál: Vándorszínészek

A Vándorszínészek könnyedségében is nehézkes, szinte viccesen humortalan, és úgy egyáltalán energikusan semmilyen film, amit ugyan nehéz gyűlölni… ellenben közel lehetetlen szeretni.

Sándor Pál még a hatvanas évek modernizmusában debütált huszonéves rendezőként egy rendkívül üde, fiatalos munkával. A Bohóc a falon maga idejében is egy fésületlen, szabados, ám rendkívül életteli újhullámos alkotás volt, de ifjú főhősével, a film lazán szőtt epizódjaiban felvillantott tinédzser-életérzéssel ma is nagyon könnyű azonosulni. Bár sokat változott a világ a hatvanas évek óta, úgy látszik, a kamasz minden korban kamasz, a fiatalos hangnem pedig ötven év távlatából sem válik túlhaladottá. Sándor Pál egyébként a legjobb filmjeit az ifjúságról forgatta. A másfél évtizeddel később rendezett Szerencsés Dániel, ami a fiatal Rudolf Péter karrierjét indította el, a legérzékenyebb 56-os portrék között van, miközben menjek/maradjak kérdése a magyarok nagy része számára napjainkban is releváns dilemma – vagyis szintén időtálló alkotás. Sándor Pál ekkoriban, a nyolcvanas évek elején volt egyébként rendezői karrierje csúcsán. A rendszerváltást követően aztán szerepet váltott: az utóbbi három évtizedben már sikeres producerként egyengette mások filmjeinek útját. De azért tizenegy évente mégis visszacsábítja őt a rendezői szék, idén is egy évtizedes hiátus után rendezett újra – 78 évesen. A filmezés nem az a szakma, amiből nyugdíjba vonul az ember. Ezt tavaly a 86 éves Mészáros Márta is bizonyította, Sándor Pál pedig valódi örökifjú: most is fiatalokkal, fiatalokról forgatott, a Vándorszínészek pedig tobzódik az energiától. Sajnos itt azonban véget is érnek a filmmel kapcsolatos pozitívumok.

A Vándorszínészek – mint arra a neve is utal – a múltba kalauzol el minket, egész pontosan a 19. századba, amikor a címben idézett szakma még létezett, vagyis szakadt ruhájú szórakoztatók járták az országot, hogy egy-egy estére érzelmet csaljanak ki a színházzal nem rendelkező falvak lakosaiból, megkeresve ezzel a napi betevőt és semmi többet, arról álmodozva, hogy egyszer majd emberek százai előtt tehetik ugyanezt egy neves városi teátrumban. Hősünk – egy szőke szépség, aki Fekete névre hallgat (Mohai Tamás) – épp eltávon van, amikor egy faluban szemtanúja lesz egy vándortársulat előadásának, és rögtön rabul ejti az elbűvölő Emma (Martinovics Dorina) játéka. Csakhogy a vidéki fellépés nem csak belőle, de a közönségből is nem várt érzelmeket vált ki, a lincshangulat hamar bunyóba torkollik, a nő segítségére siető bakát pedig leüti egy paraszt. Mire Fekete felébred pár napos kómájából, már bűnöző lett: nem ért vissza időben a seregbe, így szökött katonává avanzsált. A vándorszínészek pedig, vonakodva ugyan, de magukhoz fogadják, Fekete számára pedig kinyílik egy vad és őrült világ, tele fura arcokkal és izgalmas kalandokkal.

A koncepció az egész mögött valószínűleg az volt, hogy egy aranyos, szórakoztató filmet kerekítsenek ki a kosztümös bohózatból. Ez részben sikerül is: a Vándorszínészek valóban cuki, jószívű alkotás lett, és nem a mainstream magyar vígjáték alpári fingós-baszós poénjait puffogtatja, de még csak szexizmust és homofóbiát sem tartalmaz, pedig bizonyos filmek nézőszámaiból ítélve ezek mintha esszenciális összetevői lennének egy hazai közönségsikernek. Nem, Sándor Pál a nehezebb utat választja, és a nagyon nyilvánvaló humorral szemben megpróbál valami finomabb, igényesebb dolgot keresztülvinni. Midőn a szellemesség a szubjektív aspektusok közül is a legszubjektívebb, csak saját szemszögemből tudom leírni: a jó szándék ellenére a rendező sajnos csúfos kudarcot vall minden poénnak szánt geggel. Egyedül akkor mosolyodtam el a bő másfélóra alatt, amikor egy cameoszerepben Maruszki Balázs forgatókönyvírót véltem felfedezni, és akkor is csak azért, mert személyesen ismerem.

Bárgyú – talán ezzel a szóval lehetne legjobban leírni a Vándorszínészek humorát. És ugyanezzel a kifejezéssel illetném a teljesen meddő romantikus szálat is. Fakad ez a gyenge forgatókönyvből is (eleve röhejes mondatok vannak a szereplők szájába pakolva), az esetlen rendezésből, és talán leginkább a színészvezetésből, mely valamilyen fura, megmagyarázhatatlan okból úgy látta indokoltnak, ha a szerepük szerint ripacskodó vándorszínészek a filmbéli színpadon kívül is ugyanolyan mesterkélt, túlzó gesztusokkal adják elő mondanivalójukat. A cselekmény pedig, bár megüt ismert műfaji kliséket (a bimbózó románc beteljesülését egy félreértés odázza el), végül a nagy semmibe fut ki (szó szerint, hisz egy pusztán játszódik a zárójelenet), és hirtelen ér véget, mintha a szövegkönyv utolsó pár oldalával meglépett volna valaki a stábból.

Vigaszt nagyon a technikai megvalósítás se nyújt, a fényképezés például frusztrálóan váltogat az egyhangú statikusfelvételek és a kaotikus kézik között, aszerint, hogy épp ülve-állva beszélgetnek hőseink vagy burleszkszerű csetepaté bontakozik ki közöttük. Az egyik ilyen jelenetben az utóbbi fajtából még egy GoPro (?) is előkerül, hogy a vízben kapálózó hőseinket enyhe halszemoptikával lekapja – ez a pár snitt aztán úgy ugrik ki a 19. századi miliőből és a film egészéből, mint egy obszesszív-kompulzív személyiségzavarral rendelkező számára két felcserélt csempe egy nyilvános vécé padlóján. A hibáinak köszönhetően sajnos bármennyire is jó szándékú alkotás a Vándorszínészek, a könnyed szórakoztatásnak szánt produkció pont szórakoztatni felejt el. Ami Vékes Csaba szintén színészekről szóló tavalyi Inkubátor-filmjének, a Hetedik alabárdosnak sikerült (ott se volt nagyobb a vállalás egy hellyel-közzel működő bohózatnál), az Sándor Pálnak ezúttal nem ment. Ezúttal. Mert 81-ben már megrendezte a Ripacsokat, és talán érdemesebb azt elővenni tőle, ha valami izgalmasra, szokatlanra, humorosra vágyunk színpadi bohócokról. A Vándorszínészekre sajnos egyik jelző sem igaz.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó