Önpusztítás fénytörésben

Alex Garland: Annihilation / Expedíció
Alex Garland legújabb remekében nehéz kérdéseket tesz fel, és elég bátor ahhoz, hogy ne nyomjon le a torkunkon zsírmentes válaszokat. Távolról nézve Alex Garland bámulatos Ex Machináját követő második rendezése egy tipikus misszió-film. Ebben a tekintetben olyan művekből merít, olyan műveket idéz, mint az Armageddon vagy épp a szintén Garland által írt Napfény (Sunshine), az Apokalipszis most, esetleg A bolygó neve: Halál (Aliens), de ez a felsorolás felesleges, mivel az Expedíció – a trehány magyar címadás ellenére – nem az expedíció miatt emlékezetes film. Garland ugyan küldetés-dramaturgiába öltözteti művét, de a tesztoszteron-dagonyának helyet adó hasonló filmeket már azzal a gesztussal kirázza a gatyájukból, hogy az Expedícióban öt nő indul egy olyan útra, amelyről férfiak soha nem jöttek vissza. Pontosabban csak egyvalaki, akinek teljesen szétcsűrte a szervezetét és elméjét az a neonszínekben pompázó csillogó-vibráló ismeretlen és egyre terebélyesedő övezet, ami egy meteorit becsapódása következtében kelt bizarr életre egy floridai mocsárvidéken.
Ezt a mutációkkal és megválaszolatlan kérdésekkel teli területet kutatja a női osztag, akikre tekinthetnénk feminista-példaképekként, a gyengébbik nem legerősebbjeiként, a #metoo-korszak királynőiként, ha nem lennének szerencsésen megfosztva nemiségüktől. Ahogy ugyanis a film alapjául szolgáló Jeff VanderMeer-regényben, úgy Garland Stanley Kubrick adaptációit idéző szabadszelleműen laza interpretációjában sem játszik kiemelt szerepet a gender-tanulmányozás. Ezek a nők tudósok, sebezhető, egyszerű emberek, komoly intim sérülésekkel. Erre Garland utal a film kezdetén, aztán rövidre zárja a témát, ami már önmagában is gyönyörű állítássá válik a férfiak uralta thriller-, horror-, akció-, és túlélőfilm-elemekkel telített sci-fi műfaji keretei között.
Garland így tud koncentrálni tudósaira – főként a Natalie Portman által nagyszerűen megformált Lenára –, akiknek tudatuk és testük a pszichedelikus gyönyörűségében is borzongató mutánsövezetben úgy esik szét apró darabokra, ahogy – és ez fontos – egy prizma töri szét a fényt. A protagonisták, akiket nem nyír ki egy nehezen felejthető medverém, egymásnak mennek őrületükben, vagy saját maguk ellen fordulnak (így vagy úgy), miközben az öntörvényűen változó, párhuzamosan evolváló-devolváló flóra és fauna magának utat törve nyer hatalmas teret mind a filmben, mind pedig a kellőképp megültetett néző fejében. Ebben a térben, mely egyaránt juttatja eszünkbe Ray Bradbury legjobb alapszituációit, Cronenberg testhorrorjait, A dolog dolgát, a Sztalker Zónáját, a Solaris óceánját, a Ragyogás szállóját, az Avatar neonerdejét, Jodorowsky LSD-tripjeit, nagyon el lehet veszni. Garland pedig el is veszejti az óvatlanabb nézőket, ami jó. Ahogy azt a legnagyobb sci-fi-szerzők tették, Garland nehéz kérdéseket tesz fel, és elég bátor ahhoz, hogy ne nyomjon le a torkunkon zsírmentes válaszokat.
Az Expedíció „túl intellektuális” filmnek bizonyult ahhoz, hogy a Paramount a nemzetközi mozikba merje engedni (így került a Netflixhez), a fenti lusta jelzővel szemben azonban Garland filmje nem a nézői intellektust erőlteti meg – pontosabban nem csak, a hülyébbek a felénél fel fogják adni –, hanem az intuícióinkat. Az Expedíció – ellentétben az óraműszerűen összerakott Ex Machinával – erősen absztrahált, álomszerű, szépen kigondolt metaforákba és szimbólumokba (egy torzítva tükröző pohár vízben ott van minden) bújtatott súlyos üzenete csak akkor marja meg az ingerküszöböket, ha nyitott tudattal, a megannyi impresszió által elsodorva hagyjuk, hogy a film ránk másszon. Garland filmjéről elsőre alig fogja megmondani valaki, hogy „miről szól”. De vajon akadt olyan, aki első blikkre megfejtette a 2001: Űrodüsszeiát? Az Expedíció után le kell ülni, és el kell agyalni a látottakon. Újra kell nézni és érezni kell, ahogy egyre mélyebbre fúr, miközben egyre furcsábbá válik (az alapmű a tudományos fantasztikus irodalom weird-ágán született), üdítően rácáfolva a kezdeti sematikus „missziósság” prekoncepciójára. A számos formában megvalósuló, sokszor észrevétlen önpusztítás (házasságtörés, önvagdosás, önmarcangolás) és az azzal párhuzamba állított, belénk kódolt sejtszintű önpusztulás és elkerülhetetlen testi megsemmisülés (Jennifer Jason Leigh karaktere rákos és a körzet is rákszerűen él és terjed) látott, hallott, sejtetett motívumai együtt alakot fognak ölteni, ha nem is emberit, mint a film egyik sokkolóan meredek nagyjelenetében.
Szót kellene ejteni a film gyenge pontjairól is, de igazából az, hogy Garland távolságtartóbb karaktereivel, mint kellene (főleg, ha a sokkal érzékenyebb Érkezés mellé rakjuk) vagy az, hogy középtájékon monotonná válik a történet, hogy a szüzsé biztonsági játéknak tűnik (a karanténba küldött Lena meséli el a sztorit), esetleg az, hogy néha bűzlik az olcsó CGI, sok mindent nem változtat a lényegen. Azon, hogy az Expedíció egy mély, rétegzett, szép, ambiciózus és nehéz film, veretes sci-fi műremek, amit akár már most is a műfaj új klasszikusaként lehetne emlegetni.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó