Sir Oscar-díj

Daniel Day-Lewis portréja

A „világ legjobb színésze”, a „férfi Meryl Streep” – ilyen és ehhez hasonló módon szoktak rá hivatkozni. Daniel Day-Lewis színművészi karrierje – állítása szerint – véget ért, ám ha mégis újra bekopogna a film világába, biztosan jó ajtó előtt fog állni. A kérdés leginkább az, hogy lesz-e, aki pótolja ezt a fajta elszántságot, ilyen minőségi teljesítmény-fedezettel?

A jelenleg igen népszerű BoJack Horseman nevű animációs sorozat egyik részében azzal próbálja motiválni producere a kiégett tévésztárt, hogy ha elvállal egy bizonyos filmszerepet, akkor abban olyan jót tudna alakítani, hogy az emberek megrohamoznák és felgyújtanák Daniel Day-Lewis házát, a színészt kirángatnák az utcára és főbe lőnék. Nem csak a BoJack Horseman (a maga sajátos humorával) teszi meg folyamatos referenciapontként az élő színészlegendát (egy másik részben is poénkodnak vele Oscar-díjak kapcsán), hanem a vele kapcsolatos „világ legjobb színésze”-mém már teljesen átitatta a tömegkultúrát. Azonban nyugodtan kijelenhetjük, hogy emögött a mém mögött velős igazság rejtőzik.

Feloldódni a szerepben

A „férfi Meryl Streep” – hivatkoztak rá többször is, többnyire jogosan. Mindketten három Oscar-díj tulajdonosai, mindketten a színház közegéből érkeztek a vászonra, mindketten a „korunk legjobb színészei” megnevezést birtokolják, mindketten képesek voltak akár szögesen ellentétes, sztereotípiáktól mentes figurákat vászonra vinni. Azonban míg Meryl Streep a hollywoodi „reprezentációs gyár” karrierösvényén halad rendületlenül, stabilan, „munkaszerűen” dolgozik évről évre, filmről filmre, rutinosabb és komplexebb szerepeket maga mögött hagyva, addig Daniel Day-Lewis egy teljesen más szemlélet mentén alakította ki képét a színészi hivatásról, amely a Sztaniszlavszkij-módszerre alapozó method acting extrém formájával jellemezhető. Ennek a színjátszási módszernek röviden az az alapja, hogy a színésznek a lehető legmélyebben fel kell oldódnia szerepében, annak érdekében, hogy az eljátszott figurát a lehető leghitelesebben tudja színpadra/vászonra vinni. Ez a fajta színésziskola már az 1950-es években gyökeret vert az amerikai filmszínészetben is, lásd Marlon Brandót és James Deant. A Lee Strasberg és Stella Adler által vezetett Hollywood Actors Studio diákjai ellepik az 1960-as, 1970-es évek amerikai filmjeit: többek közt Jack Nicholson, Dustin Hoffman, Robert DeNiro – akik évtizedekre bebetonozzák karrierjüket.

A method acting több mint munkamódszer Daniel Day-Lewis számára. Szűkszavú nyilatkozataiból az szűrhető le, hogy spirituális élményként, misztikumként éli meg egy másik ember bőrébe, fejébe és érzésvilágába való elmerülést. Külső, laikus szemmel már-már megszállottságnak tekinthető az az odaadás, amivel nekiáll forgatni. A közszerepléstől visszahúzódó, magánéletét nem kiteregető, „antisztár sztárként” talán majd egyszer csak ráveszik, mint Jim Carrey-t a Man on The Moon kapcsán, hogy meséljen forgatási legendáiról, amelyek szinte minden filmje körül kialakultak.

De ne szaladjunk előre. Daniel Day-Lewis 1957-ben született Londonban, értelmiségi családban. Apja Cecil Day-Lewis neves költő, anyja, Jill Bacon színésznőként dolgozik. De gyerekkorában mintha meg akarta volna tagadni az értelmiségi/művészi pályát. Rossz magaviseletért többször is kénytelen volt iskolát váltani. Jó ideig a fával való munka érdekelte, profin meg is tanulta az asztalosmesterséget, s legszívesebben ezt is űzte volna hosszútávon, azonban családi nyomásra végül jelentkezett a Bristol Old Vic Theatre Schoolba – és fel is vették. Ha már ezt kellett vállalnia, teljes erőbedobással nekilátott, akár a barkácsolásnak. (Amelyről amúgy nem mondott le teljesen, a mai napig műveli.)

A vásznon először a híres Gandhi című filmben tűnt fel, egy apró szerep erejéig, majd az 1980-as évek derekán válik gyakorivá a jelenléte. 1984-ben olyan sztárok mellett tűnik fel a The Bounty-ban, mint Anthony Hopkins, Laurence Olivier és Mel Gibson. A britek egyik nagy tengeri történetének, az 1789-ben, a HMS Bounty hajó fedélzetén végbement vér nélküli lázadásról és annak következményeiről szól a sztori. Habár Daniel Day-Lewis főbb mellékszerepet játszott (a kapitány helyettesét), mégsem hívta fel annyira magára a figyelmet (ilyen kaliberű sztárok mellett, mellékszerepben, kezdőként nehéz is lett volna), mint következő két filmjével, amelyeket rá egy évre, 1985-ben mutattak be. Úgyhogy ez az év érdemi filmes karrierjének kezdőpontja.

Ekkor debütál Stephen Fears azóta már a queer-mozi klasszikusának számító Az én szép kis mosodám (My Beautiful Laundrette) című filmje. Benne Daniel Day-Lewisszal, immár osztott főszerepben. A pakisztáni kisebbség és a britek közötti dinamikát megjelenítő londoni szociodrámában (a brit újhullám töretlen utóhatásának ékes példája is, a Thatcher-korszak emblematikus filmje), Day-Lewis viszont tagadhatatlanul uralja a vásznat annyira, hogy akaratlanul is lejátssza róla társát, Gordon Warneckét. Nagyon erős a nem túl szószátyár, jó útra tért meleg szkinhed szerepében, bizonyítva, hogy képes elbírni egy főszerepet a vállán. Rögtön ezután mutatják be a Szoba kilátással (A Room with a View) című filmet, szintén főbb mellékszerepben, szintén a brit színjátszás krémjének társaságában (Maggie Smith, Judi Dench), E. M. Foster adaptációjában. Itteni szerepe szöges ellentéte Az én szép kis mosodámbelinek: az Edward király korabéli Anglia századfordulói miliőében játszódó (a brit kosztümös film legszínvonalasabb hagyományait követő) Szoba kilátássalban egy modoros, felszínes, fontoskodó, sznob piperkőcöt alakít, aki mélységesen megveti a nálánál alávalóbbnak vélt embereket. Illetve ő az, akivel a hősnőt házasságba kényszerítik, de a Helena Bonham Carter alakította lány természetesen, ahogy egy melodrámában illik, másba szerelmes.

Mindkét film kritikai visszhangja pozitív volt, az Amerikai Egyesült Államokban a szakma  feljegyezte Daniel Day-Lewis nevét, hiszen a két merőben különböző filmet egy napon mutatták be az országban, így párhuzamosan lehetett látni őket, rácsodálkozva az addig kvázi ismeretlen színész képességeire. (Roger Ebert is megírta a látványos kontrasztot.) Állítólag már akkor meglett volna az első Oscar-díj, hiszen a Szoba kilátással Oscar-kampányában Daniel Day-Lewist szerették volna a szobrocska fele tolni, viszont a reflektorfényt már akkor kerülni szándékozott, ezért visszautasította az ajánlatot, helyette a főhősnő szíve választottját alakító Denholm Elliottal vágtak bele, akit jelöltek is a legjobb férfi mellékszereplő díjára. Day-Lewis viszont mindkét filmjéért egy meglehetősen nívós társaságtól kapott díjat, a New York Film Critics Circle-től.

A siker elviselhető nehézsége

A lét elviselhetetlen könnyűsége (The Unbearable Lightness of Being, 1988) vált első igazi filmes főszerepévé. Day-Lewis tényleg nem üldözte a sztárságot: először visszautasította a film főszerepét, arra hivatkozva, hogy „túl kedves, túl tökéletes” a figurája, ezért Kundera klasszikusának lapjairól további dimenziókkal árnyalták szerepét a forgatókönyvben. Habár mai napig is viták folynak arról, hogy sikerült-e Kundera címbeli filozófiájának lényegét megragadni-e a filmben, de azt senki nem vitatja el, hogy Day-Lewis Tomás-alakítása kiváló a hiperszexuális életet „könnyűséggel” élő prágai orvos szerepében, aki nehézségek árán látja be, hogy az „elviselhetetlennek” tűnő elköteleződés váltja meg. Ennek a filmnek a kapcsán tűnik ki először Day-Lewis sajátos munkamódszere: a forgatás alatt, tehát nyolc hónapon át élt Tomás bőrében, függetlenül attól, hogy felvételek zajlottak vagy nem. Sőt, még csehül is megtanult, hogy abból kiindulva tudjon magánat akcentusos angol beszédet kialakítani.

Az 1990-es évekre már nagy ázsiója van a fiatal brit férfiszínészeknek Hollywoodban: Gary Oldman, Colin Firth, Tim Roth, Hugh Grant színre lépésének az időszaka ez, a kritikusok csak a „brit bagázsnak” emlegetik őket. Day-Lewis 1990-es, első Oscar-díja ráerősít a jelenségre. A díjat A bal lábam (My Left Foot, 1989) című életrajzi filmben nyújtott alakításáért kapta. Karrierje során ebben a szerepben használja legintenzívebben a testét, ugyanis egy akut mozgássérültet kell alakítania: Christy Brown egyedül csak a bal lábát tudja mozgatni. Day-Lewis elképesztően hitelesen játssza el a betegséggel élő férfit, és ezzel párhuzamosan az iszonyú elszántságot, amivel a főszereplő le akartja küzdeni a zavart, az önbizalmat, a magányt a lehető legteljesebb élet érdekében. A bal lábam forgatása alatt sem hazudtolta meg stratégiáját Day-Lewis: végig szerepben maradt, úgy viselkedett, mint Christy Brown, még két bordája is megrepedt a tolószékben üléstől és az elmecseredett testtartástól, egyik forgatási helyszínről a másikra kellett hordozni tolókocsijában, sőt még etetni is kellett. Az 1989-es Oscar-gálán Tom Cruise, Kenneth Branagh, Morgan Freeman és Robin Williams elől halászta el a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat.

A díj természetesen amerikai karriert és széleskörű ismertséget szerzett Day-Lewisnak, ezért is kaphatta meg első ízben egy drága stúdiófilm főszerepét. Gyerekkorunk kedvencének, J. F. Cooper Az utolsó mohikánjának legambiciózusabb feldolgozása ez (The Last of the Mohicans, 1992), amelyet a tévében is láthatunk évente többször. A nézők és a kritikusok is szerették Sólyomszem, az indiánok között felnőtt fehér fiú szerepében, aki beleszeret egy angol tiszt lányába, akit meg kell mentenie az ellenséges indián törzs egyik tagjától, mert az életükre akar törni. Ennek a filmnek az előkészülete és forgatása alatt jelentős sajtófigyelmet kapott Day-Lewis furcsa rutinja, ekkor alapozódik meg legendája a „mindent beleadó” színészről, amely azóta természetesen minden filmje körül kiemelt téma a médiában. Tehát már jóval a bemutató előtt tudni lehetett, hogy a nemrégiben Oscar-díjassá vált színész az első képkockák rögzítését megelőzően hónapokat töltött az erdőben, vadászó és gyűjtögető életmódot élve, még állatot nyúzni is megtanult.

Egy Oscar-díj és egy kasszasiker után Daniel Day-Lewis elérkezett ahhoz a ponthoz, amikor bárhová bekopogtathatna főszerepért, esélye lenne házat építeni Hollywood dombjaira, viszont nem erre vállalkozik. Következő filmjeivel hazai identitása és kosztümös megaprodukciók között ingázik: 1993-ban dolgozik együtt először Martin Scorsesével, Az ártatlanság korában (The Age of Innocence). Scorsese a klasszikus Hollywood impozáns melodrámáinak hagyományának szellemében adaptálta Edith Wharton Pulitzer-díjas regényét, már kezdetekkor Daniel Day-Lewisszal a fejében. Newland Archer szerepében a színésznek feladata volt életre keltenie egy fiatal, sármos, gazdag ügyvédet, aki az 1870-es évek New York-jának álságos elitjéhez tartozik, de a státuszához tartozó, gúzsba kötő kényszerek, illetve szabadságvágya között őrlődik. A körön belüli életet a Winona Ryder alakította jegyese, a normák szerinti feleségnek nevelt May képviseli, a vágyott kalandot pedig a Michelle Pfeiffer által megformált, idősebb, tönkrement házasságban vergődő, femme fatale-szerűen vonzó Olenska grófnő. Hogy felkészüljön a pózokban és rákényszerült szerepekben élő figura megformálására, két héten át egy luxushotelben szállásolta el magát N. Archer néven, és mindenhová olyan ruhákban flangált, amelyeket filmszerepe megkívánt.

1996-ban ismét az Amerikai Egyesült Államok múltjában találja magát (Winona Ryderrel együtt), de nem a 19. században, hanem a 17. végén, az ország egyik legszégyenteljesebb történelmi pillanatában, a salemi boszorkányüldözések közepén. Az ügynök halála mellett A salemi boszorkányok Arthur Miller legismertebb darabja, a film forgatókönyvét is maga Miller írta meg. Habár 1996-ban történelmi filmként készül el, megírásának idején, 1953-ban a McCarthy-korszak Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottságának bírálataként születik meg. Daniel Day-Lewis John Proctort formálja meg, a salemi közösség megbecsült tagját, aki rövid, titkos viszonyt folytatott fiatal szolgálólányukkal. A fiatal lány mindent megtenne, hogy John újra őt szeresse, ezért boszorkánysággal vádolja meg annak feleségét, remélve, hogy így a férfival lehet. A puritanizmus uralta Új-Anglia korában boszorkányságért szinte kérdés nélkül halál járt. John semmitől sem riad vissza annak érdekében, hogy megvédje feleségét a rágalmaktól. A bűntudattól gyötrődő, de erős igazságérzettel rendelkező férfinak pedig az elszabadult őrületben egyetlen útja van: magát kell feláldoznia. Daniel Day-Lewis ismét alaposan rákészült a szerepre: asztalos tapasztalatait latba vetve felépített egy korabeli házat, abban élt hosszú ideig, úgy, ahogy John Proctor élte hétköznapjait.

Ír identitását nem elfeledve, két, IRA-korszakot bemutató filmben vállalt főszerepet: az egyik az Apám nevében, a másik A bunyós. Mindkét filmnél a rendezői székben Jim Sheridan ült, aki így, A bal lábammal együtt háromszor rendezte Daniel Day-Lewist. Az Apám nevében (In The Name of The Father, 1993) megformált figurája valós személy, Gerry Conlon, akit az 1974-es Guildford kocsmai robbantásért ítéltek el ártatlanul, három társával együtt. A nemtörődöm, csak bulizni akaró Gerryt apja Londonba küldi, miután odahaza összetűzésbe került a terrorista szervezettel. A londoni bombatámadáskor rosszkor volt rossz helyen, de írként a gyanú árnyéka sokkal sötétebben vetül rá. Egy elkötelezett ügyvéd segítségével megpróbálja magát tisztára mosni. A két órányi játékidő alatt számos érzelmi regiszter és magatartás között kellett evickélnie Day-Lewisnak: a felelőtlen, felhőtlen fiatalt, a kétségbeesettet, a dühöst, az elszántat és a csalódottat is el kell játszania. Természetesen ennél a filmnél sem maradt el a praktika: három napot töltött börtönben, ahol több órán keresztül vallattatta magát hivatásos rendőrökkel, akiket arra is megkért, hogy ne hagyják egy percig sem aludni, mivel át akarta élni egy ártatlanul elítélt ember megpróbáltatásait, érzelmi hullámzásait.

A másik „ír film”, A bunyós (The Boxer) 1997-ben került a mozikba. Az ír-brit konfliktus hatásairól szóló filmben Danny Flynnt alakítja, aki 14 év börtön után tér vissza a belfasti lakótelepre. Szándéka, hogy újra integrálódjon a közösségbe, felvegye a kapcsolatot régi szerelmével, családjával, boksziskolát indítani. De a múltban átélt egyéni és kollektív traumák miatt folyamatosan dacolnia kell környezetével. Danny Flynnek egy  westernesen szűkszavú outsiderként kell léteznie saját otthonában. Mivel számos bokszjelenet van a filmben, színészünk itt sem akart alább hagyni a hitelesség terén, másfél éven át folyamatosan edzett. Edzője szerint olyan jól megtanult bokszolni, hogy saját súlykategóriájában nyugodtan vállalhatott volna profi meccseket is.

A rejtőzködő zseni

Day-Lewis ezután a szerep után 5 év szünetet tartott. Olaszországba, pontosabban Firenzébe költözött, ahol kizárólag cipőkészítéssel foglalkozott, és közben családot alapított. (Erről nemsokára többet!) Ha rápillantunk filmográfiájára, látható, hogy ezek után csak ritkábban vállal szerepeket, 3-4 évente. A 2000-es évektől amúgy is ritka médiaszereplései még inkább meggyérülnek. A következőkben kizárólag csak premierjei környékén mutatkozik, akkor is pár közönségtalálkozón vesz részt, vagy beül egy intellektuálisabb beszélgetésre Charlie Rose műsorába. (Utóbbi 4-5 filmjével szinte csak nála tűnik fel.) Arra hivatkozik, hogy szeretne saját ritmusában dolgozni. A 2000-es évek elején ezt már nagyon nyugodtan megteheti. Csak azt vállalja el, ami számára kihívás. Színházban ekkor már rég nem játszik, hiszen 1989-ben nagy felhajtás kerekedett körülötte, amikor a Hamlet előadása közben összeesett és fulladozni kezdett.

Az új évezredet Martin Scorsesével kezdi, aki újra a 19. századi New Yorkba helyezi történetét és Daniel Day-Lewis figuráját, de ezúttal nem a gazdagok között flangál, hanem az utcai alvilágban: ez a New York bandái (Gangs of New York, 2002). Sőt, ez Daniel Day-Lewis első antagonista szerepe, a karikaturisztikusság határát súroló alakításában William „Bill the Butcher” Cuttingot formálja meg, a visszataszító kinézetű, zsigeri kegyetlenséggel operáló gengszter kiskirályt, aki az Öt Pont nevű teret, a bandaháborúk gócpontját uralja. A Leonardo DiCaprio alakította főhős bosszúszomjával kell szembenéznie, akinek megölte apját. A majdnem három órás film nagy részében nem is szerepel, de személye annyira markáns, hogy nézőként folyamatosan tapinthatjuk a jelenlétét, el nem feledve, hogy miért olyan legitim DiCaprio Amsterdam Vallonjának bosszúja. Hogy Day-Lewis mit csinált a szerepre készülve? Természetesen gyakorolt: korabeli akcentust, hentesszakmát és cirkuszi dolgozóktól késdobálást. Habár legjobb mellékszereplőnek járó Oscar-jelölését nem váltotta szoborra, mégis ez az excentrikus szerepe az egyik legemlékezetesebb.

A salemi boszorkányok forgatása alatt ismerkedett meg Arthur Miller lányával, Rebecca Miller filmrendezővel, akivel azóta is házastársak. Evidens volt tehát egy közös film létrehozása. 2005-ben érkezett a Jack és Rose balladája (The Ballad of Jack and Rose). A kis költségvetésű (alig másfélmillió dolláros film) indie-ben (amilyenben Daniel Day-Lewis akkor már két évtizede nem játszott) a címszereplőt alakítja, aki lányával elvonultan él egy félreeső szigeten. Jack, az ott létezett hippikommuna utolsó képviselőjeként próbálja még az önfenntartó életformát művelni, néha szó szerint harcban állva a rohamosan építkező vállalkozókkal, akik ki akarják túrni földjéről. Egy beteg és betegesen rögeszmés apát kellett megformálnia a színésznek, aki képtelen belátni, hogy naivság az az elképzelés, miszerint meg tudja óvni magát és lányát a „civilizáció” veszélyeitől, és ennek súlya alatt megroppan. Mondani sem kell, hogy Day-Lewis a forgatás előtt egy kicsit elvonult, hogy átérezze a magányt és a magárahagyottságot, még feleségével is csak a legszükségesebb, rövid időket töltötte együtt a forgatás alatt.

Daniel Day-Lewis egyből igent mondott Paul Thomas Andersonnak, amikor a Vérző olaj (There Will Be Blood, 2007) félig kész forgatókönyvét elolvasta, mert állítólag odavolt a rendező Kótyagos szerelem (Punch-Drunk Love) című filmjéért. A döntése sokak szerint élete legnagyobb és legkomplexebb szerepével gazdagította életművét. Daniel Plainview a 19. és 20. század fordulóján tevékenykedő, olajban utazó üzletember. Day-Lewisnak az ő bőrében egy pszichopata, mindenre elszánt antihőst kellett alakítania, aki pénzéhsége és kapzsisága kielégítésére még saját fiát is felhasználja, illetve a gyilkosságtól sem retten vissza. A bő két és fél óra alatt folyamatosan a vásznon van, alig két apró jelenet erejéig hiányzik róla, így snittről snittre végigkövethetjük ezt a figurát, aki telhetetlensége őrületbe kerget – ami végül joggal juttatta második Oscar-díjához. Egy éven át készült a szerepre: hangját leginkább John Huston filmrendezőről mintázta, illetve korabeli hangfelvételekről. Az „I drink your milkshake!”-jelenet azóta mémmé és paródiák célpontjává vállt.

Szinte érthetetlen, hogy egyáltalán minek készült el a Kilenc (Nine, 2009) és ehhez Daniel Day-Lewis miért adta az arcát és tehetségét. Rob Marshall, a Chicago rendezője fogta a Fellini Nyolc és féljéből készített, lebutított Broadway-musicalt és vászonra vitte. A film teljes kritikai és anyagi bukás volt. Daniel Day-Lewisnak Marcello Mastroianni lebutított figuráját kellett hoznia, az alkotói válságban levő híres filmrendezőt, akinek az életét a nők keserítik: aktuális felesége, szeretője, különböző dívák és fantáziahölgyek. A forgatás biztosan jól telt, de ez nem volt egy hozzá méltó szerep, ennek ellenére kuriózum látni Daniel Day-Lewist énekelni és olasz akcentussal beszélgetni, szebbnél szebb nők társaságában, de inkább töltötte volna az idejét egy másik, kaliberéhez méltó forgatáson.

De sebaj, mert Spielberg nagy nehezen meggyőzte, hogy vállalja el a Lincoln főszerepét. Azért sokat elmond, hogy milyen elismertségnek örvendett Day-Lewis az Amerikai Egyesült Államokban, ha egy brit-ír színészre bízzák az egyik legnagyobb történelmi figurájuk megformálását. Természetesen tökéletes választás volt: a polgárháborút kirobbantó, majd megnyerő és a rabszolgaságot eltörlő elnököt úgy formálta meg, hogy a film minden percében azt tapasztaljuk, valóban az az ember mozog a vásznon, aki az ötdolláros bankjegyről néz vissza ránk: egy vézna, beesett arcú alak, akit fizikailag is megvisel kettészakadt országának terhe, de elszántan kitart progresszív világlátása mellett. Azt már akkor tudni lehetett, hogy Oscar-díjas alakítás lesz ebből, mikor kijött az első előzetes, de talán még előbb is, hiszen a Lincoln egy Spielberg rendezte, nagy költségvetésű, amerikai történelmet bemutató film, Daniel Day-Lewis jutalomjátékával. Nincs is tökéletesebb recept egy Oscar-díjra! Színészünk meg is kapta érte a harmadikat, a 2013-as gálán.

Egy életmű lezárása (?)

A Fantomszál (Phantom Thread), nagyon úgy néz ki, hogy Daniel Day-Lewis utolsó filmje, és méltó búcsút hozott össze magának Paul Thomas Andersonnal. A Vérző olaj után egy évtizeddel, nem egy félig kész forgatókönyvvel, hanem egy ötlettel kereste meg a rendező Day-Lewist. Ketten dolgozták ki Reynolds Woodcock figuráját, az 1950-es évek Londonjában munkálkodó elit ruhatervezőt és szabót. Több ezer gomb felvarrásával készült a szerepre, majd egy éven át gyakornokoskodott a New York-i Balett Társulat ruhatervezőinél.

A két szerelmet – a divatot és a fiatal Almát – összeegyeztetni képtelen Reynolds figurája megfelelő lezárása lenne a színészi életműnek. Talán magára Day-Lewisra is ráismerhetünk a szerepben, aki szintén csak teljes odaadással tudja művelni a szakmáját. S ahogy Reynolds Woodcocknak is be kell engednie mást az életébe, úgy Day-Lewisnak is szüksége van egyéb elfoglaltságra az életben, legyen szó cipőkészítésről vagy éppen hosszasabb időszakokról az írországi nyaralóban. Nevével talán még találkozhatunk különböző stáblistákon, hiszen arról is szó volt, hogy elkezdene producerként vagy forgatókönyvíróként dolgozni. Illetve ha ő is kerek életműben gondolkodik, mint Tarantino, akkor valóban érdemes hátralépnie, B-terveket faragnia, és méltósággal meg-, illetve kiöregednie, s nem a Robert DeNiro-féle utat választani. De ettől nem féltjük Daniel Day-Lewist. Ha mégis újra bekopogna a film világába, biztosan jó ajtó előtt fog állni.

A kérdés leginkább az, hogy lesz-e, aki pótolja ezt a fajta elszántságot, ilyen minőségi teljesítmény-fedezettel? A szélsőséges method-féle színjátszás Day-Lewis-i örökségét láttuk ezoterikus nonszenszre váltódni Jim Carrey által (Ember a Holdon), vagy Jared Leto által, aki a bulvármédiában hakniztatja végig magát minden suttyó szerepével. Daniel Day-Lewiséhoz hasonló alázat és hivatástudat eddig még nem találtatott, de reméljük, formálódóban van.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó