Elballagott a nekrofil kannibál

Marc Meyers: My Friend Dahmer
A My Friend Dahmer kegyetlen felnövéstörténetének szerzői nem sajnáltatják a zavart tinit, akiből minden idők egyik legbrutálisabb sorozatgyilkosa vált. Mielőtt minden idők egyik legismertebb sorozatgyilkosát, Jeffrey Dahmert 1994-ben egy rabtársa halálra verte egy vascsővel, a maga módján sztár volt. A ’70-es évek Charles Mansonjaként ejtette túszul az önmaga farkába harapó ellenkulturális évtizedet követő két-három dögunalmas, „kiegyenesített” dekád polgárainak biztonságérzetét. Dahmer 1978 és 1991 között 17 fiút és férfit ölt meg. Áldozatait saját lakására hívta, ahol közösült velük, majd altatót kevert az italukba. Egyfajta irányítható élőhullát akart csinálni belőlük, ezért az öntudatlan szerencsétlenek agyára savat öntött. Mivel a művelet soha nem jött neki össze, simán megfojtotta a kínok között haldokló prédáit, majd feldarabolta őket, a testrészeket pedig vagy megette, vagy lefagyasztotta (esetleg tartósította formaldehidben), vagy megdugta, vagy feloldotta savban, vagy mindezek együtt, csak nem ebben a sorrendben. Az elvitathatatlanul kreatív procedúrát dokumentálta is, bestialitásának fotóival kitapétázta lakása falait, melyek akkor is ott voltak, amikor bekopogtak hozzá a rendőrök.
Chris James Thompson 2012-es The Jeffrey Dahmer Files című dokumentumfilmjéből kiderül, hogy Dahmer letartóztatásakor meglepően kooperatív volt, személyesen adogatta oda a zsernyákoknak a bizonyítékokat, miközben úgy viselkedett, mintha mi sem történne. Csak akkor pánikolt be, mikor előkerült a bilincs. Addig viszont pontosan úgy tett-vett, beszélt, úgy döcögött a maga befordult, merev, mackós módján, ahogy azt Derf Backderf, Dahmer középiskolás osztálytársa 2012-es My Friend Dahmer című lenyűgöző képregényében leírta és megrajzolta. A Dahmer utolsó gimis évét, bizarr szociális interakcióit, a tinédzserben lappangó mérgező mentális sötétséget példás távolságtartással megfestő képregény főszereplője és a 957 évre ítélt 30 éves pszichopata között semmi különbség nincs. Dahmer nem lépett túl azon a bizonyos éven, amikor tipikus 17 éves kirekesztett szociális analfabétaként elkezdett elgázolt állathullákat savban fürdetni.
Ez a tinédzser uralja Marc Meyers tavalyi Backderf-adaptációját, melynek cselekménye David Jacobsen 2002-es idősíkokban ugráló Dahmer-filmjével, a Kannibállal ellentétben Dahmer (a Disney-üdvöske, Ross Lynch) ballagása után, első 1978-as gyilkossága előtt befejeződik (egy nehezen felejthető képpel). Backderf igaz történetében nem a hentelés a főszereplő, hanem egy srác, sok-sok komoly intim problémával. Mind a képregény, mind pedig Meyers filmjének leginkább szembetűnő erőssége, hogy hátat fordít a kézenfekvő pszichoanalízisnek, ezzel együtt pedig a didaktikus megállapításoknak, ítéleteknek, tanulságoknak is. Az alapműben és adaptációjában is kristálytiszta, hogy Dahmer nem csak a környezetének selejtes terméke. Nem kizárólag csinált, nem csak fiatalkori alkoholizmusa, homoszexualitása, tahó sulitársai, anyja mentális mélyrepülése (Anne Heche túl sokat akar) és szülei válása tehető felelőssé embertelen tetteiért. Dahmer született gyilkos volt, aki saját krízishelyzetét rendre erőszakkal, aszociális és antiszociális tettekkel oldotta fel. Végtelenül tragikus felnövés-történet ez egy beteg fiúról, aki megannyi alkalommal kérhetett volna segítséget, de ez eszébe se jutott. Az azonban távol áll Backderftől és Meyerstől is, hogy szemszögük rokonszenves érzékenységétől megvakulva ábrázolják sajnálhatónak minden idők egyik legkegyetlenebb emberét, aki gyerekkorától fogva arra volt kárhoztatva, hogy felégesse maga mögött a józanész, a biztonságba ringató langyos átlagtudat és a brutalitás határait.Ross Lynch pedig mindent megtesz azért, hogy mindez félelmetesen sejtetve, de mégis érthetően csapódjon le alakításából. Nem volt egyszerű dolga a srácnak – aki egyébként meghökkentően hasonlít a fiatal Dahmerre – és néha ki is lóg a lóláb. Úgy mozog, ahogy azt Backderf megrajzolta, amit sajnos szó szerint kell érteni. Mintha egy rajzfilmfigurát látnánk. Közben viszont tekintetében ezer egymásnak feszülő gondolat tombol. Nem olyan magabiztos és karizmatikus, mint a szintén kirobbanásig betokozódott Norman Bates-t alakító Anthony Perkins, de a legtöbb esetben hasonlóan vonzza a tekintetünket, és ez elég.
Miután kémikus apja szétveri az állattetemekkel teli kis kuckóját, Dahmer elkezd nyilvános helyeken tök részegen fogyatékos-rohamokat színlelni (ez a „Dahmerezés”), amit Backderf (Alex Wolff nem nagy szám) és társai egyfajta dekadens, szociális normáknak bemutató provokatív performansznak hisznek, de csak egy darabig. Ahogy Backderf egy fantasztikusan ijesztő jelenetben ráeszmél arra, hogy nincs biztonságban Dahmer társaságában, úgy Dahmer sem érzi biztonságban magát emberként, embertársaival. Belemegy az egyre rémisztőbbé váló „Dahmerezésbe”, mert úgy érzi, hogy ezért elfogadják, de közben tudja, hogy nem erről van szó. Nem tudják átverni és nem tudja magát sem átverni, társas magányában pedig egyre csak ébredezik az a velejéig rohadt gyilkos pszichózis, amit Gus Van Sant az Elefántban csak szeretett volna olyan visszafogottan humanizálva sejtjeire szétszedni, ahogy azt Meyers teszi, annak ellenére, hogy a My Friend Dahmer nem igazán a rendező filmje. Minden, ami miatt eredetinek, felzaklatónak, sokkolónak tűnik, ott lapul Derf Backderf kötelező olvasmányában.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó