[kritikaíró pályázat] Előre kell bocsátanom, hogy én nem tartozom azon keménykötésű skandináv művészfilmeket kedvelők hermetikusan zárt táborába, akik kizárólag vasárnapi ünneplőben hajlandóak áldozni az árnyak oltárán, s akik az obskurus és komoly fogalmi zavarokban tobzódó képsoroknak a legájtatosabb képpel lendülnek a nyomába.
A zord, rideg északi táj – ha bármit is a földrajzi adottságok számlájára írhatunk – kétségkívül gyümölcsöző és hálás ihlető forrásnak bizonyulhat, így érdekes kísérlet lenne egy kortárs, hátborzongató, trükkös jelenetekben tobzódó kriminovella Roy Andersson svéd rendező nevével jelzett, absztrakttá és líraivá varázsolt filmes adaptációja is. Összedőlne-e a világ? Talán nem, de ilyet Roy Anderssontól, mint filmrendező- és forgatókönyvírótól mégsem várhatunk, ehelyett inkább legutóbbi filmjére, a Du Levande-ra próbáljunk némi időt és figyelmet szentelni.
Roy Andersson svéd rendező tehát Bergman, Kierkegaard, vagy Hamlet mondhatni teljes jogú szellemi örököse, aki ugyan nem termékenységével hívta fel magára a figyelmet (mindössze 4 nagyjátékfilmet tudhat magáénak), hiszen legutóbbi filmje, a Dalok a második emeletről 2000-ben jelent meg, és a cannes-i filmfesztivál különdíjára is érdemesnek találtatott. Számos hasonlóság és párhuzam vonható e két film között, bár sokan az utóbbit társadalomkritikának nyilvánítják és politikai felhangajai miatt élesen elhatárolják az előbbitől. A Ti, élők!-ben is találkozhatunk pl. rasszista üzletemberrel és asztalra festett horogkereszttel, de ezek csak halvány utalásként tűnnek fel, a film tulajdonképpeni témája, ha úgy tetszik, ennél nagyobb lélegzetvételű: az emberi egzisztencia élet-halál dillemmái a szürke hétköznapok szűrőjén keresztül rezgetik meg és késztetik tudatosságra az elmagányosódott, elidegenült lelket. Ám az anderssoni korpusz téma szerinti osztályozása nem lenne a legszerencsésebb vállalkozás, sokkal inkább a két mű legmélyebb lényegét meghatározó koncepció jelöli ki azon technikai lehetőségeket, melyektől ez a hipnotizált világ olyan markánsan körvonalazódik és raktározódik el emlékezetünkben.
Andersson Ti, élők! című filmének látszólag minden logikus sorrendet nélkülöző aprócska jelenetei a monoton mindennapok momentumaiból nőnek ki és valamilyen konfliktusra (legtöbbször a szereplők meg nem értettségéből fakadó belső gyötrődésére) épül. Asszociációs tulajdonságuk fűzi őket össze és ez egyben a gondolatiság létrejöttének világosságot hozó pillanata is a filmben, melyre az éber szemlélő mindig vevő lesz.
A rendező deklaráltan szakít angolszász dramaturgiai hagyományokkal, absztrakt, letisztult stílusa ellenszegül mindenféle konvenciónak, mely többnyire a lineárisan elbeszélt történetek sajátja. Andersson külön kiemelkedő inspirációs forrása a festészet; filmjében (a reklámfilm rendezői praxisában már kikísérletezett és tökéletesített) „tableaux vivants” művészi gyakorlatát idézi: a statikus beállításokon belül hullámzó érzemények groteszk megvilágításba kerülnek, a szentimentalista néző azonosulásvágya itt nem ér célba.
Egyetlen snittben felvett jeleneteket látunk, szögletes beállításokat, díszletek minimumra csökkentését, melyek ugyancsak az érzelmi manipuláció hiányát írják felül. A tér kihasználásának szintén jellegzetes elemei a nyitott ajtók, ablakok, tükrök, melyek az átjárhatóság, összetettség, asszociatív rétegződés eszméjét hangsúlyozzák, bár némely helyeken egyszerűen csak komikusan hatnak.
Mindezek és a film belső dinamikájára fentebb már utalt jegyek talán a diszkrét operatőri beavatkozást ellensúlyozzák kissé: (természetesen nem Tarr-mércével mérve, de) a kamera figyelemreméltóan kevésszer mozdul el.
Az elidegenedés életérzésével küzdő szereplőket megnyilvánulásaik teszik hol nevetségessé, hol bájosan kiszolgáltatottá: mozdulatlanul tűrik, hogy a reménytelenség teljes súllyával rájuk nehezedjen, de a kétségbeesett kitörési kísérlet sem vezet semmi jóra. A vászonra vitt karakterek túlmutatnak önmagukon, a halovány arcok szerényen vegyülnek bele a kékes-zöldes-sárgás pasztellszínek szanatóriumi látványába, ezzel az univerzalitás igényét erősítik a filmben.
Egy tanítónéni belép az osztályba, majd sírógörcsben tör ki, ugyanis a férje szipirtyónak nevezte, de a gyerekeknek nem sikerül megvigasztalniuk őt, hisz nem tudják, mit jelent a „szipirtyó” szó; egy forgalmi dugóba került építőmester borzalmas álmát meséli el, melyben egy gazdag család 200 évesnél régibb porcelán étkészletét rántja le gondosan abroszostól a földre, hogy ezzel feldobja a komor egybegyűltek nyomasztó hangulatát, emiatt pedig söröző bírák villamosszék általi halálra ítélik; egy muzulmán borbély pusztán rossz kedve által vezérelve szánt bele kliense hajkoronájába, kivívva ennek felháborodását stb.
Továbbá felbukkanó szereplők egy rézfúvós banda magányosan vagy éppen csoportosan gyakorló tagjai, akik mintegy refrénszerűen működnek a hosszabb jelenetek között: a változó környezetek indukciójával új feszültégeket vetítve előre. A kocsma emblematikus ismétlődése is szerkezetileg tagolja a filmet: újabb kitűnő lehetőség ez a mágányos, életuntan maga elé meredő ember groteszk ábrázolásának, aki hisz a holnapban és a zárás előtti utolsó rendelés lehetőségében.
Érezhetjük úgy, hogy némely jelenet nem ugyanazzal a könnyedséggel illik bele e fakó víziók sorrendjébe, vagy azt, hogy túl sok időt szántak rá, mégsem fog kilógni a film egészéből, egyrészt szürreális megjelenítésének köszönhetően, másrészt áthatja az a jellegzetes sötét humor, melyben feloldódik a tragikum. A cseh újhullámot felelevenítő helyzetkomikum csodálatosan érvényesül a semmitmondó párbeszédek, monológok hátvédeként.
Az álom jelensége fontos eleme a filmnek, sőt ez ad neki keretet: a bevezető jelenetben még csak tudomást szerzünk bizonyos bombázó gépekről, melyek valakinek a rossz álmában jelentkeznek, hogy aztán Goethe vészjósló próféciájával kéz a kézben egy apokaliptikus vízióban realizálódjanak. Mégis többnek tűnik ez a film egyfajta archetipikus metafora kibontásánál: a szétszálazódó jelenetek elemei távoli megfelelések formájában köszönhetnek vissza, az egyértelműen nem lefordítható absztrakciók pedig az örök érvényű felé emelnék a művet. Nos, ki-ki döntse el, mennyire enged az alkotások eme tipikus követelőző hajlamának.
(Ez a hatodik írás a kritikaíró pályázat döntőbe jutott művei közül. A többit a hét folyamán közöljük, és majd szavazni lehet rájuk! – a szerk.)
