Jakab-Benke Nándor

/ / /

· írta

A harmadik utas Kovács András: A szerencse fia - Epizódok egy filmrendező életéből Recenzió

Alaposan megismerni ugyan nem fogjuk – arra azért nem elég ez a ritkásan szedett 200 oldal – de egy bepillantás erejéig megnyílik előttünk egy roppant szimpatikus, őszinte magyar filmrendező élete.

Egy éve hunyt el – 92 éves korában – Kovács András filmrendező, akiről ha más nem is, de a Hideg napok mindenképpen beugrik, még a magyar filmtörténetet csak felületesen ismerőnek is. Pedig sok egyéb kötődik még a nevéhez, s ezt a sok egyebet szedi (többé-kevésbé) kronológiai sorrendbe ez a memoárkötetke, ami két éve sem, 2016 végén, röviddel a filmrendező halála előtt jelent meg. (Bele)olvasása nem csak arra jó, hogy emlékezzünk erre a roppant szimpatikus és szerény emberre, hanem a magyar filmtörténet egyik izgalmas – és eléggé aluldokumentált – szeletét is feleleveníti: a második világháború utáni filmipar-(újjá)szervezés mozzanatát.

Könyv: Kovács András: A szerencse fia - Epizódok egy filmrendező életéből

Még így az elején be kell vallanom, hogy személyes kötődéseim (és az ezekkel járó pozitív előítéleteim) is befolyásolták azt, ahogyan a könyvet fellapoztam, és ahogyan írni fogok róla. Az egyik ilyen személyes kötődés a kidei származás. Talán kevesen tudják, tudták Kovács Andrásról, hogy erdélyi – valószínűleg azért, mert a felszínen echte budapesti értelmiségivé, filmrendezővé vált. (Nagymamám is kidei, ráadásul Kovács volt, így aztán a családfáink, legalábbis a gyökerek szintjén valahol találkoznak.) De hogy mennyire fontos volt számára a kidei, bogártelki és kolozsvári gyerekkor, az pont ebből a könyvből derül ki, konkrétan abból, hogy szinte 90 év távlatából is mennyire élénken idézi meg azt; és hogy milyen gyakran tért vissza később, immár dokumentumfilmesként ezekre a helyszínekre. Éppen ezért már csak (hely)történészeknek is érdekes lehet a kötet első harmada, hiszen érzékletesen, anekdotikusan elevenedik meg benne a háború előtti, majd alatti Kolozsvár és környéke. Itt vezet be Kovács abba a titokba is, ami a könyv címét adatta vele, miszerint ő a szerencse fia. És ezt nem ironikusan kell értelmezni, tényleg őszinte hála érződik a sorok közül, így 90 év bölcsességén átszűrve: egy végtelenül szerény (sőt, visszahúzódó), tépelődő, megfigyelő ember hálája, hogy minden valószínűtlenség ellenére (legyenek azok történelmiek, egészségügyiek vagy bármilyen más jellegűek) azzal foglalkozhatott, amit szeretett.

Latinovits Zoltán, Darvas Iván, Szilágyi Tibor és Kovács András

Egy másik személyes kötődés a filmkritika szerepe. Egy kritikus számára mindig „megnyugtató” érzés, ha azt látja, hogy a filmgyártás – mint kerek egész – nemcsak a forgatókönyvírótól a forgatáson át a marketingig és box office-ig tart, hanem hogy a saját – választott vagy véletlenül belecsöppent – szakmája is a filmes ökoszisztéma szerves és fontos része. Kovács András könyvében van egy apró, de fontos mozzanat, ami erre utal: saját bevallása szerint ugyanis őt nem is annyira a filmnézés sarkallta arra, hogy filmrendezés iránt érdeklődjön, hanem a filmkritika-olvasás. A világháború alatt ugyanis temérdek magyar film készült, futószalagon – ezek pedig eléggé „sematikusak” voltak, hogy a szerzőt idézzük. Ő pedig már gyerekként elborzadt ezen filmek egyformaságán, és ezzel együtt népszerűségén. Az egyetlen hang, amit magáénak tudott érezni, az a filmkritikusé volt – hiszen ő volt az egyetlen, aki kimondta azt, amit Kovács is érzett ezekről a filmekről, hogy azok márpedig gyengék. Az akkori újságok kritikarovatát böngészve érte a felismerés, hogy ő tudna ezeknél a filmeknél jobbat is csinálni: „A mozik hetente mutatták be a budapesti »álomgyár« futószalagjáról lekerült új filmeket. Ezek többségét felületesnek, hamisnak éreztem, és Szíj kritikáiban is ilyesmit olvastam, önbizalmat adott, lám, nekem van igazam, nem azoknak, akik jóízűen zabálják ezt a moslékot...” (Kovács Szíj Rezsőként, a Magyar Út kritikusaként nevezi meg őt, de valószínűbb, hogy Szij Gáborról, azaz Szijártó Gáborról van szó, aki ténylegesen a Magyar Út főmunkatársa volt – Szíj Rezsővel ellentétben, aki református lelkészkedése mellett irodalomtörténész is volt.)

Könyv: Kovács András: A szerencse fia - Epizódok egy filmrendező életéből (2)

A következő személyes kötődésnek pedig konkrétan Kovács Andráshoz, és eme memoárkötet anekdotáihoz van köze. 2013-ban végre sikerült elhozni az akkor már 88 éves, nehezen közlekedő rendezőt Kolozsvárra, a Filmtettfesztre, ahol három filmjét vetítettük le – Hideg napok, Falak, Szeretők, mind celluloidról! –, és utána a közönségnek volt lehetősége faggatni őt az alkotásokról. Nem volt mindig teltház, de a rendezőt ez láthatólag nem zavarta. Szerénysége nem manír, nem álszerénység volt, hanem őszinte. Még 88 évesen is úgy gondolta magáról, hogy ő a szerencse fia, és örült, hogy Kolozsváron lehet, és hogy bár annyian kíváncsiak a filmjeire (köztük ugyebár Karlovy Vary-fődíjas, eredeti Budapesti Tizenkettő-s etc.), ahányan. Az utolsó vetítés végén megkértem, hogy készítsünk egy rövid interjút. Felmentünk szállodai szobájába, és a rövidből többórás beszélgetés lett, temérdek anekdotával, izgalmas sztorival, amiket olyanokkal közösen élt meg, mint Bálint Tibor, Kallós Zoltán, Jancsó Miklós, Bacsó Péter, Törőcsik Mari, Makk Károly – sőt, Picasso és Chagall... válogatni is lehetetlen lett volna. Csak a jócskán sötétbe fordult este végén kért meg, hogy minden sztorit azért éppen ne lőjek le ebben az interjúban, hiszen memoárkötet írása közepén van, maradjon arra is valami – így aztán fájó szívvel kellett kivágni néhány izgalmas történetet az interjúból. Az épp emitt recenzált kötet javára.

A kidei, bogártelki gyerekkort kolozsvári, majd budapesti egyetemi évek követték, aztán Kovács dramaturg lett az akkor alakuló magyar filmgyártásban. Ez – amint a kötetből kiderül – egyfajta producert jelentett, aki forgatókönyveket rendel és írat át. Roppant izgalmas korszak lehetett ez, a folyamatos lavírozás periódusa, ahol meg kellett próbálni jó filmeket készíte(tt)ni, de a cenzúra hálójában sem fennakadni. A diplomázáshoz képest jóval később lett rendező, a saját bevallása szerint újra akarta kezdeni a szamárlétrát, hiszen azelőtt egy irodában üldögélt, és bármekkora hatalma is volt dramaturgként, újra kellett tanulni a terepmunkát, a forgatást, előbb asszisztensi pozíciókban. Így aztán első nagy sikerét, a Hideg napokat 41 évesen készítette. A könyv utolsó harmada pedig pont ezekből a filmes háttérsztorikból áll össze, ahol pletyka, filmtörténet és memoár keveredik – egy 90 éveshez képest roppant üdén –, és igazán nagy kár, hogy ilyen rövidre lett vágva a visszaemlékezés... Néha a magánéletéről is ír, s ami pedig a sorok közül még kiviláglik itt, az, hogy szerénysége mellett Kovács egy megveszekedett, javíthatatlan romantikus is volt. A későbbi feleségéről ír így: „Öt perc beszélgetés után éreztem, életem asszonyával találkoztam, és ez jó felismerésnek bizonyult, 65 éve élünk együtt, »legálisan« pedig 60 éve.”

 Kovács András 2016-ban A szerencse fia című könyvével FOTÓ: Molnár Ádám/Népszava

A őszinte, személyes és az anekdotikus filmtörténeti sztorik közt vadul oszcilláló, mondhatni csapongó kötet ez tehát, amit jóízűen forgathat az is, akinek egy híres kideiekről szóló monográfia miatt jutott a kezébe, de az is, aki kicsit többet szeretne megtudni a Mafilm ötvenes, hatvanas éveiről. És akkor zárjuk ismét egy idézettel, amivel szintén nem nehéz megtalálni a személyes kötődést: „Közösségi embernek éreztem magam, amolyan »harmadik utasnak«, se jobboldalinak, se baloldalinak, de sohase közömbösnek.”

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Hideg napok

Hideg napok

Magyar filmdráma, 1966. Rendező: Kovács András. Szereplők: Latinovits Zoltán, Bara Margit, Darvas Iván, Szilágyi Tibor, Szirtes Ádám.

Előzetes a Filmtetten

  • A látogatók szerint
    9/10 · 3 értékelés
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , cikk