Az ember, aki épp hogy ott volt

Bernardo Bertolucci: The Last Emperor / Az utolsó császár, 1987

Be kell valljam, sosem értettem, hogy a filmtörténet miért tartja Bernardo Bertoluccit öntörvényű alkotóként számon, akinek életműve (az Utolsó tangó Párizsban kivételével) sokkal inkább egy korrekt szakemberé, semmint egy lázadóé. Ez persze távolról sem jelenti azt, hogy az olasz direktor ne lenne nagyszerű alkotó. Sőt, Bertolucci minden tekintetében grandiózus Az utolsó császára kiváló példa arra, hogy harminc év alatt mennyit szegényedett az az élmény, amit ma mozi alatt értünk. Illetve azt is nagyon jól megmutatja, hogy az Amerikai Filmakadémia ízlésében ez idő alatt gyakorlatilag semmilyen fejlődés nem ment végbe.

Az utolsó császár előtt Bertolucci hat évig nem jelentkezett nagyjátékfilmmel, majd a tisztességes, de nem kifejezetten maradandó Egy nevetséges ember tragédiája (La tragedia di un uomo ridicolo) után az olasz rendező újra a nemzetközi szuperprodukciók világa felé kezdett kacsintgatni. Az új projekt sok mindenben a Huszadik század (Novecento) monumentalitását igyekezett volna újrázni, illetve meghaladni azt. Bertolucci főszereplője ezúttal a huszadik századi Kína, amelyet a rendező annak utolsó feudális uralkodóján keresztül kívánt feltárni. Pu Yi (John Lone), a hatalmas ázsiai ország utolsó uralkodója azonban – ahogy Roger Ebert mondja, és természetesen most is igaza van – tökéletesen passzív karakter, ezért Az utolsó császár nem egy klasszikus biopic vagy történelmi film.

Bertolucci tulajdonképpen végig fogolyként, de legalábbis a történelmi események passzív szemlélőjeként mutatja be Pu Yi-t – olyan uralkodónak, aki ténylegesen már semmi fölött nem gyakorol hatalmat. A főszereplőt gyermekként először a feudális szokások kényszerítik szigorú határok közé, majd a köztársaság kikiáltásával szó szerint saját palotájában válik rabbá. A csak nevében uralkodó, valójában egyre irrelevánsabbá váló császár végül az 1924-es pekingi puccs után kénytelen elhagyni az addig otthonául szolgáló Tiltott Várost is. A Tiencsin városában töltött száműzetés alatt azonban Bertolucci nem a népéért aggódó császár képét festi Pu Yi-ról, aki ekkora már saját bevallása szerint is csak egy unatkozó playboy volt.

Az utolsó megkísértés a japán kormány által felállított bábállam, vagyis Mandzsukuo formájában érkezik Pu Yi-hez, akit a sértettség és az elkeseredés végül a hazaáruló szerepébe taszítja. A dróton rángatott, de azért egy köztársasági elnöki címmel megtoldott uralkodó előtt a japán kormány képviselői már látszatát sem akarják kelteni annak, hogy a császárnak lenne beleszólása bármibe is. A faltól falig, börtöntől börtönig tartó eposz nem pusztán keretbe foglalja Pu Yi életét, de arra is rávilágít, hogy a kommunista rezsim által fogva tartott egykori uralkodó megkoronázása óta nem volt szabad ember – egészen addig, amíg a kormány 1959-ben rehabilitálta.

Bertolucci legnagyobb eredménye a filmmel, hogy intim közelségbe tudta hozni azt a férfit, aki egy rövid időre Kína leghatalmasabb embere volt. A visszaemlékezések által kibontakozó történetnek köszönhetően egyszerre ismerjük meg a fiatal és arrogáns uralkodót, illetve a kommunista börtönben megalázott bukott császárt, aki egyedül még a cipőjét sem tudja megkötni. Ennek ellenére Az utolsó császárnak viszonylag sokáig kellett futnia a mozikban, mire a kasszáknál is sikeres film lett. Valószínűleg sokan elrettentek a majd' három órás játékidőtől is, de a politikával jócskán fűszerezett alkotás nem volt híján az ellentmondásoknak sem. A társadalmi apátiával nem vádolható Bertolucci igyekezett minél kiegyensúlyozottabb (ma úgy mondanánk, polkorrekt) módon bemutatni a 20. századi Kína zavaros történetét, ám nem szabad elfelejteni, hogy a filmet 1987-ben mutatták be, amikor a hidegháború még jócskán éreztette hatását. A cselekmény ráadásul több olyan jelentős történelmi eseményt is érint, amelyekről a mai napig nem született konszenzus. A japán cenzorok például úgy, ahogy van, kivágták a filmből a nankingi mészárlást érintő mintegy háromnegyed órát – ráadásul mindenféle engedély nélkül.

Az utolsó császár valahol a mestermű és a tisztességes iparosmunka között van félúton, amelyet pont monumentalitása fogja vissza attól, hogy valóban egyedi hangok is beleférjenek. Ez a felállás pedig nagyon is kedvére van az Amerikai Filmakadémiának, így hát nem annyira meglepő, hogy a film minden egyes jelölését aranyszoborra váltotta a soros Oscar-gálán: szám szerint kilencre. A kötelező legjobb film és legjobb rendező-díjak mellett a produkció szinte minden látványhoz köthető elismerést is begyűjtött. Gyorsan tegyük hozzá, hogy teljesen megérdemelten, hiszen Az utolsó császár gyönyörű film, ami nem kizárólag Vittorio Storaro lehengerlő képeinek köszönhető. Az elképesztően részletes és autentikus díszletek és kosztümök nélkül nemcsak az atmoszféra, de a hitelesség is elveszne a filmből. Jeremy Thomas producer óriási munkabírással és a film melletti száz százalékos elkötelezettséggel vetette bele magát a produkcióba, ráadásul a film teljes költségvetését is gyakorlatilag egyedül hajtotta fel. Thomasnak köszönhetően Az utolsó császár lett a legelső nyugati film, amelyet Kína kormánya beengedett a Tiltott városba, így Bertolucci és stábja egyedülálló módon az eredeti helyszíneken forgathatott. Mindezek mellett a brit producer nem csak többezer statisztát szerződetett le, de az autentikusság szellemében még arra is ügyelt, hogy a filmben valódi buddhista szerzetesek vagy éppen börtönőrök szerepeljenek.

Thomas, Bertolucci és Storaro tehát mind kihozták a maximumot a lehetőségeikből, ami már csak azért is fontos, mert másfajta történelmi hűségről nagyon nem beszélhetünk. A történet ugyan érinti a huszadik század első felében lezajlott kínai eseményeket, de Pu Yi egyáltalán nem aktív része azoknak. Bertoluccit ugyanis a történelem és a politika által folyamatosan sodrásban tartott uralkodó személyisége érdekelte elsősorban. Ezért gyakran érezzük, hogy a filmben tulajdonképpen nem történik túl sok minden. Emellett Az utolsó császár tipikusan az a film, amelyik nem öregszik valami jól. Mai szemmel számos jelenet dagályosnak és unalmasnak tűnik (elsősorban a főhős miatt), holott Bertolucci történelmi eposza sokunkban helyre tudná igazítani a mostanra elcsúszott igényeinket.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó