Valami bűzlik Dániában

Hlynur Palmason: Vinterbrødre / Téli fivérek

Hiába a fesztiválsiker, a Téli fivérek öncélú művészkedésnek hat.

A 2010-es évek dán filmjéről a hazai moziközönségnek alighanem automatikusan a skandináv krimi-hagyományt mainstream filmfranchise-zá emelő Q-ügyosztály-darabok (eddig: Nyomtalanul, Fácángyilkosok, Palackposta), illetve az olyan műfaji kísérletezések jutnak eszébe, mint a 2014-es A megváltás (The Salvation) című western, vagy a szintén ebből az évből kikerülő és a Trónok harcából ismert Nikolaj Coster-Waldau nevével fémjelzett Második esély, ami a paranoia-thriller kritériumainak próbált megfelelni. Mivel pedig szerzői filmes oldalról is inkább a midcult-vonalon mozgó, a 2005-ös Ádám almáival befutott Anders Thomas Jensen legújabb groteszkje juthat eszünkbe (Férfiak és csirkék, 2015), a dán filmet a fent említett példákkal azonosító nézőt hatalmas csalódás érheti, ha a minőségi és egyszerre szórakoztató moziélmény reményében vált jegyet az elsőfilmes Hlynur Palmason Téli fivérek című alkotására.

Bár a neves fesztiválokon szerzett díjak arról árulkodhatnak, hogy a Téli fivérek minőségi élményt nyújt, szórakoztatónak a legkevésbé sem mondható. Ez még persze nem feltétlenül baj, ám az annál inkább, hogy a filmnek forgatókönyve sem igen lehetett. Nem velünk van tehát a baj, ha nemcsak a semmitmondó szinopszisokat olvasva, de még a film megtekintése után sem igazán tudjuk eldönteni, miről is szól ez a történet. Talán egy, az Édentől keletre című filmben látottakhoz hasonló testvéri rivalizálásról? Vagy egy, a Taxisofőr és a Ha... anarchista, lázadó és önkényes igazságtevő karaktereit továbbgondoló dán bányamunkásról, aki megunja az életét belengő, szűnni nem akaró és fojtogató monotonitást, és fegyvert ragadva véget vet neki? Esetleg egy Harcosok klubjához hasonló doppelgänger-történetről van szó, amelynek végén kiderül, hogy a címadó testvérek valójában egyetlen személyt jelölnek? Vagy mindez csak David Lynch Radírfeje előtt tisztelgő, az átlagembert megnyomorító mindennapok okozta szürreális víziók olcsó utánérzése?

A Téli fivérek ezek közül egy kicsit mindegyik. A rendező ugyanis a − sajnos rossz értelemben vett − művészfilmes elidegenítést, a néző kizökkentését, bosszantását, és nagyon sok esetben halálra untatását a nyugtalanító szintetizátor-dallamok, szürreális látomások és a depresszív, hideg színekben bemutatott, esőáztatta ipari tájleíró totálok, valamint a bányában uralkodó sötétség nyomasztó kihangsúlyozása mellett azzal éri el, hogy újabb és újabb műfajokkal kecsegtet, hogy aztán a következő jelenetben be is intsen a reménykedni kezdőknek.

Amikor a hosszasan és nézőt próbálóan bemutatott átlagos munkanapok után főszereplőnkről, a zavart, munkahelyi közegébe beilleszkedni képtelen és súlyosan deviáns tüneteket mutató bányamunkás Emilről (Elliott Crosset Hove) kiderül, hogy lopott kémiai anyagokból kotyvasztott házi pálinkája kórházba juttatta egyik munkatársát, majd ezért a vezetőség keményen megleckézteti, felsejlik egy bosszúmozi alapsztorija. Emil ugyanis egyre inkább beleéli magát egy korábban vásárolt puskával való gyakorlásba, miközben megszállottjává válik egy katonai oktató VHS-nek. A bosszú azonban elmarad. Ugyanígy nem lesz semmi a bátyjával és a szerelmével alkotott szerelmi háromszögre épülő melodramatikus helyzetből sem, pedig körülbelül tíz percen keresztül kell néznünk, amint egy ebből adódó konfliktust követően két felnőtt férfi anyaszült meztelenül veri egymást hülyére. Nem beszélve arról, hogy a rendező a címmel ellentétben jórészt csak az egyik fivért követi, és azzal kapcsolatban is folyamatosan elbizonytalanít, vajon a másik létezik-e.

Bár a néző folyamatos hitegetése kétségkívül zavaróan hathat, érdekes módon épp ez rajzolja ki a Téli fivérek egyetlen figyelemreméltó pontját is: mégpedig Emil karakterrajzát. Emil ebben a passzív, mindentől elzárt, lehúzó közegben a film cselekményéhez hasonlóan folyamatosan aktivizálódni próbál: hol bosszútervet forral, hol bátyján tölti ki haragját a szeretett nő miatt, hol kémiai vegyületekkel való ijesztő kísérletezés közben láthatjuk. Ám amikor valóban cselekedhetne, a körülmények folyamatosan visszarántják. Miközben tehát a film nem képes és nem is akarja kiforrni magát élvezhető, szórakoztató élménnyé, Emil is kénytelen visszasüppedni a mészkőbánya porával fehérre festett ipari nihilbe.

A kitörési lehetőség elképzelhetetlensége szülte depresszív hangulat pedig nemcsak Emilt, de a nézőt is garantáltan emészteni fogja. Így a Téli fivérek megtekintése kizárólag abban az esetben ajánlott, ha egy rossz LSD-trip szerű élményre vágyunk.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó