Giccsek és más állatfajták

Tom Barton-Humphreys: România neîmblânzită / Szelidítetlen Románia

Egy büszkén román természetfilm, ahol a stáb legfontosabb tagjai angolok, amit egy francia szupermarket-lánc szponzorizált, és amiben az egyetlen emberi szereplő egy hargitai rendszámú traktoron száguld.

De legalább a filmvégi, a műfajra kötelezően – mondhatni természetszerűleg – jellemző moralizálás közben elhangzik: az itt élő állat- és növényvilág semmit sem köszönhet az embernek, legfeljebb akkor, ha az ember a természet szépségén elámulva visszavesz valamennyit kapitalista pazarlásából, hosztilis nemtörődömségéből és aktívan segít megőrizni az őt körülvevő, egyre kisebb szigetekre szoruló Természetet olyannak, amilyennek az lennie kéne. Erre pedig – ha jobban körülnézünk – nem sok esély van, még akkor sem, ha a fentemlített Természet eme film mozis bevételeit és facebook-lálykjait képes lenne rögtön fotoszintetizálni. Bocsánat, ha a cinizmus bukik ki belőlem még egy elvileg gyönyörű természetfilm kapcsán is, de a természetem része, mondhatni immunrendszeri sajátosság, hogy a dagályos zenére és a patetikus narrációra reagálva a szervezetem a szokottnál nagyobb mennyiségben termeli a szkepticizmus nevű antitestet. A tényleg becsülendő és megfontolandó üzenet ellenére is.

Eme szkepticizmus hasonlíttatja velem össze a Romániában szokatlanul nagyszabású (pláne a műfajhoz képest hallatlan mértékű) marketinget kapott Szelidítetlen Romániát a zsáner mára klasszikussá érett darabjaival is – de hát azokat azokra a BBC adta a lóvét, nem egy retail-lánc, amely minden egyes uborkát külön nejlonborításba vákuumozva árul. Miután felgördül a stáblista a mindezidáig ismeretlenül csengő nevű Tom Barton-Humphreys első mozija után, az első verdiktum az, hogy ez bizony eklektikus, fércelt (mint maga a címben szereplő ország, tehetnénk hozzá morózus gúnnyal, de ne tegyük) munka. A legszembetűnőbb egy dramaturgiai ív hiánya. A természetfilm számára talán legkézenfekvőbb szerkesztési elvet – az évszakok ciklikusságát, tavasztól télig – felhasználja ugyan, de ez sincs rendesen kihangsúlyozva, földrajzilag meg egyenesen csapong a tájak közt: a Kárpátokból indul, vadul a Deltára svenkel, hogy majd lomhán visszatérjen a Maros-mentére. Mintha csak úgy egymás után hajigálták volna a témákat.

Ugyanilyen vadul oszcillál a flóra és a fauna különböző szereplői között, látszólagos koncepció nélkül. Az elvileg a hangulatok felkorbácsolására használt zene is segít hűteni a film iránti rajongást: túl sok, túl erős, túl hollywoodi. Ráadásul olyan gyorsan vált szimfonikusból vangelisesbe, hogy alig tudunk az édi bocsokra és zergékre koncentrálni. A film legidegesítőbb vonása viszont a rossz, csúnya digitális kép. Egyes felvételek tényleg lélegzetelállítóak, másokon viszont annyi képzaj és/vagy tömörítési hiba van, hogy hihetetlennek tűnik: valaki ezt mozivászonra merte engedni. Olcsó. Azonkívül pedig az operatőrök a műfaj mára már szinte kötelező cseleit használják, hol giccsesebben, hol kreatívabban: timelapse-k, lassítások, drónfelvételek, makrók, átélesítések etc. De ne legyünk igazságtalanok, egy-egy snitt erejéig tényleg megfeledkezünk a film megcsináltságáról.

Az igazi baj az, hogy a negédes zene, a román Morgan Freeman (Victor Rebengiuc) ultra-poétikus narrációja, meg a szépelgő, túlszaturált képi világ csak arra jó, hogy egyfajta meseiséget kölcsönözzön a filmnek, amivel saját magát szúrja hátba. A természet nem egy távoli, ködös, rég letűnt mesevilág kéne legyen, hanem egy aktív, közeli, megélt jelen. Így viszont csak a távolságot növeli a moziban popkornhegyek mögé bújó néző és a vásznon látható cuki állatok között. Apropó cuki: azt a szándéktalanul ironikus dolgot sem sikerült feldolgoznom, hogy miközben a film egyik legünnepeltebb állata a barnamedve, és folyamatosan pozitív példának hozzák fel, egyes vidékeken a macik számítanak a helyi sorosgyörgynek, amiket a helyiek tűzzel-vassal irtani akarnak; de az is vicces, hogy a gyönyörűen zöldellő erdőkre bökve folyamatosan kérkedve hangzanak el Rebengiuctól olyasmik, hogy ez a „mienk”, legyünk büszkék rá, és hogy Európa bezzeg tanulhatna tőlünk – s közben a törvényhozásban egyesek folyamatosan azon gondolkoznak, hogyan lehetne kiskapukat találni, amin be tudnak jutni ezekbe az őserdőkbe. És nem flekkenezni.

De hogy szóljon a fáma a pozitívumokról is: jó, hogy van ez a film. Ha csak egy jottányit is sikerülne a fiatalabb generációk figyelmét a természet megőrzésének és szeretetének fontosságára irányítani, máris megérte – különösképp, hogy végre nem távoli afrikai szavannákon vagy szibériai csúcsokon keresztül tenné ezt, hanem a közvetlen, akár pár kilométeres kör(nye)zetünkből. Ami pedig kevésbé tűnik fontosnak, de egy filmesnek igenis az: örömteli dolog lenne, ha az alkotás sikeres lenne, és ezáltal a (romániai, de nemcsak) mozik és a forgalmazók rájönnének, hogy a moziban másnak is van helye, nemcsak a szuperhősfilmeknek és azok derivátumainak. Miért is ne lehetne része a mozik ökoszisztémájának egy ilyen film is? És a legfontosabb pozitívumot hagytam a legvégére. A hiúzfiókákat. Merthogy igen, vannak benne hiúzfiókák. Nézzétek meg, ha nem hiszitek.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó