Menekülés a múlt fogságából

Scott Cooper: Hostiles

A Hostiles megváltástörténete minden fájó hibája ellenére is bátor, provokatív alkotás.

Scott Cooper western-drámájának kezdetén egy semmi közepén élő családot megtámad néhány komancs indián. Az apát agyonlövik és megskalpolják, a három gyermekükkel menekülő feleség (Rosamund Pike) az egyetlen, aki túléli az indiánok pusztítását. A Hostiles prológusának mészárlása a műfajért lelkesülő nézőknek olyan klasszikusokat juttat eszébe, mint a Volt egyszer egy vadnyugat és Az üldözők (The Searchers). A túlzott ismerősségében is sokkoló nyitány ellenére Cooper nem spagettiwesternt, nem klasszicizáló, és nem is neo-westernt rendezett. A Hostiles a revizionista western keretein belül beszél arról a józan észt és emberséget elsöprő gyűlöletről, ami az őslakosok és a földjüket szétszaró fehér ember között tombolt.

Ugyan Cooper filmjében (melyet Donald E. Stewart kéziratából forgatott) ennek a kölcsönös haragnak több szószólója is van, mégis a filmet a hátán cipelő Christian Bale által megformált Joseph Blocker kapitány az, aki metaforikus karakterében egyszerre testesíti meg azt a felemésztő gyilkos undort, amit a Fehér Amerika táplált az indiánokkal szemben, valamint azt az őrjítő terhet, ami az elkerülhetetlen önvizsgálat pillanatában rommá töri az indiánvértől ragacsos identitásokat. A röviden szinte vázolhatatlan történetben az indiánokat mészároló Blocker az, akinek utolsó küldetéseként vissza kell kísérnie törzséhez a Wes Studi által életre keltett öreg, haldokló cheyenne-főnököt és családját. Az év 1892, az Államok indián-politikája úgymond a progresszivitás útjára tért. Blocker pedig katonai bíróság elé állna annak érdekében, hogy az indián – aki egyébként pontosan olyan gyilkológép volt fénykorában, amilyen Blocker – rácsok mögött vágtasson át az örök vadászmezőkre. Mivel azonban nyugdíjalapja bánná renitensségét, ezért kínok között, saját rohadt értékrendjével vívódva vág neki az útnak, melynek kezdetén találkozik a lemészárolt családja látványába majdhogynem beleőrülő nővel, majd pedig rásrófolják egy elmebeteg, bitófára ítélt volt katonatársát is, aki azokért a bűnökért fog felelni, melyeket Blockerrel együtt követett el. Az út természetesen a megváltás útja, melynek során Blocker és társai a vadállati indiánok és erőszaktevő fehér telepesek brutális tettei közepette néznek szembe a lehető legkegyetlenebb ellenféllel: önmagukkal (ezért trükkös a film címe).

Cooper a karaktereire, azok pszichológiai-etikai változásaira építi filmjét, szereplőinek belső harca épp olyan mészárszék-szerű, amilyen a vérontás, ami körülveszi őket. Olyan emberek kerülnek szembe a megváltással, akik tudják, hogy nem feltétlenül érdemesek arra. Annak ellenére, hogy egytől egyig bűnösök, Cooper filmje mégsem a felelősségvállalás terhéről szól. Fő kérdése az, hogy miként lehet kitörni abból a saját magunk választotta mentális fogságból, amire a múltban elkövetett tetteink ítéltek. Bale, Studi és Foster (valamint az egyik meghasonuló tisztet bámulatosan megformáló Rory Cochrane) masszív alakításainak köszönhetően mindez kézzelfoghatóvá válik, melyben persze hatalmas szerepe van Masanobu Takayanagi neoklasszicista képeinek, és Max Richter újfent szívszorító minimalista zenéjének is.

Cooper – ahogy sokan mások – a különböző ideológiai szemszögeknek teret adó western-mitológiáját a tévesen és kártékonyan idealizált vadnyugat iránti vaknosztalgia vérbő kritikájaként használja. A film több rokonszenvet mutat a bűnüket megbánt karakterekkel szemben, mint azok iránt, akik tettek nélkül állnak a közel sem vétlen indiánok pártjára. Ha első látásra nem is szimpatikus ez, attól még helyénvaló és bátor döntés. Cooper azonban kezdeti fókuszát a kölcsönös gyűlöletről hirtelen veszti el a váratlanul epizodikussá váló filmben. Ezek az epizódok ugyan önmagukban nézve kitűnő meditációk a bűnről, a bűnhődésről, és a jóvátételről, ugyanakkor tematikusan és dramaturgiailag kellemetlenül széttartóvá teszik a film összképét. Emellett Cooper túl nagy teret enged a Bale és Pike karakterei között kialakuló románcnak, melynek következményeként Blocker sajnálatosan észrevétlenül veszejti el rohadék énjét. Mintha csak szerelmük mosná tisztára Amerika egyik legbüdösebb történelmi szennyesét. A lakonikus tempóban haladó film fizikai és lelki vérontásának jeleneteit ez a meghökkentő naivitás fájdalmasan kilúgozza (a zárójelenet viszont ennek ellenére működik). A tartalmi, strukturális és hangulatbeli következetlenségek miatt továbbá a film egyes jelenetei drámaiságukban válnak inkább csak manírosan teátrálissá. A puszta kézzel sírt kaparó nő, a hátrahagyott társától könnyek között búcsúzó Blocker jelenetei egy témáira jobban összpontosító filmben sokkal hatásosabban működnének.

A Hostiles főbűne azonban az, ahogy semmibe veszi indián szereplőit. Studi ugyan egy pillantással felépíti a tetteivel megbékélt gyilkos karakterét, de ez a karakter – a többi, még kevésbé realizált őslakos-szereppel egyetemben – csupán csak egyszerű kellék, eszköz a bűnös fehér ember revelatív pálfordulásának bemutatásához, ami így a legjobb esetben is hiteltelenné válik. Minden hibája ellenére a Hostiles azonban egy szép, erős, nehezen felejthető, provokatív film egy morálisan finoman szólva is ingoványos korról, amikor senki nem lovagolt bele a naplementébe harmonikaszóra.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó