Aki tudta, mit rejt Bőrpofa maszkja

Tobe Hooper-portré

Slapstick-komédiával kezdte, allegorikus töltetű hippifilmmel folytatta, ám végül egy emberi bőrből készült maszkot viselő texasi torzszülött vadul berregő láncfűrésze karcolta rá a tavaly elhunyt Tobe Hooper nevét a filmtörténelem halhatatlan nevű rendezőinek tablójára. Bár a karrierjét beindító, 1974-es A texasi láncfűrészes mészárlás zsenialitására sosem sikerült rálicitálnia, ráadásul életműve is igencsak vegyes minőségű filmekből tevődik össze, kétségtelen, hogy máig ő az egyik legmeghatározóbb horrorfilmes ikon.

Tobe Hooper 1943 januárjában látta meg a napvilágot Austinban, Texas állam fővárosában. Már gyerekkorában nagy hatással volt rá a filmek világa, hiszen apja mozitulajdonos volt. A mozi iránt való elkötelezett rajongása igen hamar lelkes filmkészítőt faragott Hooperből, így lehet, hogy már a középiskolában 8 mm-es filmeket forgatott a barátaival, 1964-re, 21 éves korára pedig elkészítette első, hivatalosan is jegyzett rövidjét, a The Heisters című némafilmes és burleszkes elemekkel operáló tolvajkomédiát.
 

Vérszegény kezdetek

Mivel Hooper annak ellenére sem vált nagy történetmesélővé, hogy a pályája későbbi szakaszán még egy valódi mozifenegyerek, Steven Spielberg is a szárnyai alá vette, első filmjének, a The Heistersnek sem a sztorija az erőssége. A rövidke bohózat három, menekülésben lévő rablóról szól, akik a frissen zsákmányolt ékszerek és egy halom arany elrejtése céljából egy mindentől távol eső helyen lévő, elhagyatott erdei pincében bujkálnak, és hülyébbnél hülyébb elfoglaltságokkal próbálják elütni az időt, amíg odakint lecsendesednek a kedélyek. Hooper az epizodikusan épülő, klasszikus helyzetkomikumokat felsorakoztató filmjével a mozi néma korszakának két legnagyobb nevettetője, Chaplin és Buster Keaton munkássága előtt egyaránt tiszteleg. Miközben a triumvirátus két, egymással rivalizáló tagja tortadobálást sem nélkülöző humoros párbajhelyzetekbe keveredik, a Keaton-i harmadik, a különc álmodozó minden kreativitását latba vetve azon munkálkodik, hogy elpusztítson egy szívósnak bizonyuló szarvasbogarat.

Bár Hooper ezután az alig tízperces rövidfilm után későbbi pályája során sosem tért vissza a komédia műfajához, a The Heistersben megvillantott slapstick-humort sikeresen örökítette tovább keményebb hangvételű alkotásaiba is. Arról nem is beszélve, hogy a Hooper-horrorok jellegzetes, rendre visszatérő motívumait (a civilizációtól elzárt, halált hozó háztól kezdve az önfeledten bulizó, majd saját felelőtlenségébe belepusztuló társaságig) is felfedezni vélhetjük már ebben a kis filmszösszenetben.

Első egészestés filmjét, az 1969-ben bemutatott Eggshells-t is az egyik ilyen, a 80-as évek slasher-ciklusának meghatározó elemévé váló motívumára építette, mégpedig a világgal nem törődő, a polgári társadalomba betagozódni nem kívánó, önfeledten bulizó fiatalokból álló csoportra, mely ez esetben a békemozgalmas, füvet szívó, LSD-től tripelő hippiszubkultúrából tevődik ki, és − mivel Bőrpofa ekkor még bőven távol állt attól, hogy berántsa a láncfűrészt − még nem találkozik semmilyen fenyegető entitással.

Amellett, hogy Hooper az Eggshells-ben még csak meg sem kísérelte a történetmesélést, a film műfajilag is nehezen besorolható. Sci-fi- és horror-elemeket egyaránt tartalmaz, mégis inkább kísérleti filmként tekinthetünk rá, mely kábítószeres hallucinációkat idéző képsoraival, illetve a hippi főszereplőket bizarr módon felemésztő és fekete, olajszerű folyadékká átalakító űrbéli búráival a vietnami háború ellen irányuló mozgalmak halálát, eredménytelenségét mutatja be allegorikus formában. Hooper ezt a témát árnyalta tovább öt évvel később egy vérfertőzésben tobzódó, emberevő texasi család történetében, amellyel azonnal berobbant a filmes köztudatba.
 

A fűrész családtag

1973-ban egy tűzforró augusztusi napon valahol Dél-Texasban, de leginkább az isten háta mögött egy Volkswagen-kisbusz gurul be egy poros benzinkútra, majd öt bulizni vágyó fiatal száll ki belőle, hogy tankoljanak. Nem sokkal ezután felvesznek egy meglehetősen furcsán viselkedő stoppost, nem is sejtve, hogy ezzel olyan bizarr és vérgőzös események veszik kezdetüket, amilyenek a legvadabb rémálmaikban sem szerepelnek.

A Hooper nagy áttörésének nevezhető, potom háromszázezer dollárból készült, 1974-es A texasi láncfűrészes mészárlás sem a komplex cselekménye miatt különleges alkotás. Sokkal inkább azért lett hatalmas siker a film, mert Romero 1968-as Az élőhalottak éjszakájával és a Craven-féle Az utolsó ház balra című horrorral triumvirátust alkotva olyan tabutémákat kezdett el döntögetni, mint az italohorrorban is ez idő tájt divatossá váló kannibalizmus vagy a saját alműfajt, a rape-and-revenge-filmeket kitermelő nemi erőszak, amik ezelőtt jellemzően csak az exploitation-filmeket vetítő grindhouse-mozik vásznain voltak láthatók. Az erőszak és a brutalitás olyan kendőzetlen, naturális formáját emelték be a független, low-budget horrorba, amellyel eddig maximum a 60-as évek gore-filmjeiben találkozhattak a nézők. Emellett mindhárom film markáns kritikát fogalmazott meg a szeretetet és a békét hirdető hippik mozgalmaival szemben, kifejezve ezzel az egykor ezekhez a csoportosulásokhoz tartozó rendezők kiábrándultságát. Hooper Texasija pedig a nukleáris családkép eszményét is kikezdi, mi több, egyenesen démonizálja, amikor szembeállítja a groteszk kannibálfamíliát a szabados szexuális életet élő hippicsapattal.

Hooper filmtörténeti ikonná vált láncfűrészes gyilkosát, Bőrpofát a plainfieldi hentesként is emlegetett, hullarabló sorozatgyilkosról, Ed Geinről mintázta, aki többek között a Psycho Norman Batesét és A bárányok hallgatnak Buffalo Billjét is ihlette. Bőrpofa és kannibál családja Geinhez hasonlóan, kreatívan hasznosítja az áldozatok maradványait − elég csak a híres vacsorajelenetre gondolni, amelyben Sally rémülten tapasztalja, hogy a ház szinte összes használati tárgya emberi bőrből és csontból készült, az asztalra kerülő étel pedig sejthetően ugyancsak nem állati eredetű. Hooper ezzel a vad, őrült redneck-csoportosulással a vietnami háború és az 1973-as olajválság által megnyomorított társadalomnak próbált görbe tükröt tartani, amely felemészti, megsemmisíti vagy stílszerűen: változatos módon lekaszabolja a háború ellen és az élet érzéki örömei mellett voksoló fiatal generációt. Mindezt még hatásosabbá és rémületkeltőbbé tette a dokumentumfilm-szerűség, és az a néhány, a forgatókönyvben eredetileg nem szereplő jelenet, amelyeket Hooperék a helyszínen jött ötlettől vezérelve forgattak le az ottani részegekről.

Hooper filmográfiájának alapköve ráadásul műfajteremtőnek is bizonyult, Hitchcock Psychójával, illetve Bob Clark 1974-es Fekete karácsony című filmjével együtt harangozták be a 80-as években nagy divatnak örvendő szúrós-vágós-aprítós-kaszabolós gyilkosságsorozatokra épülő slasher-ciklust, és ágyaztak meg olyan, azóta klasszikussá vált daraboknak, mint Carpenter Halloweenje, Sean S. Cunningham Péntek 13-a, vagy éppen a nem túl eredeti, de szintén Hooper által jegyzett 81-es The Funhouse. Amellett pedig, hogy az ezredforduló után jelentkező torture porn irányzat is rengeteget köszönhet Hoopernek, Bőrpofa azóta is töretlen sikernek örvend a horrorrajongók körében. Az 1974-es klasszikus óta kijött négy folytatás, két prequel és egy remake. A legújabb bőrt éppen idén húzták le a franchise-ról a láncfűrészes gyilkos hányattatott gyermekkorát bemutató Bőrpofa című felvonással. A franchise minősége persze igencsak ingadozó, ám még a jobban sikerült darabok sem tudják megközelíteni Hooper eredetijének bravúrosságát, amely nem a gyilkos sanyarú sorsában kereste az indítékot a mészárlás elkövetésére, hanem az eredendő, ösztönös gonoszként ábrázolta a torz arcát áldozatai bőrével elfedő Bőrpofát, akinek a filmvégi napfelkelte-jelenetben látható, láncfűrész-berregésre lejtett rituális haláltánca épp amiatt volt olyan zsigerien félelmetes, mert amellett, hogy a figurában nem volt semmi emberi, kénytelenek voltunk szembesülni a ténnyel, hogy ettől függetlenül mégis köztünk jár.
 

Váltás a paranormalitás felé

Bőrpofa több, mint harmincmillió dollárt fűrészelt össze, Hooper azonban eleinte továbbra is kis költségvetéssel folytatta a filmezést. Az elkövetkezendő csaknem tíz év termése azonban viszonylag felejthetőnek bizonyul. Eaten Alive című krokodilos rémtörténete − mely az amerikai horrorban a '75-ös A cápával elinduló animal attack-hullámot lovagolta meg, és szerepelt benne az ekkor Freddy Kruegerként még nem ismert Robert Englund, valamint a Texasi sikolykirálynője, Marilyn Burns is −, leginkább olcsó Psycho-utánérzésnek hat. A Stephen King Borzalmak városa című vámpírregényéből adaptált kétrészes tévéfilm, A gonosz háza vontatott, Hooper érezhetően nem tudott mit kezdeni az ő történetmesélési képességeihez viszonyítva sokkal komplexebben megírt alapanyaggal, a The Funhouse pedig megmarad egy tucat-slasher szintjén, melyben Hooper újrahasznosította a Texasiban sikerre vitt formulát, és másodjára is megpróbálta lenyomni a közönség torkán az állatiasan torz arcát maszkkal fedő gyilkos sztoriját, aki fiatalokra vadászik. 1982-ben azonban újabb nagy fordulópont állt be Hooper karrierjében, ugyanis Steven Spielberg produceri felügyelete alatt megrendezhette a Poltergeist − Kopogó szellem című kísértetház-horrort, amely révén nemcsak azt próbálhatta ki, milyen nagyobb költségvetésű filmet forgatni, hanem megváltotta a jegyét Hollywoodba is.

A Poltergeist vegyíti a Spielberg-féle alacsony korhatár-besorolásos megoldásokat Hooper extrémitásával, zsenialitása pedig abban rejlik, hogy a transzcendens erőket értelmezhetjük a családfő kapuzárási pánikjának szimbolikus megjelenítéseként, ám ugyanígy beleláthatjuk a gyerekszereplők szorongásait is. Hoopernek ráadásul − bár eddigi pályája során most először riogatott paranormális jelenségekkel − sikerült megtartania „a gonosz köztünk él” tematikát, hiszen több, mint tíz évvel az Amerikai szépség előtt már lerántotta a kertvárosi idillről a felszín alatt való rothadást elfedő leplet. A Poltergeist egyik nagy leleménye továbbá, hogy a Spielberg–Hooper páros azt a médiumot tette meg a kertvárosba beszüremkedő gonosz forrásának, amely a városi léttől elzárkózó embereket elszakította a moziba járás élményétől: a televíziót.

A Poltergeist sikere után Hoopert felkapták Hollywoodban, ezért szinte rögtön le is szerződött három nagy költségvetésű filmre a Cannon Grouphoz, melynek eredményei egy űrvámpíros sci-fi horror, az Életerő, egy 50-es évekbeli testrablós horror remake-je, a Carpenter-féle A dologgal elindított, az 50-es évek remake-hullámába sorolható Támadók a Marsról és a Texasi második része, a Halálbarlang lettek. Utóbbival kapcsolatban érdekes megfigyelni, hogy Hooper pályája pont annak a filmnek a következő felvonása után kezdett lefelé ívelni, amelynek sikerét annak idején ugródeszkának használhatta.
 

A megfáradt mészáros

A Halálbarlang után Hooper nem forgatott többé igazán nagy filmet. Eleinte a tévében próbálta megtalálni a számításait, így különböző, stílusához nem feltétlenül passzoló sorozatok epizódjait dirigálta, majd a 90-es években Anthony Perkins és az Acéllövedék kiképzőtisztjeként megismert, majd később a Texasi-franchise jellegzetes sheriff-figuráját alakító, nemrég elhunyt R. Lee Ermey szereplésével leforgatta az I'm Dangerous Tonight című tévéfilmet, melyet a 90-es évek során egyre gyatrább mozifilmek (Borzalmak éjszakái − Night Terrors, vagy a Robert Englund főszereplésével készült A mángorló) és tévés produkciók (a John Carpenterrel közösen jegyzett Hullazsákok című szkeccsfilm és a The Apartment Complex), valamint egy értékelhetőbb horrorsorozat-epizód (a Mesék a kriptából 3. évadának 6. része) követett, hogy aztán az ezredfordulóra olyan mélypontra jusson karrierje, hogy elvállalja a '76-os Eaten Alive gonosz ikertestvérének nevezhető, Krokodil című, olcsó CGI-hüllővel riogató, direkt a videotékák alsó polcaira szánt trash-filmet.

Bár 2005-ben Hooper létrehozta saját kis költségvetésű horrorfilmek gyártására épülő produkciós cégét, a TH Nightmare-t, illetve kipróbálta magát egy másik híres horrorszériában, A horror mestereiben is két epizód erejéig, nem sikerült visszanyernie kultstátuszát. Bár utolsó filmje, a 2013-as, arab koprodukcióban készült Djinn egészen eredeti alapötlettel operál, a gyermekét a szülés utáni depresszió miatt meggyilkoló anya rémisztő képzelgéseiről szóló történet a legnagyobb jóindulattal is csak egy gyenge Rosemary gyermeke-klónnak mondható. Hooper tehát úgy vált minden idők egyik legfontosabb horror-direktorává, hogy karrierje során csupán egyetlen igazán kiemelkedő filmet forgatott, ám A texasi láncfűrészes mészárlás kiválósága könnyen feledteti fércmunkáit.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó