Feketén, fehéren

Warwick Thornton: Sweet Country / Veszett vidék

Quentin Tarantino két westernje (Django elszabadul, Aljas nyolcas) mellett legújabb filmjével Warwick Thornton is beírta magát a műfaj 21. századi történelmébe.

Ha azt halljuk, western, valószínűleg rögtön Amerikára asszociálunk; nemcsak azért, mert az amerikai őshonosok elhagyhatatlan szereplői ezeknek a filmeknek, hanem mert maga a műfaj is őshonos amerikai. De Warwick Thornton második nagyjátékfilmjében egy másik határvidékre kalauzolja nézőjét: az egykori börtönszigetre, ahol ugyanúgy jelen volt a civilizáció és a vadon szembenállása, csak nem épült akkora mítosz köréje, mint a Vadnyugat esetében.

Az ausztrál vadonban („outback”) és sivatagi vidéken játszódó Veszett vidék megtörtént eseményekből inspirálódik és bár egyetlen esetre koncentrál, az 1920-as évek ausztrál társadalmi rétegződésének lenyomatát viseli. Azét a korét, amikor egy lelkész egy templom nélküli városban azt hirdeti, hogy „Isten előtt mind egyenlőek vagyunk”, de talán ő az egyetlen, aki a bennszülötteket nem tekinti árunak és nem tartja őket rabszolgasorban. A kolonializmusnak azon időszakát, amikor az emberi egyenlőség alapelve és törvény alapú igazságszolgáltatás csak papíron létezett.

Thornton maga is őslakos, és akárcsak a 2009-es Samson and Delilah-ban, legújabb filmjében is az aboriginek szemszögéből meséli el a történetet. Főszereplői Sam Kelly (Hamilton Morris) és felesége, Lizzie (Natassia Gorey Furber), akik az igét hirdető Fred Smith (Sam Neill) birtokán élnek és dolgoznak, de a legtöbb őshonossal ellentétben emberi bánásmódban részesülnek. A megkeseredett háborús veterán Harry March (Ewen Leslie), aki nemrég költözött a vidékre, a segítségüket kéri és Fred beleegyezik, hogy a házaspár néhány napig nála dolgozzon. Harry azonban visszaél a helyzettel; nemcsak kihasználja őket, hanem Lizzie-t is megerőszakolja. Sam végül önvédelemből lelövi a rájuk támadó (fél)őrültet, ezután viszont nincs választásuk, menekülniük kell. Egy fekete szava, körülményektől függetlenül semmit sem ér, főleg ha egy fehér ember életéről van szó.

Ezzel elkezdődik egy macska-egér játék; egy cowboy-kvartett veszi üldözőbe a párost, köztük a helyi őrmesterrel, Fletcherrel (Bryan Brown). De az üldözők hiába vannak fölényben, a hallgatag Sam okosabb – és sokkal jobban ismeri a terepet is. Az őrmester a sikertelen hadjáratból visszatérve letépi a kocsma falára akasztott vetítővásznat, amin épp egy ausztrál westernt bámulnak a telepesek (nem mást, mint a The Story of the Kelly Gang című némafilmet, amely a híres ausztrál bandita – „bushranger” –, Ned Kelly tetteit meséli el). Főhősünknek nem véletlenül azonos a családneve a helyi Robin Hood-éval; nemcsak története példaértékű, a ráragasztott bélyegek is hasonlóak. A film utolsó harmadában tárgyalásra kerül sor az isten háta mögötti településen, ahol sajátos törvények uralkodnak. Az ide kiküldött bíró a törvényt próbálja több-kevesebb sikerrel érvényesíteni.

Thornton és a film forgatókönyvírói megtartották a western néhány fontos elemét (annyi különbséggel, hogy például préri helyett ausztrál outback van, indiánok helyett ausztrál őslakosok), de át is írtak néhány műfaji szabályt, így például  a civilizáció nem feltétlenül jó, a vadon nem feltétlenül rossz; sőt az is kérdéssé válik, hogy mit jelent a civilizáció. Amellett, hogy az operatőr szerepét is betöltő Thorntonnak sikerült látványos képekben lencsevégre kapnia Alice Springs környékét, az ún. Északi területet, a film felépítésének fontos részét jelenti a flashbackek és flashforwardok elegánsan és intelligensen kivitelezett rendszere, amely egyes mellékszereplők elő- vagy utóéletének részleteire világít rá. A színészi alakítások szintén emlékezetesek, a profi színészek mellett erős jelenlétük van az őshonos házaspárt alakító amatőröknek is.

A Veszett vidék egy nemcsak kontrasztokkal, hanem árnyalatokkal is teli aussie westernfilm, ami nemcsak tartalmi, hanem formai meglepetésekben sem szenved hiányt. Emellett pedig egy majdnem száz éves történeten keresztül olyan témákat is érint, amik mindmáig aktuálisak; ma is szinte ugyanolyan hévvel és indulattal tudunk reagálni egy idegen kultúra közvetlen közelségére, mint egy évszázaddal ezelőtt.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó