Nagyobb a füstje

Daniel Roby: Dans la brume / Egy lélegzetnyire

Jó lett volna garbós, dohányzó, bagettel hadonászó francia zombikat látni, de ezt a filmet még azok sem tudták volna feldobni.

Papíron az Egy lélegzetnyire egész jó film. Jön valami nagy és mérgező füst, beteríti Párizst egészen a házak tetejéig, és miközben a masszív mérgező szmogban egy csomó párizsi – és feltehetően legalább ugyanannyi magyar turista – szörnyet hal, egy érezhetően szebb napokat megélt család a túlélésért kezd küzdeni. Az apa (Roman Duris) és az anya (Olga Kurylenko) félig-meddig együtt nevelik lányukat (Fantine Harduin), aki egy olyan különleges immundeficiencia-betegségben szenved, melynek következményeként egy légszűrős – ugyanakkor kifejezetten otthonos – kvázi-terráriumban, avagy „buborékban” kell élnie. Egy jócskán pimpeltebb, de sokkal kevésbé szórakoztató kütyüre kell itt gondolni, mint amilyenben Jake Gyllenhaal szerencsétlenkedett 2001-ben. A film nagyjában-egészében egy probléma körül pörög: vajon a lassan emelkedő barnás füstköd be fog-e szivárogni a beteg lány lassan lemerülő óriási, high-tech befőttesüvegébe.

Mindezek alapján az Egy lélegzetnyire az idegőrlő suspense, valamint a környezetszennyezés és a globális felmelegedés, a morális iránytűket kukába toszó urbánus hübrisz kőkemény kritikájának kitűnő táptalaja lehetne. A szerelmesek városát áldásosan láthatatlanná tevő, állott cappuccino-habra emlékezető füst láttán nyilván beugrik Carpenter szent és sérthetetlen A köd (The Fog) című örökbecsűje, valamint Frank Darabont csak magyarul azonos című (The Mist) izgalmas kis szociohorrorja, de azon túl, hogy sokkal jobb ezekre a filmekre emlékezni  az Egy lélegzetnyire határtalan érdektelenségének súlya alatt szenvedve, a hasonlítási alapok el is tűnnek, mint szürke szamár a kötelező szóviccben.

Ellentétben konceptuális elődeivel Daniel Roby filmje nem pszichologizál, nem fogalmaz meg komoly társadalmi kritikát, nem ás karakterei mélyére, nem épít konfliktusokat szereplői között. Persze, a szemfülesebbek nyilván kihámozhatják a sorok közül a rendező fentiekre tett próbálkozásainak csíráját, de sok haszna nincsen. Mintha Roby olyan öko-thrillerek és öko-horrorok nyomába akart volna lépni, mint az 1978-as Véres hétvége / Long Weekend (az Egy lélegzetnyire legerősebb pármásodperces jelenete épp egy megvadult kutyához kötődik), a 2006-os The Last Winter (melyben Roby filmjéhez hasonlóan a föld alól szabadul fel mérges gáz), a sajnos gyorsan elfeledett 2012-es The Bay, vagy urambocsá’ a nézhetetlen Az esemény (The Happening). Ugyanakkor Roby nem magyarázza a katasztrófa eredetét, és össze is zavarja a nézőit azzal, hogy mindössze említés szintjén szól a Párizst amúgy valóban egyre jobban telefingó szmogról. Hogy most akkor a felelőtlen ember (azaz a francia-párizsi ember, hiszen egy kemény vonalakkal lokalizált szituációról van szó), avagy a felelőtlen emberen bosszút álló természet-e a provinciális világégés oka, nem tudjuk.

A mérgező füst még csak nem is metafora, és metaforikus szörnyeket, mutánsokat, fertőzött frankofon gyilkosokat sem hagy maga után (jó lett volna garbós, dohányzó, bagettel hadonászó zombikat látni). Egyszerű, gyilkos akadállyá korcsosul, melyet a főszereplőknek le kell küzdeniük ahhoz, hogy gyermeküket életben tartsák. Ez pedig azzal jár, hogy az apa és az anya hol felváltva, hol párhuzamosan rohan bele a szmogba, arcukon oxigénmaszkokkal, mert épp egy új akkumulátor kell a lányuk üvegkalitkájába, vagy fel kell valamit kapcsolni, vagy le kell valamit kapcsolni, vagy kell még oxigénpalack. Ez pedig baromira nem izgalmas ám.

A városon úszó – egyébként szépen megcsinált – füst láttán kitörő pánikot (ég a Montmartre, emberek csövelnek a Notre Dame tetején) csak az apa távcsövén keresztül látjuk, ami önmagában nem rossz húzás. Mivel azonban a néző a világ legunalmasabb, minden mélységtől, sztoritól, jellegzetességtől és szimpatikus vonásoktól megfosztott házaspárjával van összezárva (és egy rajzfilmszerű idős házaspárral, akiknek keresnivalója sem lenne a filmben), ezért inkább lenne azokkal az ismeretlenekkel a lázongások közepén. Ők legalább nem rohangálnak lépcsőkön fel és le másfél órán keresztül rohadt elemeket keresgetve. Mert nagyjából ez történik a filmben. Senki ne szopja be a plakát és az előzetes alapján, hogy a film hetyke háztetőkön mászkálások tárháza.

Lehetne szó most arról, hogy Duris és Kurylenko elviszik a hátukon a dögunalmat, de nem lesz, mert mindkét – korábban többször bizonyított – színész olyan bazári és banális módon játsszák túl, vagy épp alul az aggódó szülők szerepét, hogy azt bőven kellemetlen nézni. Közben pedig olyan mondatokat mondanak ki, amiktől a legszarabb magyar filmek dialóguspoklát megjárt nézők is keresztülcsűrnék a gallonos vizeskóla szívószálát a dobhártyájukon (és ez nem a szinkron vétke). Csak hogy tiszta legyen: ezt a filmet három (3) ember írta. Ez azt jelenti, hogy egyszerre hárman kattintottak a Nagy Melodrámai Közhelygenerátor startgombjára.

Az Egy lélegzetnyire nyilván nem vegyikatasztrófa-film, mert annak minősíthetetlen lenne. Roby inkább egy családi melodrámát bújtat a mérhetetlenül unalmas, repetitív, érdektelen cselekmény epizódjaiba, és ha valaki nagyon érezni akarja, az érezni is fogja, hogy ezek a szülők bármit megtennének beteg kislányukért. Ha viszont ehhez egy városra szálló rejtélyes füsttenger kell, az már rég rossz. Amúgy van meglepő fordulat a film végén, szóval akármilyen megerőltetőnek is tűnik majd, de érdemes ébren maradni (vagy tudni kell jókor felébredni).

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó