Fából bosszúspirál izlandi módra

Hafsteinn Gunnar Sigurðsson: Undir trénu / Under the Tree / A fa alatt

Az Ádám almái óta tudjuk, mekkora keserédes csinadratta tud kerekedni egy fa körül, ezúttal Izlandon áll a bál a szomszédok közt – kétszer olyan brutálisan és feleannyira viccesen.

Az izlandiak mindig különleges hangulatú alkotásokkal örvendeztetnek meg, Hafsteinn Gunnar Sigurdsson filmje például a szigetország tavalyi nagy kedvence volt, ráadásul a Velencei Filmfesztiválra is bejutott. Csakis Izlandon lehet hihető kiindulópontja egy filmnek az, hogy idegesít valakit egy fa árnyéka, ahogy azt a rendező egy interjúban ki is fejtette: mivel a terebélyes fák és a napfény is hiánycikk az országban, igazi vérre menő konfliktusok születhetnek az ügyben.

Az idősödő és a fél generációval fiatalabb házaspár pont úgy él egymás mellett, ahogy a jószomszédok szoktak: ha az egyikük kifekszik az udvarra napozni, a másik azonnal nekiáll füvet nyírni. A cicaharc mellé mindkét családnak megvannak a maguk démonai: az egyik házaspár élete a nő peteéréséhez van igazítva, aki a 40-hez közelítve egyre kétségbeesettebben próbál teherbe esni, míg a másik család feldolgozatlan gyásszal küzd. Ezeket a feszültségeket és kimondatlan konfliktusokat egy fa robbantja felszínre az udvar közepén: az egyik házaspár megkéri a másikat, hogy metsszék vissza az ágait, mert árnyékot vet a kertjükre. Az egyre eldurvuló háborúba csöppen bele az idősebb házaspár fia, Atli, akit éppen frissen rakott ki otthonról a felesége. Itt akár át is csaphatna a film egy izlandi Szomszéd nője mindig zöldebb-féle szomszédszivatásba, de inkább sokkal sötétebb vizekre visz.

Probléma van bőven, az első látásra hétköznapinak tűnő családokban egytől egyig megkeseredett emberek rogyadoznak saját rossz döntéseik súlya alatt. Nem feltétlenül szimpatikusak, mégis egy idő után, ha a szívébe nem is zárja őket a néző, azt kívánja, hogy végre kerüljön sínre az életük, és keveredjenek ki a borzasztó feszültségspirálból. A mindössze másfél órás film nagy pozitívuma, hogy remekül kezeli a szálakat és a karaktereket, egyformán hangsúlyos az egyébként először mellékszálnak tűnő fás probléma, amely párhuzamosan bontakozik ki Atli kálváriája mellett. A kettőt nem csak a rokoni szálak kötik össze, hanem az is, hogy senki sem képes ésszerűen kezelni a problémáját, a felnőttek hibáinak pedig az ártatlanok – a gyerekek és a háziállatok – isszák meg a levét.

A film műfaja nagyon megtévesztő: fekete komédiaként hirdetik, és a rendező nyilatkozatai alapján is  egy humoros szatírát akart vászonra vinni. A fa alatt viszont inkább fekete, mint komédia, egy kezemen meg tudom számolni, hányszor mosolyodtam el a film alatt, ami egyrészt persze jelentheti a humorérzékem teljes hiányát, de azt is, hogy a humor nem igazán része a filmnek – a sajtóvetítésen elhangzó nagyjából három hangosabb mosoly inkább az utóbbira enged következtetni. Már csak azért is, mert a film hihetetlenül szomorú élethelyzeteket vonultat fel önmagában is, ezt hatványozza tovább a fa körüli mizéria, ami végül már egyáltalán nem az a kertitörpe-rongálós finomkodás, hanem egyre elborultabb sakkjátszma. A film második fele már-már brutális, az érzékenyebbek lelkét egészen biztosan megfekszi, az utolsó 15 perc pedig mindenféle mókás bizarrság nélkül önmagában sokkoló, és nem azon a keserédes módon, ahogy azt a fekete komédiák teszik.

Hafsteinn Gunnar Sigurdsson eddig három egészestés filmet rendezett, mindegyikben karakterdrámát láttunk, a rendezőből pedig filmjei megjelenésével egyenes arányban tűnik el a humor. Az Either Way (Á annan veg) még üde volt és vicces, olyannyira, hogy az amerikaiak David Gordon Greennel a fedélzeten rögtön remakelték is. A Paris of the Northból (París Norðursins) úgy fogyott ki a humor, ahogyan a lendület, A fa alatt pedig már csak a műfajmegjelölést tekintve komédia. Sigurdsson saját bevallása szerint szeretett volna kicsit eltávolodni a karakterközpontú komédiáktól, és thrilleresebb irányba mozdítani a forgatókönyvét. Ez a törekvése be is jött, viszont nem sikerült elég jó arányban a mérleg két serpenyőjébe pakolgatni a komédiát és a tragédiát ahhoz, hogy sírva nevetős legyen a végeredmény.

Ez persze nem is baj, mert drámaként megállja a helyét, ennek megfelelően kellőképp kifacsarja az ember lelkét, de a nagy nevetéseket hiába várja bárki. Az abszurd helyzetek szomorúak és sokkolóak, a filmnek pedig pont akkor szakad vége, amikor már teljesen kimaxolták a szomszédok a szemet szemért, fogat fogért-dolgot. Szerencsére, mert túlságosan magával ránt ez a kicsit kiegyensúlyozatlan, mégis jól összerakott konfliktusspirál.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó