Három este a Croisette-en

Cannes-i Fesztivál, 2018. május 8–19.

Év elején még nem is gondoltam volna, hogy májusban Cannes-ban kötök ki. És akkor nyertem egy belépőt a „Három nap Cannes-ban” című programmal, amit a 71. kiadásra találtak ki.

Alapvetően kétféle embert lehet megfigyelni Cannes-ban: a filmbuzit (ezt így frappáns mondani, akkor is ha gender-szempontból nem korrekt a kifejezés) és a rajongót, aki mindent megtenne, hogy Penelopé Cruz fekete ruhájának akár egyetlen fodrát, esetleg Vajna Tímea 1200 eurós Dior-cipellőjét láthassa. Az ezerötszáz fiatal között, akik pályázás nyomán három napig betekintést nyerhettek a nagymúltú fesztivál közel két hétig tartó „mindennapjaiba”, is volt mindkét táborból. Ezerötszáz fiatal a világ minden tájáról – bár tény, hogy ha a „3 days in Cannes”-kitűzős fesztiválozókat figyelte az ember, feltűnően nagy túlsúlyban voltak a francia anyanyelvűek – akik egy repülőről leszállva, némi buszozás vagy vonatozás után ott találták magukat minden kellős közepén. A fesztivál, a badge-es beléptetés, a kétpercenkénti biztonsági ellenőrzésnek, az Azúr-partnak, a sznobság és az elitizmus, a mozitermek labirintusa és a vetítések labirintusa kellős közepén

Érkezés után egy bonjour-bonjour, egy személyi-felmutatás; cserébe badge és fesztiválszatyor, s Isten áldjon. Persze nem is várja el az ember, hogy igazgassák, csak nem mindegy, hogy egy Magyar Filmhéten vagy Cannes-ban áll a programmal a kezében s nézi, hogy hova s merre. De itt nincs idő sokat elmélkedni: a cannes-i fesztiválon furcsa az idő. Néha órákat kell sorban állni – nem ritkán hiába –, máskor meg gyors döntéseken, egy spontán felmerülő ötleten múlik, hogy az ember bejut a terem utolsó üres helyére mindenféle várakozás nélkül.

Így lehetséges, hogy még csak húsz perce léptem ki a francia Riviéra egyik legfelkapottabb üdülőhelyének vonatállomásáról, elrohanva a körülbelül ötvenezer eurós ruhákat kínáló Chanel, Dior és hasonló világmárkák kirakatai előtt, máris megvolt a kitűzőm, megtaláltam a(z ingyenes) csomagmegőrzőt a bőröndömnek, kézbe kaptam az egyetlen meghívót, amit az előzetes foglalás nyomán kisorsoltak nekem, és rohantam is felfele a vörös szőnyeges lépcsőn a Grand Théâtre Lumière impozáns vetítőtermébe. A Lee Chang-dong által rendezett dél-koreai versenyfilm, a Burning egy határozottan jó kezdés volt, a közel két és fél óra kellemes feszültég után megelégedetten süppedtem a kényelmes székembe (inkább fotelembe): ez igen, ilyen a Cannes-i Filmfesztivál.

Az első film után még nem zavart annyira, de három nap után kicsit szomorúan állapítottam meg, hogy a cannes-i fesztiválközönség sem különb, mint például a TIFF vagy bármely más fesztivál közönsége, illetve az átlagos mozinéző: nagyrészük a film utolsó képkockája után elfojthatatlan vágyat érez, hogy kibotorkáljon a sötét teremből, esélyt sem adva a stáblistának (pedig ha az alkotók iránti tisztelet hiányzik is, azért a blockbustereken felnőtt közönség a Marvel-filmekből is igazán megtanulhatta volna, hogy néha érdemes megnézni). És ha már a közönség kritizálásánál tartok: Cannes-ban nem lehet elmenni a ruházat mellett. Itthonról úgy indultam, hogy a reptéren éppen a magassarkú és a fesztivál szoros viszonyáról olvasgattam, és így bár nem képzeltem azt, hogy minden vetítésre nagyestélyiben kell menni, de elvártam volna egy félig-meddig formálisabb megjelenést.

És nem, nem kosztümre gondolok, de az ég szerelmére, a gumi-strandpapucs és a kannabisz-mintás strandnadrág azért mégis csak túlzás (így bár Cannes-ban tilos enni a mozitermekben, azon a vetítésen, amelyiken egy így felöltözött pasas ült mellettem, megvolt ugyanaz az érzés, mint amikor valamelyik multiplexben a szomszéd néző egy film alatt elrágcsál vagy két adag tortillát, s szívószálával hangosan szürcsölgeti kóláját). Persze rengeteg a kellemes ellenpélda, vannak vetítések és vetítések, délelőtt és este nagyon eltérő a hangulat. De azt mindenképp meg kell említeni, hogy nagy átlagban épp a fiatal, három napig Cannes-ozó közönség volt a legkorrektebbül öltözött, a középutat megtaláló.

Az ezerötszáz fiatalnak voltak külön vetítések is, a Cinema Arcades három, összesen 465 férőhelyes termében, ami hát vajmi kevés. Bár tény, hogy ide legalább több esély volt bejutni, mint a fesztiválpalota Buñuel, Bazin vagy Soixantième termeibe, ahol a többi meghívott/szakmabeli is hűségesen állta a sorokat. A csütörtök még egész kellemes volt, negyven perces sorbaállással még viszonylag biztos volt a bejutás, de pénteken, már ha csak egy óra volt a filmig, biztosra lehetett venni, hogy pár száz ember ácsorog, ücsörög, kávézik a terem előtt. (És igen, a kávékedvelő fesztiválozó igencsak sokat kávézott, hiszen az a bizonyos George Clooney és Jack Black által reklámozott kávémárka az egyik fő szponzor volt, ingyen kávéval.) Péntek-szombaton akár két és fél órás sorokat is álltak az emberek, sőt ha valami kiemelkedő esemény volt, például a közönségtalálkozó Gary Oldmannal, akkor az eltökéltek négy (!) órával a kezdés előtt beálltak a sorba.Ezeket az időintervallumokat már csak azoknak a vetítéseknek a Last Minute-sora (akik itt álltak, annak a reményében várakoztak, hogy a meghívós résztvevők helyfoglalása után fennmaradó üres helyekre bejutnak) tudta túlszárnyalni, melyekre csak meghívóval lehetett bejutni.

A szombati zárófilmre, Terry Gilliam The Man Who Killed Don Quixote-jára csak azon kitartó emberek közül jutottak be néhányan, akik négy-öt árával a kezdés előtt szépen felöltözve – igen, a hölgyek magassarkúban – kiálltak az akkor még tűző napra és vártak és vártak. De persze a gála napján is minden így ment, sőt: ahhoz, hogy valaki a kordon mögötti első sorba álljon sztárokat bámulni, délután kettőkor kezdett kialakulni a sor (a gála 19.15-kor volt). Ezeken a vetítéseken a másik kategória az örök reménykedő, aki estélyiben, frakkban, kortól függetlenül, húsz- vagy hatvanévesen a fesztiválpalota előtt kezében papírfecnivel könyörög meghívóért. Van, aki ölelést ígér érte, van, aki csókot, van, aki igényes műalkotás szintű felirattal reménykedik a kreativitás meggyőző erejében. A dolog egyébként néha beválik, de teljesen véletlenszerű, hogy kinek jön össze.

Éppen a felsoroltak miatt, Cannes a filmbuziknak kedvez egy kicsit, vagyis ők kell kevesebbet sorban álljanak. Az ember mérlegel, eldönti, hogy nem az lesz számára a napi gyönyör, hogy Gary Oldmant láthatja száz méterről, valamelyik hátsó sorból, hanem a négy órányi ácsorgás helyett megnézi valamelyik kevésbé felkapott filmet egy másik teremben, vagy szombat délután akár két filmet is megnéz, amíg mások sorban állnak, hogy a sztárok bevonulását láthassák. Így igen, én is azok közé tartozom, akik kihagyták, hogy megcsodálják Cate Blanchett személyre szabott haute couture-ruháját, nem láttam Kristen Stewart fiús Chanel-szettjét, sőt még azt sem, hogy Palvin Barbi hogyan vágott grimaszokat. (De hogy senki ne mondja, hogy megjártam Cannes-t úgy, hogy egy filmcsillagot sem láttam: Lea Seydoux-ot körülbelüll öt méter távolságból, Gary Oldmant meg a fesztiválpalota előcsarnokában úgy harminc méterről láttam, szóval ennyi.)

Így maradtak a filmek. Naponta átlagosan négy film fért bele. Nagyok a termek, de nem vetítenek nagyon sok filmet párhuzamosan, így szemfülesen jól össze kell kombinálni a dolgokat. Bevallom, nem a nagy esélyes filmeket néztem – mivel azok a sorbanállós kategóriát képezték – abban a reményben, hogy elég valószínű, hogy jó nagy késéssel, de eljutnak hozzánk. Voltak nagyon jó, jó és kevésbé jó filmek, de inkább csak egymáshoz viszonyítva érvényesek ezek a jelzők, vagy egy-egy rendező korábbi munkáinak ismeretében. Igazából minden, amit megnéztem jó volt, üdítő az itthon megszokott mozikínálathoz képest (persze-persze, mifelénk is van TIFF és még egy-két alkalom, de az év 350 napjához viszonyítva mondom). De szerencsére én most nem kritikát írok, azt már megtette kollégánk a Cannes, percről percré-ben.

A késő esti tengerparti vetítések külön élményt jelentettek. Több száz ember (többnyire elegánsan felöltözve) vászonszékekben ülve, mezítláb vagy cipőjével a fehér homokba süllyedve, néhányan törökülésben egy-egy leterített zakón nézik a hatalmas képernyőt, csendben, figyelve, s közben kellemesen enyhe az idő, a háttérben hallszik a tenger, az embernek pedig néha eszébe jut (mert ennyi romantika és sznobság azért belém is szorult), hogy ez így az Azúr-parton, a francia Riviérán nem is olyan rossz. A tengerparton régebbi filmeket vetítettek, mint például az 1987-es Percy Adlon-klasszikus, a Café Bagdad.

A vetítések helyszínein kívül is egy nagy fesztivál a város. Esténként látványos és nagyon látványos estélyikben, extrém ruhakölteményekben korzóznak az emberek fel-alá, sokan még csak nem is egy meghívó reményében, csak a hangulatért, na meg, hogy elkattintsanak egy-két szelfit vagy akár profi fotót (mert vannak olyanok is, akiket fotós kísérget fel-alá) a vörös szőnyeg előtt. Mindenhol tömeg, sorok, mindenki bámészkodik. Utolsó este mindez fokozottan igaz. Aznap egyébként nem csak a díjátadó résztvevői csípték ki magukat, a többi terem nézőközönsége is megadta a módját a fesztiválzárásnak.

Összességében a Három nap Cannesban az én (és gondolom, a többi 1499 fiatal) szempontjából fantasztikus kezdeményezés, élmény, tapasztalat. A szervezők nem biztos, hogy teljesen végiggondolták a dolgot, vagy lehet, hogy letudták egy legyintéssel, hogy a többi mellett még elfér ezerötszáz. A szervezés egyébként látszólag nagyon profi, megadják a módját, szépen, elegáns egyenkosztümbe felöltöztetett munkatársakkal – akik bármennyire nemzetközi fesztiválról is legyen szó, néha igencsak törik az angolt –, a terrorizmustól való félelem miatt minden sarkon biztonsági ellenőrzéssel, vaskos, szép promramfüzettel, és így tovább. De azért néha kisejlik a színfalak mögötti bizonytalanság és feszültség (na meg nagyhírű fesztiválpalota ide vagy oda, két mellékhelyiség az egész épületben a fesztiválozók számára elég kevés) akad még, de azokról hallgatnak a szervezők, s az őrök.

Természetesen a fesztiválon nem az utolsó vetítés volt a zárszó – bár nekünk addig tartott a három napos betekintés. A földi halandó, az egyszerű fesztiválozó világán túl ott volt a záróparti, ahova még a meghívó sem volt elég (és ilyen exkluzív partikból, modellekkel, divatbemutatóval volt még jó pár a fesztivál folyamán). De végülis ezekre a hazai sajtó szerint még Vajna Tímea sem jutott be, szóval én sem kell bánkódjak. Majd legközelebb.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó