A váltókezelő fia

Szabó István: Redl ezredes (1985)

Parádés szereposztásával a boldog békeidők nosztalgiáját éleszti fel korhűen Szabó, ám mindez puszta díszlet: Redl minden szinten ambivalens lelki folyamatain van a hangsúly.

Élt egyszer egy nagy, lomha kétfejű sas, saját elképzelése szerint egy szívvel és egy gyomorral. Egyik feje németül, másik magyarul tudott, viszont valamiért sem külön, sem együtt nem akartak tudomást venni arról, hogy a sasnál sokkal erősebb és fürgébb madarak lakják immár az eget, s neki magának is számtalan apró mellékfeje nőtt még a két nagy, koronás koponya mellé. Valahányszor valamelyik aprócsőrű fejképződmény csipogott volna valamit, a két nagy csőr egyszerre ripakodott rá gőgösen, és még meg is csipkedték az ebadtát. Aztán a fejekhez tartozóan külön apró szívek nőttek a sas testében, mellé apró gyomrok, így minden fej külön táplálkozhatott és erősíthette más ritmusra dobogó apró szívét, mígnem egy csikorgó novemberi napon az apró fejek meglódultak, ki amerre látott, és kiszakadtak a nagy lomha testből, otthagyva szegény kétfejűt darabokban, kifordult belekkel.

A fenti egyfajta metaforája kíván lenni az Osztrák-Magyar Monarchia 51 esztendőn át tartó létének és végzetének, ahogyan a Szabó István rendezte Redl ezredes is metaforája a politikai eszmék vak hitében minden erkölcstelenségre kapható, bármit elárulni képes, gyenge egyéniségnek. Ezt a típusú gyenge erkölcsöt nyilván makro- és mikro-körülmények egyaránt meghatározzák, és nem mindegy, hogy a császári Japánban, az ókori Athénban, a hitleri Németországban vagy Pol Pot Kambodzsájában gyengül el ilyenformán az egyén. Alfred Redl ezredes a dualizmusban kapott leckét az általa is művelt, visszaható becsvágyból, amelyet két másik, a korban egyfajta kényszerítő körülmény tragédiává erősített fel: származásának szégyene és a koronás fejek iránti naiv rajongás. Aztán egyszer csak a rendszer fogta és feláldozta, éppen származása és fátyolvékony erkölcse miatt, azzal az abszurd megfelelési kényszerrel Redl részéről, hogy még saját koncepciós perét is képessé vált megszervezni.

Alfred Redl (nem az Egon Erwin Kisch által megregényesített, egykor valóban élt katonatiszt) egy félig rutén, félig magyar galíciai vasutas családban született, és a sors kegyesen úgy hozta – nem utolsósorban bámulatos költői tehetségének köszönhetően – hogy kadétiskolába került, később kémelhárítási főnök lett a cs. és k. közös hadseregben. Egyik felettese/tanára már gyerekkorában árulásra kényszeríti, efölött pedig a kis/nagy Redl képtelen napirendre térni. Két típusú szégyent hordoz magában gyerekként és felnőttként egyaránt: származását, amelyre folyton emlékeztetik, pedig állandóan eltörölné, és a gyerekkori árulás szégyenét, amelyet nem hogy ellenpontozna mihamarabb valami formában bátorsággal, hanem még inkább mélyíti, olyan helyzetekre kényszerülve nem egészen önként, amelyekből bár rövid távon nyerhet, hosszú távon megbízhatatlanná válik. A magasabb rendek iránti rajongása egyfajta szerelmet helyettesít, és úgy tűnik, ő sem bírja eldönteni (a néző meg végképp nem), hogy a bajtárs Kubinyi Kristóf báróhoz vagy nővéréhez vonzódik, a nemhez-e inkább vagy a bárósághoz.

Szabó István és Dobai Péter forgatókönyve, valamint a produkciós érték a dualizmuskori cs. és k. közös hadsereg tisztikarának megfelelő ismeretéről győz meg, ám itt nem a külsőségek döntőek elsősorban. Rendkívül jellemző volt a korban az arisztokrata borjak császárkritikája, szemben a szerényebb származásúak császárhűségével, ám a birodalom nagyszerűségébe vetett feltétlen hit mindenkit jellemzett. A magyarokkal kötött kiegyezés a közös hadsereg német anyanyelvű tisztikarát nem töltötte el feltétlen megelégedéssel, s ennek úgy adott hangot, hogy a magyar tiszteket alapvetően lenézte, a közlegényeket hasonlóan, és ez a filmből nagyszerűen átjön. Ott azonban kissé tévednek az alkotók, hogy a zsidó tisztek ne lettek volna párbajképesek, ennyit azonban elnézhetünk Szabóéknak. Parádés szereposztásával (Klaus Maria Brandauer, Armin Mueller-Stahl, Mensáros László, Eperjes Károly, Major Tamás, és a többiek) a boldog békeidők nosztalgiáját éleszti fel korhűen Szabó, ám mindez puszta díszlet. Redl minden szinten ambivalens lelki folyamatain van a hangsúly, azon a borzasztó bonyolult, száz évvel korábbi létállapoton, amikor kiskeresetű családi háttered dacára haladnál, mert kaptál rá esélyt, s amikor saját visszahúzó erőd és a társadalom visszatartó attitűdje ellenére mégis eljutsz oda, szinte képtelen vagy már magadnak hálás lenni érte, mivel a kisemberbe kódolt alattvalói reflexek önmagad ellen fordítanak. És ehhez még az sem kell, hogy gyűlöljenek, elég az oda nem tartozás” állandó belső kaparó érzése.

A korhűségre pompásan berendezett szobabelsőkkel, jól kiválasztott városi helyszínekkel erősít rá Szabó, és Koltai Lajos kameráját mindenki arcába egész közel nyomja, az így keretezett nagyközelieken a legapróbb izmok minden rezdülése vallomásnak tetszik. Redl (a csodálatos Brandauer) ilyenformán semmit nem tagadhat le, hovatovább egyre csupaszabban áll a nézők (vádlói) előtt, és juttatja el magát abba a helyzetbe, amelyből számára a hideg pisztolycső halántékra nyomott utolsó gondolatánál tovább sem karrier, sem becsvágy, sem szégyen, sem semmi más nincsen.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.



Kapcsolódó